Váratlan udvarház hangulat a nyolcadik kerületi Magdolna negyed szívében. A Mandák Házban vagyunk, pontosabban a Mandák Mária Evangélikus Gyülekezeti Házban, ami egyszerre templom, civil szervezetek központja, paplak, és diákszállás.
Most hatvanhárman lakunk itt, köztük negyvenhárom felsőoktatási hallgató, a gyülekezet adja ki a lakrészeket, mindenkinek bérleti szerződése van, az elrendezés viszont a kollégiumokra emlékeztet, hosszú folyosó, szobák kétoldalt, közös konyha, nappali, tusoló. Keresztény fiatalok laknak itt, mindenkinek van lelkészi ajánlása, hitgyakorlás is folyik a házban.
Ez nem volt hangsúlyos a filmben, pedig szép példája lehetett volna annak, hogy hogyan lehet jól, értelmesen, humánusan kihasználni egy ilyen épületet.
Szerintem is. Azért is vagyok érzékeny arra, hogy a józsefvárosi lakásállomány húsz százaléka használaton kívül van, mert itt, amikor idekerültem, ugyanez volt az arány és majdnem csődbe ment a ház, mert nem tudták a rezsit kifizetni. Mivel nem volt rendesen hasznosítva az épület, nem lehetett fenntartani. És amint az összes helyünket fel tudtuk újítani és ki tudtuk adni, rentábilissá vált a ház. Ami nem azt jelenti, hogy sokat keresünk, mert nullszaldós, de egy csomó embernek adunk lakhatást mélyen a piaci ár alatt, és ez kifizeti a rezsin kívül minimális karbantartási költségeket, és egy főállású státuszt.
Mikor került ide? Sokáig tartott rendbe tenni a ház anyagi helyzetét?
Hat évvel ezelőtt kerültem ide, és elég hamar egyenesbe tudott jönni a gyülekezet. Nagyon szükségesek a lakhatási férőhelyek, nagyon kevés kollégium van a városban, tehát nem volt olyan nehéz, csak kézbe kellett venni a dolgot, meg utána folyamatosan az aprómunkát megcsinálni, amit nagyon lelkesen és nagy felelősségtudattal csinál két presbiter. Az egyikük, Aranyi Attila, aki a gazdasági ügyekért felel, nagyon precíz abban, hogy a havi bérleti díjakat beszedi, és rákérdez, hogyha valaki nem fizette be, hogy mi a gond, ezért nincs felhalmozott adósság. Ágoston Katalin pedig, aki építési vállalkozó, mint presbiter és gyülekezeti tag felelősséget érez a ház műszaki állapotának folyamatos fejlesztéséért. És ezért a nagyon pici pénzeinkből folyamatosan próbáljuk javítani az épület állapotát. Ez egy nagyon régi ház, és, mint minden régi házban, ezer dolog van, de a higiénia és az életminőség biztosított, nem penészednek a falak, kiszedtük a falakból az összes ólom vízvezetékcsövet, a régi villanyvezetékeket, és kicseréltük. Persze van még egy csomó javítani való, folyamatos rendszerszintű karbantartásra van szükség. És ha ezt sokáig elhanyagolja valaki, akkor nehéz egyszerre nagyot újítani. És ez hamar összejön, ha például a tető beázik, akkor nagyon hamar statikai problémák is lesznek, és ez ott kezdődik, hogy nem igazítottak helyre időben egy cserepet. Ez elég gyakorlatias dolog, hogy valaminek van-e gazdája.
A csapat, akivel most együtt dolgozik a gyülekezetben, hogy állt össze?
Nem volt teljesen adott, de nem a semmibe érkeztem, Attila bácsi előttem is ellátta a ház pénztárnoki feladatait, ugyanaz a kántorunk már ötven éve. A történelmi egyház azt is jelenti, hogy generációkon átívelően folytonossága van egy közösségnek, csak amikor ideértem, akkor épp egy leszállóágban volt. Ez is adta azt a mozgásteret. Elkezdtem felvenni a kapcsolatot emberekkel, megkérdeztem, hogyan tudnánk együttműködni, és ugyanígy önkormányzati meg civilszervezetekkel is, hogy kapcsolatokat tudjak teremteni az itteni emberekkel, és megismerjem ezt a kerületet. Az volt a célom, hogy minél nagyobb felületet nyissak a kapcsolódásra.
