Szigetvár mai szemmel jelentéktelen kis erősségnek tűnik az ország délkeleti fertályán, de a XVI. században egészen más volt a helyzet. Sziget az 1560-as években fontos helyen fekvő, jól megerősített vár volt, Nagy Szulejmán 1566-os hadjáratának vélhetően mégsem ez volt a végcélja.
Talán Bécs ellen indult a szultáni sereg, sikerült is egész gyorsan haladnia egészen Nándorfehérvárig, ahol óriási esők miatt kényszerültek vesztegelni. Mire az utak járhatóvá váltak, már késő lehetett a császárváros ellen vonulni, hiszen legkésőbb október 26-án, Kászim napján mindenképp meg kellett kezdeni a hazatérést. Feltehetően lépett életbe a “B-terv”, a közelebbi és jóval kisebb falatnak tűnő Sziget ostroma.
Azért ne úgy képzeljük, hogy ha nincs ló, jó a szamár is, a hódoltság területének szélesítése igen fontos stratégiai feladat volt. A Nándorfehérvár és a Duna jelentett út Budára és nyugatra elég „keskeny” és sérülékeny volt, korábban például a magyar főváros biztosítása érdekében vívták meg oszmán csapatok Esztergomot, Hatvant vagy Vácot.
Tudták, hogy meg fognak halni
A nyilván némi túlzással 150 ezer főre tett oszmán sereg 1566. augusztus 6-án zárta be az ostromgyűrűt a vár körül, és megkezdte a falak ágyúzását. A bevált taktika szerint előbb megpróbálták földig rombolni a falakat, hogy utána mindent elsöprő rohammal benyomuljanak, és túlerejükkel felszámolják az ellenállást.
Odabent Zrínyi Miklós mintegy 2500 – többségében és fele-fele arányban magyar és horvát, kisebb részben szerb – védő élén várta a törököt. A győzelemben nem bízhatott, Szigetet eleve az ellenség feltartására és nem megállítására rendezték be, és segítségre sem számíthatott, miközben a körülbelül 60 ezer főt számláló központi osztrák sereg tétlenül állt Bécs közelében.
A védők tehát szinte az elejétől biztosak lehettek benne, hogy meg fognak halni, de megadásra nem is gondoltak. Egy idő után pedig már értelme sem lett volna, a török senkit nem engedett volna békében elvonulni.
Amikor ugyanis az oszmánok környékbeli magyar jobbágyokkal hordatták a sáncot, hogy őket lőjék a várból, Zrínyi „bosszút állt”: 300 török foglyot állíttatott a várfalra, és ostromló bajtársaik szeme láttára elvágatta a torkukat. Szulejmán erre 300 magyar karóba húzására adott parancsot a várral szemben. Később a védők vörös posztót lógattak a falakra, a jelképek nyelvén ingerelve az ellenséget. Visszaút tehát nem volt.
Mindenki magával vitt 10 törököt
A harc csaknem napra pontosan egy hónapig tartott. Szeptember 7-én a falak és az épületek többsége romokban hevert, a várban iszonyú tűzvihar tombolt, látni, de még levegőt venni sem lehetett a füsttől. ha továbbra is kitartanak, talán a tűz és a füst végez velük, nem a török.
Az ekkor 60 esztendős Zrínyi Miklós maga köré gyűjtött mindenkit, aki még fegyvert tudott fogni – talán kétszázan, ha voltak –, kartácsra töltette a még megmaradt ágyúkat, és megnyittatta a kapukat. Zsebeit előtte még arannyal és ékszerekkel tömte meg egyfajta nemesi büszkeségből: aki őt megöli, megérdemli, hogy gazdag emberként élje tovább életét.
Zrínyi több golyótól a földre bukott, azonnal elfogták és a fővezér sátrához vitték. Nem tudjuk, hogy élt-e még akkor, amikor fejét vették, amit később Bécsbe küldtek. Nagy Szulejmán azonban ekkor már halott volt, idős szervezetét végleg felőrölték a hadba vonulás fáradalmai.
A törökök diadalittasan rohantak a romokban heverő várba, a túlélőket kutatták, de ott várta őket még egy meglepetés: felrobbant a lőportorony, 3000 oszmán katonát tépett darabokra. Vélhetően nem baleset volt, hanem valaki a bentiek közül robbantott, életét ő is feláldozva az utolsó csapásért. A 2500 magyar, horvát és szerb harcosból néhány tucat élte túl az ostromot, de a török is brutális veszteséget szenvedett: több mint 20 ezer katonája maradt a csatatéren.
Kiemelt kép: Johann Peter Krafft: Zrínyi kirohanása Szigetvárból. Forrás: Wikipedia