Sárközy Tamás: Az ungabunga mellékcselekmény

Fotók: Kummer János

Könyvében sorra portrézza az elmúlt három évtized több tucat kormányzati politikusát Kádártól Grószon és Németh Miklóson át Antallig, Hornig, Gyurcsányig, Orbánig, de egyikre sem húzza rá a vizes lepedőt. Sokukkal dolgozott együtt, ezért ilyen megértő velük?

A kormányzás épp úgy munka, mint az öné, az enyém vagy a buszsofőré, ne misztifikáljuk. Ugyanakkor nagyon bonyolult, összetett, keserves meló, ráadásul mindenki ítélkezik fölötte. Ügyeltem, hogy – Déry Tibor nyomán – könyvemben ítélet ne legyen senki felett. Mert azt gondolom: aki hajlandó erre a kormányzás nevű borzalmas tevékenységre, azt tiszteletben kell tartani, legalábbis egy határig. Mindegyik politikus másban jó. Eddigi miniszterelnökeink között magasan Orbán Viktor a legpompásabb hatalomtechnológus, a közigazgatást Boross Péter irányította a legjobban, Gyurcsánynak jutott a legtöbb az eszébe, csapatmunkában Németh Miklós vitte a pálmát. A hibák is változatosak. Például végrehajtásban Gyurcsány és Orbán egyaránt viszonylag gyöngének bizonyult. Ki ebben erős, ki abban gyenge.

Mix kéne.

Nincs tisztán jó vagy tisztán rossz kormányzati politikus. Mindben van ez is, az is. Ráadásul hatalmas a véletlen, a külső környezet szerepe. Egy vizsgálat szerint az Egyesült Államok elnökei közül Jimmy Carter rendelkezett a legmagasabb IQ-val, mégis a gyakorlatban az egyik legrosszabb elnöknek bizonyult. A nem túl okos Ronald Reagan viszont csillagháborújával legyőzte a Szovjetuniót. Hát akkor most mi számít? És az sem mindegy, kinek mennyi idő adatott. Boross Péternek csupán fél év. Bajnainak meg mindössze egy, de míg előbbire országgyűlési választás várt, utóbbi nem számított ellenfélnek sem a Fidesznek, sem az MSZP pártapparátusának – így viszonylag könnyű volt válságot kezelnie. A Németh-kormányban alakult ki hasonló hangulat – köztük ülhettem, kölcsönadott az egyetem, remekül éreztem ott magam –, leginkább azért, mert a kabinet hatalma az utolsó időszakban a nullával volt egyenlő. Aki nem akar választást nyerni, szakmailag kormányozhat jól. Ám ha fontos a népszerűség, jön az ígérgetés.

“Végrehajtásban Gyurcsány és Orbán egyaránt viszonylag gyöngének bizonyult”

Orbánról ön azt írja a könyvben: „Pechje, hogy kis országban lehet csak vezér… Nehezen tűri, hogy nem ő, hanem Merkel és Sarkozy határozzák meg az EU politikáját.”

Pedig végre tudomásul kell venni, hogy ez viszonylag kis ország. Budapestről aligha helyes olyanokat mondani, hogy kipateroltuk az IMF-et, meg hogy egy vidéki kócerájt sem vezetnek úgy, mint az uniót. Magánemberként amúgy igen jókat nevetek az ilyen megjegyzéseken, de közben tudom, a nyugat büntetni fog a poénokért.

A miniszterelnök gyakran sulykolja Merkeléknek: arra figyeljenek, amit tesz, ne arra, amit beszél.

Értem én, hogy a saját szavazótábor radikálisainak szólnak ezek a hepciáskodások. De aki kicsit is ismeri a nemzetközi diplomácia működését, tudja, ez nem célszerű karakánság. Nemcsak a brüsszeli vezetőket, hanem az uniós apparátust is ellenünk hangolja, hiszen az az egyszerű előadó legközelebb a magyar pályázatoknál több számlát kér be, beleköt minden sorba, direkt lassít, visszadobja a dossziét, fölküldi, leküldi, szóval keresztbe tesz. Kell ez nekünk? Még decemberben írtam, nagyon meg fogunk izzadni az IMF-tárgyalásokon. Igazam lett. Ha valaki megrángatja az alvó oroszlán bajuszát, plusz sallerokat osztogat neki, ne lepődjön meg, ha ő is kap párat.

“Bárki került kormányzati hatalomra, mind a közjót kívánta szolgálni”

A kormányfő sem gondolta komolyan a sallerozást.

Nem. De ez akkor is hiba. Persze a korábbi miniszterelnökök sem ügyeltek a szájukra. Majd’ elájultam, amikor annak idején Horn Gyula bedobta a vagyonadót. Aztán amikor szemrehányást tettem neki, azt válaszolta: „Ugye nem hiszed, hogy komolyan gondoltam?” Egy nagygyűlésen ott állt előtte pár ezer bányász, és úgy érezte, valami ilyesmit várnak el tőle. Aztán jött a sajtó, megírta az egészet, és botrány kerekedett. A mai információs társadalomban pillanatok alatt szétfut és felnagyítódik a szövegelés. A vidéki kócerájozás alighanem néhány órával az elhangzása után ott feküdt az Európai Bizottság elnökének asztalán. És érzékenységet sértett. Épp úgy, mint a rendszerváltás utáni „az oroszok kimentek az ajtón és visszamásztak az ablakon”. Ami poénnak szintén jó, de nem az államvezetés csúcsán alkalmazandó. Azt azért megjegyzem: bárki került kormányzati hatalomra, mind a közjót kívánta szolgálni. Más kérdés, hogy olykor rosszul.