Kötelessége egy lelkésznek közösséget szervezni, vagy ez inkább a személyes indíttatáson múlik?
Annak eldöntésére, hogy mi a dolga, nagyon nagy szabadsága van egy lelkésznek, főleg, hogyha nem kötik le a napi rutinfeladatok. Sok olyan gyülekezet létezik, ahol egy lelkész a napi kötelezővel annyira túl van terhelve, hogy nincsen igazán érkezése arra, hogy azon túl bármit is tudjon vállalni. Keresztelő, esküvő, temetés, az élet kiemelt pontjain, amikor az ember párt választ, megszületik a gyermeke, egy szerettét elveszíti, akkor a lelkész ezen az életúton kíséri. Mármost ez egy olyan picike gyülekezet, hogy ebből nekünk nagyon kevés van. Sopronban, ahonnan származom, van, hogy heti ötöt temet egy lelkész, az nagyon sok, és ott a gyülekezet fenntart múzeumot, levéltárat, temetőt, óvodát, általános iskolát, két gimnáziumot, a város életében más súllyal vesz részt, az iskoláiba járó, felekezeti oktatásban részesülő diákok száma több ezer, ott a parókus lelkész eljár az egész intézményrendszerrel, ingatlanállománnyal kapcsolatban, ez egy topmenedzseri feladatkör. Ez meg egy parányi gyülekezet. Itt is van ingatlan, és ezzel is van teendő, de a lépték sokkal kisebb. Ezért is volt erre a sok egyéb aktivitásra egyáltalán lehetőségem.
Ettől még nem lett volna alap, hogy kezébe is vegye mindezt.
Lehet nagyon minimál-üzemmódban is működtetni egy lelkészi státuszt, ha valaki megtartja az istentiszteletet, megszervezi a hittanórákat, és heti egy bibliaórát megtart, és utána keresztbe teszi a kezét, abból megáll már egy lelkészi státusz. De nagyon kevés kolléga van, aki itt megáll a cselekvésben. És minden korosztályban a lelkész kollégák nagyon sok kiscsoportot működtetnek folyamatosan, születéstől a halálig, a baba-mama körtől elkezdve, óvodás hittanon át iskolai foglalkozásokig, gyerekkirándulás, gyerektáboroztatás, fiatal felnőttek köre, esketési előkészítés, felnőtt kulturális programok, időseknek ellátás, kórházi beteglátogatás, betegúrvacsora, és aztán az életút végén a haldokló kísérése.
Az ön munkája itt a Mandák Házban a szociális szempontok köré szerveződik. Ez a személyiségéből fakadt, vagy a helyzet – jelesül, hogy a nyolcadik kerületbe került – hozta így?
A helyzethez kell alkalmazkodni. Van egy olyan szakkifejezésünk, hogy kontextuális teológia, mely szerint a környezet határozza meg, hogy mi a feladat, és én is így igyekeztem megtalálni, hogy itt mi a feladatom, hogyan tudnék a helyi közösségnek az aktív részesévé válni. Budapest belvárosában vagyunk, ahol megfigyelhető a slumosodás (egy városrész elszegényedése, gettósodása, a „slum” angol szó, nyomornegyedet jelent – a szerk.), és ami benne van egy rehabilitációs folyamatban, és ennek a folyamatnak csökkentjük az ártalmait, valamint rávilágítunk, hogy kik ennek a vesztesei, és hogy hogyan lehetne az ő veszteségeiket enyhíteni.
Mennyire van egyedül a nagy egészben ön a szociális szempontjaival, illetve lóg ki a sorból a Mandák Ház működése?
