Az emberek a televízió megjelenése előtt is minden alkalmat megragadtak arra, hogy nem csak szöveges formában, de képeken is értesülhessenek a legfrissebb hírekről, vagy épp ismerhessék meg a legnagyobb hírességeket. Ezt az igényt igyekeztek kielégíteni a képes újságok, ezt megelőzően pedig pedig a viaszfigurák tucatjait bemutató kiállítások, melyek ősatyjaként egy XVII. században élt holland vendéglőst, Philip Curtist emlegetik. A panoptikumok legismertebb képviselője a Párizsból indult Marie Tussaud (1761-1850) 1835-ben, Londonban alapított, ma is szárnyaló viaszmúzeuma, melynek hatására Európa-szerte százával jelentek meg a hasonló próbálkozások.
Az ötlet első magyar adaptációjára nem kellett sokáig várni: Fényes Márton (1856-1900) 1880-tól előbb egy Andrássy úti bérházban, a millenniumi ünnepségek előtt azonban – jó érzékkel – a hirtelen fejlődésnek indult, egyre több furcsaságot rejtő Városligetbe költözve mutatta be a kor legismertebb mitológiai figuráit, bibliai alakjait, vagy épp magyar történelmi alakjait, sőt,
Kovács Ákos a magyarországi panoptikumok történetét bemutató – teljes hosszában itt olvasható – tanulmányában (Mozgó Világ, 1997/10.) rámutat: sokáig nem csak álló, de mozgó „mechanikai műalakok” is gazdagították a gyűjteményt, így az Ámort felkeltő Vénusz, a Madarász Viktor festménye alapján készült
vagy épp Krisztus keresztre feszítését bemutató kilenc alakos kompozíció.
Fényes üzlete biztos lábakon állónak tűnt, az ezredévi ünnepségek azonban ezen a téren is komoly újdonságot hoztak: az ókori műveltség mellett a magyar történelem legdicsőbb pillanatai, illetve a hozzájuk kapcsolódó személyekre való emlékezés került előtérbe.
Ezt a változást használta ki a ma a Képzőművészeti Egyetem főépületének otthont adó Régi Műcsarnokban (Andrássy út 69.) 1896. májusában megnyitott Plasticon, melyben a múlt és jelen legnagyobbjai, így II. Rákóczi Ferenc, a szobrászként is ragyogó Jókai Mór, Tisza Kálmán, a Sisibe fülig szerelmes Andrássy Gyula, Munkácsy Mihály, a trianoni békeszerződést aláíró magyar delegációt vezető gróf Apponyi Albert, valamint I. Ferenc József életnagyságú mása is feltűnt – feltéve, ha az ember előtte átverekedte magát az első bálja után békésen alvó fiatal lányon, a szultán háremén, és a számos furcsaságon.
A korabeli sajtóban sokszor magyarosítva, Plasztikonként emlegetett helytől nem állt ugyanis messze a szenzációhajhászás, illetve a nézőszám növeléséért bevetett furcsa ötletek: a megnyitás után egy évvel például már nem csak történelmi eseményeket, de az emberek fantáziáját ekkor izgató helyeket és történeteket is bemutatták. Így jelenhetett meg például
A kor sajtótermékei nem túl hihető – a tanulmányt író Kovács szeirnt egyenesen kitalált –, történetekkel is bombázták a frissen megnyílt intézményt még nem ismerőket. A Pesti Napló alig két héttel a kapuk megnyitása után (1896. május 31.) például máris egy úriasszonyról számolt be, aki az előző évben egy vadászbalesetben elhunyt Habsburg-Lotaringiai László (1875-1895) főherceg szobrának kezét csókolgatta zokogva, majd elhagyta az épületet.
A jókora hírveréssel együtt minden adottnak tűnt tehát ahhoz, hogy a Plasticon a századforduló egyik legsikeresebb vállalkozása legyen, hiszen az élet sötét oldalát látni vágyók mellett a jelen legfontosabb személyei és a történelem iránt érdeklődők, valamint a szenzációkat keresők is kielégíthették a kíváncsiságukat. Legnagyobb meglepetésre azonban 1897-ben beütött a krach:
A Plasticon neve ugyanakkor a következő fél évszázadban is fennmaradt: a Fényes-féle panoptikum – jó eséllyel a feleslegessé vált bábukkal együtt – ugyanis átvette azt, és alakította mindenki számára ismerősen csengővé az addig nem épp a kitűnő szórakozás szinonimájaként használt nevet.