Mind és mindig a közjót kívánta szolgálni? Tényleg? A bohócok, a székházasok, a völgyhidasok, a tocsikolók, a tücsökúrfik meg a hatalommániások is?

Ócska klisé, hogy csak a zsebét tömi az összes politikus. Aki a rendszerváltás után a gazdasági életet választotta, jóval nagyobb vagyont, hatalmat szedhetett össze, mint aki politizálásba fogott. Tisztán gengszterkormányzás, melyben valaki kizárólag azért tör hatalomra, hogy magának és az érdekkörének vagyont szerezzen Dél-Amerikában talán előfordulhat, Európában nem. Jó, persze egy Berlusconi szeret ungabungázni, de emellett azt is hiszi, hogy minden tette Olaszország érdekét szolgálja, és az ungabunga csupán mellékcselekmény.

“A magyar korrupció alig hasonlítható össze egy jó kis közel-keleti vesztegetéssel“

A korrupció is mellékcselekmény, közpénzes ungabunga?

A korrupció részben kulturális, földrajzi ügy, hiszen jóval kevesebb van belőle Hamburgban, mint Münchenben, és jóval kevesebb van Münchenben, mint Bécsben, ezt tanulmányok igazolják. A típusa is tradíció kérdése, hiszen a magyar korrupció alig hasonlítható össze egy jó kis közel-keleti vesztegetéssel. A korrupció betegség, küzdeni kell ellene. Ráadásul általában nem a legfelső szinten dúl, hanem lejjebb. Ezerkilencszázkilencven előtt sem Kádár Jánost lehetett megvesztegetni, hanem a Fővárosi Tanács lakásügyi előadóját.

Ön azt írja, azzal, hogy kiadta a könyvét, „megszűnt a kormányzati munkában való használhatósága”. Miért szűnt volna meg?

Sokáig részese voltam annak a zárt világnak, s most beszéltem róla. Ez elegendő indok.

Nincs a könyvben kidumálás, intimpistáskodás.

Az nem érdekes. Emellett hetvenkét éves vagyok, elég volt belőle, maradok a gazdasági jogász pályán, az az igazi munkám.

Hány telefonhívás érkezett a könyv megjelenése után, hogy professzor úr, ezt meg ezt talán nem kellett volna megosztani a nyilvánossággal?

“Egy darabig szajkóztam a magamét, aztán megalkudtam”

Egy sem. És szerintem nem is fog.

Amikor azt írja, hogy „nagyon sok téves javaslatom volt, túl sokat alkudtam meg, választottam könnyebb utat”, mire céloz?

Számos fontos ügyben alulmaradtam. Próbáltam inkább megértetni, elfogadtatni az elképzeléseimet az illetékes miniszterekkel, ahelyett, hogy vertem volna a kormányfő asztalát. Ma már bánom, hogy nem voltam erőszakosabb 2002-ben Medgyessy Péter nemzeti középkormány elképzelésével a közpénzügyi államtitkársággal kapcsolatban. Az volt talán az utolsó lehetőség a társadalmi béke megteremtésére. Egy darabig szajkóztam a magamét, aztán megalkudtam. Hasonlóan gyengének bizonyultam az állami privatizációs szervezet hibás átalakulásánál is. És súlyos kudarc, hogy Magyar Bálintot nem sikerült lebeszélnem a bolognai rendszer gyorsított bevezetéséről. A legfájóbb pedig az, hogy az erősebb, de karcsúbb államszervezetet célzó javaslataim sorra elvéreztek. Alaphiba, hogy az állam túlzottan beavatkozik a gazdaságba és a civil társadalomba. Pazarol, mint a Moldova-féle tékozló koldus: lassan képtelen béreket fizetni, ugyanakkor tűzijátékozik.

Ha följebb lép a tanácsadói szerepből, hatékonyabb lehetett volna. Miért nem vállalt miniszteri posztot?

Mert nem vagyok politikus alkat. A politikus hatalomtechnológus, a hatalmat kívánja, imádja. Ismerek pár embert, aki amint állami vezető pozícióba került, a mellkasa tíz centivel kijjebb jött, aztán, amikor odalett az állás, visszahúzódott az eredeti állapotába. Amikor bársonyszékben ült, nem lehetett vele normálisan beszélni, utána megint lehetett. Rémes. Én nem tudok szervezeteket vezetni, túl puha vagyok, sose kiabáltam, sosem csináltam cirkuszt, nem tudok senkit sem elbocsátani. Képtelen vagyok a politikában mindennapos könyörtelenségre. Vagyis alkalmatlan vagyok politikai szerepvállalásra.

“Kisiparos vagyok, melós, ebben érzem otthon magam”

Sokszor hívták?

Előfordult. A legjobb az volt, amikor a televízió elnökének akartak megtenni.

Mit válaszolt?

Hogy én legföljebb az Esti Mesét tudom felolvasni. Kisiparos vagyok, melós, ebben érzem otthon magam. Szeretek belebeszélni a színfalak mögül, de alkalmatlan lennék a folyamatos akaratérvényesítésre.