Abban más a Mandák Ház, hogy nyitott. Nem befelé figyel csak, hanem kifelé is, kapcsolatokat keres. Ha van az egyház és a világ, akkor lehetne úgy is gondolkodni, hogy nekem a bent lévőkkel kell foglalkoznom, de amint elkerül a figyelem a centrumról a perifériára, vagy a bentről a kintre, azt is látom, hogy kik vannak kint, és feléjük mi lehet a küldetés. Hogyan tudjuk őket szeretni? Ennek milyen gyakorlati következményei vannak? Hogyan gondolkozunk arról, hogy ennek a közösségnek kik a tagjai? Mert vannak, akik bent vannak, és vannak, akik bent lehetnének. És előbb kell őket szeretni. Ez az alapvetés az evangélikus egyházban, hogy isten előbb szeretett bennünket, ő teszi meg az első lépést, ez a gratia praeveniens, az elénkbe jövő kegyelem. Jézus megszületett, megtestesült az Isten, Jézus közel jön, felénk jön, és nem egy trónra ül rá, hanem a városon kívül, a legszégyenteljesebb módon hal meg, elmegy a legszéléig a társadalomnak. Galilea a peremvidék, Galileai Jézus nagyjából úgy hangzik, mint a Borsodi Megváltó, jöhetne-e bármi jó Galileából, erről a megvetett környékről?
Van az országunknak egy keresztény-konzervatív vezetése, ahol nem igazán látjuk a jézusi elveket érvényesülni, így az, hogy vannak emberek, akik mégis megpróbálják ezeket átvinni, mégis különleges.
Van a Bibliában a vízen járás története. Egy csodatörténet: Péter – az egyház reprezentánsa, a Jézust követők egyike, aki a tanítványok helyett áll, vagyis helyettem is – a vízen jár. Addig, ameddig Jézusra néz! Amikor elveszti a tekintetével Jézust, elkezd süllyedni rögtön. Ez a hitben járás, hogy van egy fókuszunk, a figyelem Jézusra irányul, nem másra, nem egy politikai eszményre, nem pártvezért követ. A bátorság, a bizalom, a hűség mind a hit fogalmához tartozik, és hogyha Jézusban hiszek, akkor az kizárja a feltétel nélküli lojalitást bármelyik más vezetőhöz, ilyen módon a zsarnoki uralmat is kizárja. Ezért került az első keresztények életében nagyon nagy feszültségbe Jézus és a császár.
És ez jó támadási felület is volt Jézus ellen.
Igen, ez érdekes, hogy ez a kérdés hol politikai, hol nem, de amint a feltétel nélküli lojalitást elvárja a hatalom az alattvalóitól, ha a csoporthoz való tartozás feltétele a teljes lojalitás, onnantól kezdve az nem fér össze a kereszténységgel.
Ilyen értelemben ez az ország nem keresztényi módon, bűnben működik?
Minden ország. Nem gondolom, hogy ez egy specifikum, ami csak itt és csak a jelenben érvényes. Amikor a szabadságról beszélünk – mert Jézus neve az, hogy szabadító – akkor ezt kell alatta érteni, hogy ez a legnagyobb szabadság, amiben élhet az ember. Szabadság a körülményeitől, szabadság minden történelmi kor aktuális zsarnokaitól, a szabadságnak ezt a képességét nyeri el, aki kereszténnyé válik.
Tehát mindig van politikai felhangja a hitnek.
Szükségképpen, hiszen a hit közösségi dolog. A keresztény hit feltétele a hitközösségben a kenyér megtörése és szétosztása. Hogyan tudom megosztani a kenyeret, ha csak egyedül vagyok? Csak közösségi lehet a hitünk keresztényként. És kiknek van helye az asztal mellett, Jézus asztalánál? Mindenkinek van helye, párthovatartozástól függetlenül. Jézus tanítványai között ellentétes pártállású emberek is voltak, volt szikárius, aki a fegyveres felkelés híve volt, és volt, ha úgy tetszik, kollaboráns, aki az idegen hatalom adóit szedte, és akit abban a korban megvetett a társadalom, és ez a két ember ott ült Jézus asztalánál. Itt egy nagyobb, mélyebb közösség van, és nem ott van a közösséghez tartozás határa, hogy ki jobboldali, baloldali. Rosszul vagyok attól is, ha azt mondják, hogy Jézus baloldali – Jézus nem „oldali”, nem liberális, nem konzervatív, ezeket a kategóriákat nem lehet ráhúzni Jézusra, ezek modern politikai fogalmak csoportmeghatározásra, amik helyesek, hogy vannak, de Jézus nem ilyen vagy olyan. Viszont mond valamit arról, hogy van egy valóság, így én együtt tudok működni olyan emberekkel, akik igazat mondanak, nem lopnak, nem hazudnak – vezetőkre gondolok. Ezek fontos dolgok, az alapvető együttműködés feltételei egy közösségi térben: ahhoz, hogy meg tudjuk vitatni a kérdéseinket, elengedhetetlen, hogy tényszerűek tudjunk maradni, és igazat mondjunk. Amikor szakmányba megy az álhírgyártás, az ellehetetleníti a beszélgetést. Ilyenkor kezdődnek el a problémák, hogy kivel lehet még kapcsolatban lenni közösségben, politikai közösségben.