A Liliputi Színház (korábban ezt hosszú cikkben mutattuk be) szomszédságában állt, immár Plasztikonként, vagy egyszerűen csak Fényes-féle múzeumként ismert hely termei apró késéssel, egy filmhíradóhoz hasonlóan követték a fontos európai eseményeket: így jelenhetett meg a falak közt a kor legnagyobb feltalálójának tekintett Thomas Alva Edison, a revíziós törekvéseket megörökítő Nem! Nem! Soha! Igazságot Magyarországnak!-kompozíció, az Atlanti-óceánt a Justice For Hungary nevet viselő gépén átrepült Endresz György, az angol trónt alig egy év után, még koronázása előtt egy már elvált amerikai nőért 1936-ban elhagyó VIII. Eduárd és szerelme, Wallis Simpson, az osztrák-olasz-magyar szövetség a három vezető Engelbert Dollfuss, Gömbös Gyula és Benito Mussolini általi aláírásának (1934) pillanata, a biatorbágyi viaduktot felrobbantó Matuska Szilveszter, az életének saját kezével véget vetett miniszterelnök, Teleki Pál (1879-1941), vagy épp a cselédgyilkosokként elhíresült Schneider Ferenc és felesége, Rozália, akik Bécsben
a szegény cselédeket csekély holmijukért és pár fillérért kicsalták az erdőkbe és ott őket legyilkolva, kirabolták. De végre mégis miután 4 cselédet meggyilkoltak, hurokra kerültek és Schneider Ferenc 1892. márczius 16-án Bécsben felakasztatott, míg felesége élethossziglani börtönre ítéltetett.
– derült ki a kiállításon megvásárolható katalógusból.
Az erős Pipás Pista
A Szeged környéki tanyák sokszor egymásnak ellentmondó legendák övezte bérgyilkonője, a történetek szerint legalább két alkalommal férfiruhában, Pipás Pistaként gyilkolt Rieger Pálné (1886-1940) erős vállú, férfias alakja sem maradhatott ki a kiállításból.
A nőre végül két gyilkosságot tudtak rábizonyítani, majd halálra ítélték. A legendákkal ellentétben azonban nem akasztották fel (főleg nem saját kötelével), hiszen Horthy Miklós kegyelemben részesítette. Élete utolsó hét évét a Kozma utcai börtönben töltötte.
A híres, illetve hírhedt személyek, vagy épp mesefigurák – így az évente újrafestett alvó Csipkerózsika – mellett egyszerű de nem épp mindennapos, a látogatók ízléséhez azonban közel álló szoborcsoportok is feltűntek – köztük a szobaleány, a háziúr, illetve a háziasszony alakját mutató Kellemetlen meglepetés, melyről a leírás így mesélt:
„Beh kellemetlen, ha épp abban a pillanatban meglesnek bennünket, mikor némi bizalmasságot engedünk meg magunknak. Kirnek úr erről tanúságot vallhat… Mari szobaleány régebb óta tetszik a ház urának. Épp egy kis tréfát enged meg magának vele szemben, hogy ez által kegyét megnyerje, de sajnos… a leányka nem értvén a tréfát, visszautasítja heves mozdulattal a tolakodó udvarlót; a mozgalma által kezeiben levő evőeszközök csörömpölve földre hullanak, melynek zajára a háziasszony az ajtó küszöbére lép és bosszúvágyó tekintettel méri férjét.”
Nem maradhattak ki a sorból az időszak diktátorai, vezető politikusai és meghatározó alakjai sem, így a második világháború éveiben betérők nem csak Blaha Lujzával, Bethlen Gáborral, Mahatma Gandhival és az amerikai elnökként négy ciklust kitöltő Franklin D. Roosevelttel, de a – kiállítás katalógusa szerint népe által bálványozásig imádott, akadályokat nem ismerő, energikus, Európát újjáépítő – Adolf Hitlerrel, Francisco Franco tábornokkal, Sztálinnal, de a Harmadik Birodalom második emberével, a Gestapót életre hívó Hermann Göringgel találkozhattak.