Elhangzik a filmben, hogy ezt az állásfoglalást, meg a hit felőli közösségépítést, ami esetenként szembe mehet az elvárt, hivatalos beszédmóddal, önnek nem olyan kockázatos csinálni, mert védi az egyházi státusza. Mégsem csinálják olyan sokan.
Egy közalkalmazott elveszítheti emiatt az állását, van, akinek ez konkrétan a bőrére megy. Van, akinek meg nem. Nem csak az evangélikus egyházi lelkészekre jellemző ez, És a közügyeinkkel foglalkozni kell, ha azt akarjuk, hogy a közügyeink rendben legyenek, ez egy köztársaság közvagyonnal, közös felelősségekkel, és kell a tájékozottság, és utána kell menni a kérdéseknek, és meg kell beszélni azokat.
Nem lehet az oka a távol maradásnak, hogy azt mondja a hívő közösség, hogy „áh, ezek világi dolgok, nekem ezekkel nem kell foglalkozni, elég, hogyha forgatom a Bibliát”?
És ha forgatja a Bibliát, akkor mit olvas benne? Ez a nagy kérdés. Hol találkozik a hitem az életemmel és a másik emberrel, és ki az a másik, ki az én felebarátom? Merthogy Jézus szeretetparancsa olvasható a Bibliában, miszerint „amit tehát szeretnétek, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek velük, mert ez a törvény, és ezt tanítják a próféták”. Ez a jézusi etika alapvetése, ez a szeretetparancs. És ez egy aktív szeretetparancs, ami nem azt mondja, hogy ne bánts másokat, vagy élni és élni hagyni, hanem aktív cselekvésről szól.
Ehhez képest inkább a békén hagyás kultúrája ez.
Néha az is már elég! Némely esetben ezzel is meg tudnék elégedni, ha valakit csak békén hagynának, tudok én kompromisszumot kötni. Például Magyarországon, ha a menekülteket csak békén hagynák, már az is jobb lenne, mint az aktív fenyegetés és bántás.
Nem teljesen erre gondolok, hanem inkább arra, hogy van egy erős különbség a hívő közösségben, elég máshogy állnak a világhoz a városi, tanult, szolidáris, gondolkodó, aktív fiatal hívők, és a vidéki gyülekezetek idősei.
Lehet, hogy a reprezentációjuk fiatalos, de a munkát, amikor ki kell menni, kiragasztani egy plakátot, egy csomó nyugdíjas végzi. Az időseket ne írjuk le, mert nagyon, nagyon, nagyon sok melójuk van a politikai cselekvésben.
Vidéken azért mégis azt lehet tapasztalni inkább, hogy annyi a hitélet, hogy a nyugdíjasok elmentek vasárnap a templomba, és egyébként jóformán rá se nyitják senkire az ajtót egész héten – ezt értem a békén hagyáson.