Nem csak bábok, de számos alkalommal élő emberek is a panoptikum látványosságává váltak – így a bábuk közé helyezett üvegkalitkában negyvenhét (más források szerint ötven) napon át csak cigarettán és szénsavas vízen élő, mindeközben regényt író Georg Lindeneck, akit az üvegfal túloldalán talált meg a szerelem (Esti Kurir, 1926. április 30.), az őt váltó két másik koplalóművész (Tolnai Világlapja, 1926. június 23.), vagy épp a „majomember”. Utóbbi bemutatását a Nemzeti Ujság egyszerűen csak felháborító csalásként és otromba szélhámosságként, sőt, „minden emberi érzést és minden emberi méltóságot kicsufoló és lealjasító emberi vállalkozásként” emlegette – az embertelen módon, élete első három évtizedében egy alföldi istállóban tartott Acsai Sándort Fényes Adolf a hír szerint egy pár csizmáért (!) vásárolta meg, hogy aztán a következő ajánlóval próbálja meg eladni azt a szenzációra éhes fővárosi tömegeknek:
A természet hátborzongató csodája! Acsai Sándor 34 éves, a majomformáju emberi szörny. Megfejthetetlen emberi talány. Emberformáju majom, vagy majomformáju ember? Az emberi természet ezen legnagyobb csodája élve csak rövid ideig látható a Plastikonban! Külön belépődíj nincs!
Az erről beszámoló cikk szerint a húszas években még bőven elfogadott idióta, torz, nyomorult és törzszülött jelzőkkel bemutatott siketnéma fiú néhány nap alatt óriási hasznot – több mint harmincmillió koronát! – hozott Fényeséknek, a kapun belépő látogatók azonban néhány kivételtől eltekitve mind csalódottak voltak, hiszen a majomember szót hallva, illetve a reklámképeken látható szőrös alakot látva nem egy úszónadrágot viselő, alig szőrös férfira számítottak, aki egy szándékosan összekoszolt cellában üldögél. A férfiról később kiderült, hogy engedély nélkül mutatták be a Városligetben, így a panoptikum tulajdonosai ellen eljárás indult, Acsai pedig az angyalföldi elmegyógyintézetbe került – derült ki a Nemzeti Ujságból (1927. május 12.).
Ezzel azonban még távolról sem ért véget a vérfagyasztó történések sora, hiszen 1935-ben
akiben egy, a kiállításra – egyes források szerint – gyanútlanul – érkező földbirtokos (más lapok szerint egri kocsmáros), Hevesi László saját gyermekét ismerte fel.
A férfi felszólította a panoptikum vezetőit, hogy távolítsák el a kegyeletsértő szobrot, erre azonban nem került sor, így az ügy bíróság elé került (Magyarország, 1935. február 6.). Fényest két hónappal később felmentették, hiszen birtokában volt a gyermek maradványait őrző Bakáts téri klinika engedélye.
Megesett az is, hogy a bábu modellje maga kérte a róla mintázott alak eltávolítását: 1930-ban például a börtönből frissen szabadult Nick Gusztáv, a kor legfényűzőbb életet élő kurtizánja, Mágnás Elza egyik gyilkosa saját maga kérte eltávolítását a jelenetből:
“Én kérem, megbünhödtem a tettemért, ezerszer meg is bántam, el akarom felejteni a multat. Én becsületes életutra tértem és ezután tisztességes emberek között, tisztességesen akarok élni.”
– tette hozzá áz Uj Barázda (1930. március 21.) szerint.
Az igazgató eleget tett a kérésének: egy órával később leemeltette a viaszalakot a piedesztáljáról, majd a műteremben darabokra törette. A törmeléket beolvasztotta, majd a viaszt a szobrász egy kínai utcai lefejezést bemutató szoboregyütteshez használta fel – derül ki a Budapesti Hírlapból (1930. február 2.).
Kilenc évvel később már nem voltak ilyen készségesek: az 1938-ban gyilkosság, rablás, valamint hatósági közeg elleni erőszak miatt nyolc évre börtönbe zárt sofőr, Bentkovszky Pál a rácsok mögül saját maga kérte a figurája eltávolítását, sőt, ennek érdekében pert is indított. Győzött: a Kúria megállapította, hogy
a személyiségi jog még a jogerősen elítélt bűntettest is megilleti.
Ezzel (Magyarország, 1939. március 25.) egy korszak zárult le a panoptikum életében: nem mutathatták be többé egyetlen, a magyarokat foglalkoztató friss bűnügy körülményeit sem, de erre talán már igény sem volt a mindent felülíró háborús hangulatban.
A – főleg nemi betegségek hatásait bemutató – bonctani múzeumnak is helyet adó látványosság mindezek ellenére azonban tovább működhetett, sőt, a második világháború legkeményebb hónapjait – így Budapest számos épületet elpusztító ostromát – is túlélte.
Az ekkor már nem a Fényes család, hanem Elek Istvánné és Gyarmati Lászlóné vezette hely kevés kárt szenvedett a pusztítást hozó napokban, sőt, termei egyikében kisvártatva már az auschwitzi koncentrációs tábor brutális emberkísérleteket végző orvosával, Josef Mengelével is találkozhattak a látogatók.
Hitler, Göring és Ribentropp azonban csakhamar eltűnt, köszönhetően egy 1947. januári, kölcsönzésként indult, betörésbe torkollott történetnek, amiről a Világosság (1947. január 19.) riportere, Vajda István számolt be:
„Körülbelül egy héttel ezelőtt két jólöltözött férfi és egy nő jelent meg […]. Elmondották, hogy hivatásos színészek, az egyik tizennegyedik kerületi tömbbál rendezői és a mulatság műsorához szükségük lenne a Panoptikum néhány viaszfigurájára. […] A két férfi és a nő hosszas válogatás után kiválasztott három figurát: Hitler Adolfot, a német nép “vezérét”, Göring “légügyi marsallt” és Ribentropp “birodalmi külügyminisztert”. A három náci nagyság átvételéről írást adtak, majd a vezért, a marsallt és a külügyminisztert a Mutatványos tér srácainak díszkísérete mellett a magukkal hozott kiskocsin elszállították.
Az első meglepetés a Panoptikum tulajdonosait a tömbbál utáni napon érte. A vezér, a marsall és a külügyminiszter az előzetes megbeszélés ellenére nem tért vissza a Panoptikumba. A tulajdonosok délutánig türelmesen vártak, aztán percenként szaladtak ki az utcára lesni, jön-e már a kiskocsi a nácivezérekkel? A kiskocsi nem jött. A hír pillanatok alatt terjedt el a Mutatványos téren, mindenki aggódott a vezérért, a marsallért és a külügyminiszterért, a derűlátók azért még biztatgatták egymást, hogy rossz pénz nem vész el… Három nap és három éjszaka várták a kocsit, hiába.
Ekkor újabb meglepő esemény történt: Szerdáról csütörtökre virradó éjjel ismeretlen tettesek felfeszítették a Panoptikum redőnyeit, behatoltak a helyiségekbe és módszeres alapossággal levetkőztették a vetkőztetőket, gyilkosokat, bankrablókat, sikkasztókat és politikai bűnözőket. A Mutatványos tér összesereglett lakói elé rémes kép tárult: Három vetkőztető, két kalapácsos gyilkos, Matuska Szilveszter, az 1848-49-es szabadságharc leverésében jókora részt vállaló Windischgrätz, a frankhamisító herceg, Schreiber Tamás, a kofferes gyilkos és a férjdaraboló Kodelkáné több, más híres személyiséggel együtt, anyaszült meztelenül üldögélt a Panoptikum termeiben. […] A kár a tulajdonosok és a Mutatványos tér lakóinak egybehangzó véleménye szerint óriási. Matuska ugyanis másfél évvel ezelőtt kapott vadonatúj esőkabátot, az egyik vetkőztetőn puhakalap és jó állapotban lévő magasszárú cipő volt, a kéjgyilkos düsseldorfi rém kékcsíkos flanellpizsamát viselt és Voigt Ferenc, a hírhedt köpenicki kapitány egyenruhája tiszta gyapjúból készült.
A tulajdonosok azonnal elrohantak a tizennegyedik kerületi kapitányságra és sírással küzködve tették meg a fejlelentést. A kár valóban többezer forintra rúg. Három figura, ezek közül Hitler valódi bőr antantszíjjal és bármely ligeti társaságban nyugodtan viselhető halványbarna, harmincnyolcas méretű inggel, Göring tizenkilenc darab különböző kitüntetéssel, köztük dublé művészi munkájú gyémánttűk és tölgyfalombok, végül Ribentropp kissé fényesnadrágú, kétsoros zakóban. Ezenkívül még tizenegy férfi és nőiruha, két katonai zubbony és Tarzan fehér fürdőnadrágja. […]
A Panoptikum pénztárosnője által megadott hiányos személyleíráson kívül a nyomozás egyetlen támpontja az a szálas férfiírással kitöltött elismervény, amelyet az állítólagos színészek hagytak […]: «A mai napon átvettünk 1 azaz egy darab Hitler Adolfot, 1 azaz egy darab Göring Hermannt, 1 azaz egy darab Ribentropp Joachimot. Budapest, 1947 január 11. Olvashatatlan aláírás.»