Ez a magyar társadalomnak a nagyon rossz állapotát tükrözi. Van egy adatsor, ami szerint nagyon sokat nézünk televíziót, ami egy passzív időtöltési forma, és közben azt mondjuk magunkról, ilyen önképünk van, hogy nagyon kevés szabadidőnk van. Ez a két adat egymást kizárja. Lenne napi négy óránk! És persze, ez pihenési idő is, de mégis, milyen pihenési formákat ismerünk, amiket közösségben tölthetnénk el, és az mennyire feltölthetne bennünket, oldhatná a magányt, milyen hatásai lennének a mentális egészségre, ha máshogy használnánk fel a rendelkezésre álló időt és teret? A változás kulcsa nem rajtunk kívül álló dolog, amivel nem rendelkezünk, hanem azt is végre fel kellene mérni, hogy mink van. A magyar társadalomban nagyon sok mindenünk van. És nem igaz, hogy nyomorognia kellene négymillió-hatszázezer embernek ebben a társadalomban. Ez is szegénység, amikor nem vagyunk tudatában annak, amink van.
Kinek a dolga, hogy ezt tudatosítsa?
Az újraelosztási, társadalmi igazságossági kérdéseket újra és újra tematizálni kell. Ez a felelős polgári magatartás, hogy, mondjuk, befizetem az adómat, és jó esetben mindenki befizeti, és ha ez megvan, akkor azt kérje számon, akkor ne hagyják azt, hogy azzal befogják a szájukat, hogy te úgyse fizetsz adót, mert minden zsemlén is van 27%-os áfakulcs. Nincsen ez az érzés felkeltve, hogy én azzal bízom meg a közszolgákat, hogy rendelkezzenek a közös vagyonunkkal, felelősen, a mi javunkra, mindenkinek a javára. Mert egy család ilyenkor szétesik, a mama megy az idősek otthonába, a család meg vagy családok átmeneti otthonába, ahol akkora várólista van, hogy nem is nagyon lehet bekerülni, csak egy év, két év várólistával, addig a szülők hajléktalanszállón, a gyerekek állami nevelésben. Annak mekkora költsége van? Neki a pszichiáterét ki fogja fizetni, hogy neki a lelki sérüléseit valamennyire rendbe rakja, vagy, vagy jó esélye van, hogy függő lesz, vagy prostitúcióba sodródik, annak az alternatív költsége hol van kiszámolva? És egy háromszázezer forintos adósság elindít egy akkora lavinát, aminek a vége sok-sokmillió forint és egy csomó szenvedés. Pénzben is az jön ki, hogy érdemes lakásban tartani az embereket.
Ezért próbálta meg a politikai karriert az időközin? Miért érezte úgy, hogy ezt most itt meg kell lépni?
Azért, mert szükség van arra, hogy hangot adjunk a fenti kijelentéseknek, mert nincsen helyi nyilvánosság. Nincs hangja a helyi közösségeknek, országosan is visszaszorulóban van a szabad sajtó. És hiába jelenik meg a Józsefvárosi Újság heti ötvenezer példányban, ha azt a funkcióját, amire egy klasszikus értelemben vett újság hivatott lenne, hogy a véleményeket ütköztesse, hogy sokoldalúan bemutassa a helyi közügyeket, és ellenőrizze a helyi hatalmat, nem tölti be. Azért indultam azon a választáson, hogy ezeket az ügyeket el tudjuk mondani, nyilvánosságra tudjuk hozni, mert olyan dolgok történnek meg a helyi ügyek ellenőrzésének hiányában, ami embertelen. Például egy költségvetési sor, a kutya nem olvassa, egy táblázat a józsefvárosi önkormányzat honlapján, hogy a költségvetésben előirányzott szociális juttatások 50%-át visszatartották, ezen belül a lakhatási támogatások kétharmadát, spórolás címmel. Ez egy botrány. És megtehették. És ki tud róla? Senki. Büntetlenül megtehették. Ezért el kellett indulni ezen a választáson, hogy az ügyeinket tematizálni tudjuk.
A kerület közössége hogy fogadja a munkáját, például a Mandák Ház vacsoráit?