A panoptikum végét a Vidám Park a Belügyminisztérium jóváhagyásával történő 1950-es megszületése, ezzel párhuzamosan pedig a régi bódék lebontása okozta, a hely azonban a Liliputi Színházhoz hasonlóan a háború utáni években már csak haldoklott.
Ezeket az éveket tökéletesen foglalja össze a Világosság 1948. júniusában a Ligetben járt riportere, aki az idejétmúlt látványosság hosszú leírásával (a teljes cikk itt olvasható) a kor közízlésének is tökéletes lenyomatát adja:
1953-ra aztán egyesült a volt Vurstli és az Angol Park, majd rövid időre megjelentek a szocializmus ideológiáját harsogó játékok. A régi darabok a hatvanas évek derekára elkoptak, felújításukra és fejlesztésükre pedig nem volt pénz, de a park a lassú modernizálás ellenére is biztos lábakon állt.
Az igazi lejtmenet a rendszerváltás után indult: az árak gyors növekedése mellett a látogatottság az új berendezések ellenére is villámgyorsan zuhanni kezdett. 2013. szeptember 30-án a hat évtizedet élt Vidám Park örökre bezárta a kapuit.
A muzeális értéket képviselő egységek – részben átalakítva – túléltek, a Vidám Park utódjaként létrejött, állatsimogatókkal is csábító Holnemvolt Park azonban kérészéletű vállalkozásnak bizonyult: alig másfél év után átadta a helyét a Pannon Park és a Holnemvolt Vár építési munkálatainak, melynek keretében a Biodómot is rejtő Pannon Park születik majd meg a területen, pontot téve egy kétszáz éves történet végére.
A régi játékokból ezúttal már csak három marad a helyén: saját kora legnagyobb hullámvasútja, a ma a világ egyik legidősebb hasonló szerkezetének számító Hullámvasút (1922), a jó eséllyel a harmincas években született Mesecsónak, illetve az 1908-ban épült Régi körhinta.
A Plasztikon furcsa történetei
A dúsgazdag hölgy, aki az ügyvédjével egyszerűen csak besétált, és megvásárolta a Budapestet hosszú időn át foglalkoztató Leirer Amália-gyilkosság áldozatának viaszmását. A nőről később kiderült, hogy Leirer udvarlójának felesége, aki Hollandiába szállíttatta a szobrot. – “Kerstens Teodorné megvásárolta a panoptikum Leirer Amália szobrát”, Uj Nemzedék, 1926. június 24., illetve “Hollandiába vándorol Leirer Amália viaszszobra”, Uj Barázda, 1926. június 24.
Egy rablógyilkosságért halálra ítélt csendőrtiszt, Léderer viaszalakjának megsemmisítése, mivel az “a panoptikumban, pláne egyenruhában való szerepeltetése sérti a csendőrség tekintélyét” – “Léderert másodszor is kivégezték”, Tolnai Világlapja, 1927. május 14.
A panoptikum titokzatos mindennapos látogatójának tragédiája – “L. S. volt huszárfőhadnagy szomorú története”, Uj Nemzedék, 1931. augusztus 8.
A lány, aki heteken át minden nap leült a korábban elhunyt színészóriás Rudolf Valentino alakja előtt, majd gyógyszerrel próbált meg öngyilkos lenni. Eszméletének visszanyerésekor első szavai a következők voltak: “Valentino, Valentino! Meghalok érted!” – “Hitler és Roosevelt a Vurtsliban”, Friss Ujság, 1933. április 15.
A Plasztikon örökségének a szocializmusban jó ideig nem volt folytatója: a XIII. századtól használt, a Várhegyben megbújó természetes barlangrendszerben ugyanis csak 1984-ben született meg a nyolc évvel ezelőtt viharos gyorsasággal, rendőri erőkkel bezárt Budavári Labirintus.
Ennek helyén ma a Labirintus működik, ami a honlapján az ország első panoptikumának nevezi magát, ügyet sem vetve arra, hogy erről a posztról mindössze alig száznegyven évvel késtek le.