Itt minden nagy szeretetben és önként szerveződik, egyáltalán nem nyögvenyelős vagy nehéz, mert olyan nagy űr van, akkora igény erre, hogy nem is reklámozzuk sehol, nincs hirdetve, mégis egymást hozzák az emberek. De nem is gondolom, hogy hirdetni kéne, nem abban hiszek, hogy ezt a közösséget kell felduzzasztani tömeggé, hanem sok élhető, kicsi, kedves közösséget kell létrehozni, jól működő emberi közösségeket, mert úgy lehet egészségesen élni, mert a magányt a közösség tudja oldani, a tömeg nem.
A vacsorák ötlete hogy jött?
Szigethy Gabitól származik az ötlet, ő egy egyetemi tanár, aki nagyon érzékeny a közösségnek a dolgaira, és ő segített abban, hogy főként nehéz sorsú gyerekeknek szerveztünk egy nyári tábort itt a Mandák Házban. És ott az egyik gyereknek az anyukája, aki egyébként prostituált, egyszer azt mondta, hogy „el sem hinnéd rólam, de én nagyon ügyesen tudok buktát sütni”. De nincsen sütője, csak egy rezsó. És ez Gabiban nagyon megragadt, hogy ez az asszony büszke arra, hogy ügyesen tud buktát sütni, és kitalálta, hogy szervezzünk péntek délelőttönként közös főzést, hogy ezek az asszonyok itt főzzenek-süssenek, itt a konyha, és együtt főzünk, együtt eszünk, így indult. Péntek délelőttről aztán átkerült péntek estére, péntek estéről meg szerda estére, hogy a diákok is tudjanak részt venni, ne akkor legyen, amikor egyébként ők hazautaznának. Négy éve minden héten van ilyen vacsora, és teljesen változó a létszám. Nyáron többen vannak, mert akkor a kisgyerekesek is tudnak jönni, 40-50-70 fő, ha van valami program, kiállításmegnyitó, koncert, előadás, akkor még többen, telente meg van, hogy 5-10-20 fő a létszám.
Amikor lelkésznek állt, mi volt a fejében, hogy milyen lesz ez a munka?
Jó. Közösségi, jó, szeretetközösség.
A családban jelen volt a vallás?
Nem volt jelen. Katolikus általános iskolába jártam, ahol volt evangélikus hittan is. Itt felvételi követelmény volt a keresztség, és azért lettem evangélikus, és nem katolikus, mert elvált szülők második házasságából származó gyerekeként csak az evangélikusok kereszteltek meg az öcsémet és engem. Evangélikus hittanra kezdtem tehát járni. Vagyok ekkor hatéves, és nagyon tetszett, mindig volt is erre fogékonyságom, és aztán elkezdtem járni evangélikus nyári táborokba, egy-két hetet ott töltöttünk minden nyáron az öcsémmel, és nagyon szerettem oda járni. Emellett év közben is volt egy gyerekközösség az egyházmegyében, Mustármag Egyesület néven, zseniális dolog, még sok ezer ilyent. Ők a hozzájuk tartozó gyerekeknek minden hónapban szerveztek egy csendes napot Győr-Moson-Sopron megye egy-egy falujában, és ott összegyűlt havi egyszer száz-százötven gyerek, egy óriási gyerekprogramra. Ez egy nagyon-nagyon mesés világ, és én ilyen helyeken nőttem fel, és aztán kilencévesen nekem ezért jött az, hogy lelkész akarok lenni. De nem tudtam, hogy vannak női lelkészek is, és amikor ötödik osztályos lettem a nyolcosztályos evangélikus gimnáziumban nő volt az iskolalelkész, Solymár Mónika, akkor jöttem rá, hogy lehetek én is lelkész.
Erre számított?
Semmilyen illúzióm nem volt. Tudom, hogy az emberi közösségeknek van mindenféle gondja, nem azt gondoltam, hogy egy tökéletes közösségbe fogok becsöppenni. Ha benne vagyok egy családban, ott is hallgatom a horkolást is, és az egyházban is vannak bajok, meg szépségek is. De én nagyon szeretem a kisközösségi életformát, és szerintem ez a minőségi élet, amikor az emberek nem elszigetelten, magányosan élnek, hanem együtt vannak, szeretik egymást, és összejárnak, beszélgetnek, ez egy varázslatos dolog.
Kiemelt kép: Ivándi-Szabó Balázs
