A Csíkszeredán tartózkodó Károly trónörököst a 86 éves uralkodó aggasztó egészségi állapota miatt 1916. november 10-én Bécsbe rendelték. Gróf Tisza István magyar miniszterelnököt, aki szintén erdélyi látogatásra indult, távirati úton ugyancsak arról értesítették, hogy az uralkodónál „meglehetős gyöngeség figyelhető”, a „helyzet tegnap igen aggasztó volt”, s azt a kezelőorvos „szintén nagyon pesszimisztikusan ítélte meg”. Tisza Kolozsvárról azt felelte, hogy a „feltűnést kerülendő, útitervén egyelőre nem változtat”. Az érthetően bizalmas információkat tartalmazó táviratváltást a Miniszterelnökség pecsétjével ellátott borítékba zárták, és azt legközelebb csak 1951-ben bontották fel a levéltár munkatársai.
Ugyanezen a napon adták ki az első orvosi jelentést is, amely csupán „enyhe katharusról beszélt” (azaz hurutról). Az első magyar hivatalnokok, akik értesültek Ferenc József állapotának romlásáról, a cs. és kir. kabinetiroda magyar munkatársai voltak. A következő távirat 1916. november 21-én, este 9 óra 45 perckor érkezett.
„I. Ferenc József, Ő császári és királyi apostoli felsége ma… este 9 órakor a schönbrunni kastélyban az Úrban csendesen elszenderült”
– tudatta a Főudvarmesteri Hivatal, amely egyúttal azt is kérte a Miniszterelnökségtől, hogy a Budapesti Közlöny azonnali különkiadásban (és másnap egy Klebelsberg Kunó kultuszminiszteri államtitkár által fogalmazott bővebb közleményben) fekete keretes papíron számoljon be a gyászhírről.
A közös külügyminiszter titkára telefonüzenetben is tájékoztatta Tiszát, aki a hír vétele után még aznap éjjel Bécsbe indult. A minisztertanács ülését este háromnegyed 10 órakor azonnal félbeszakították, de ennek a hivatalos jegyzőkönyvben érdekes módon nincsen nyoma. Két nappal később nyilvánosságra hozták Ferenc József végrendeletét is, amelyben köszönetet mondott népeinek, a hadseregnek és a flottának a hűséges szeretetért, bátorságért és odaadásért.
A különböző patetikus emlékbeszédek és írások sajnálattal állapították meg, hogy Ferenc József nem érhette meg trónra lépésének fél évszázados jubileumát, pedig – ahogy Csánki Dezső országos főlevéltárnok vélekedett a Századok hasábjain – az 1867-es koronázással „ragyogott fel a nap, a mi napunk”.
Tisza István „vékony mágnási alakja”
A temetésre 1916. november 30-án került sor Bécsben. A koporsó kíséretét biztosító testőrgárda és a temetési menet útvonalának ismertetésén túl a bécsi lapok kiemelték az amúgy színpompás öltözetükről ismert fekete díszruhás magyarok „impozáns deputációját”. Egy a főispánoknak kiküldött belügyminisztériumi tájékoztató megemlítette, hogy a különvonatokon
„huszárok részére hely nincs, színes ruhában különben sem mehetnének”.
„A folyamatosan a fülekbe zümmögő magyar arisztokrata nevek” közül Tiszának a „tömegből kiemelkedő vékony mágnási alakjára” külön is felhívták az olvasók figyelmét. Beszámoltak arról is, hogy a mintegy 800, különvonatokon érkezett hivatalos magyar részvevő (a kormánytagok mellett az országgyűlés két házának képviselői, a törvényhatóságok küldöttei, titkos tanácsosok, kamarások, bírák, püspökök és főispánok) szállítását – a rendelkezésre bocsátott elektromos vonatok mellett – csak Pozsonyból és Budapestről kölcsönzött fogatokkal tudták megoldani a bécsi fiákeresek, akik késznek mutatkoztak arra, hogy Károly trónörökös budapesti koronázásán nagy létszámban fognak részt venni.
A mintegy ötven magyar sajtómunkás is bőven adott munkát a nyomdai szedőknek, több újság név szerint sorolta fel a gyászszertartásra érkezett magyar vendégeket, köztük egy bizonyos gróf Széchenyi Istvánt (legalább tucatnyi Széchenyi ült ekkor a felsőházban), gróf Batthyány Lajost (a mártír miniszterelnök unokáját, titkos tanácsost, az idősebb Andrássy vejét) és Kun Bélát (függetlenségi párti politikust és újságírót). Hadik János gróf és Esterházy Móric gróf, későbbi miniszterelnökök mellett az 1918 után is fontos szerepet betöltött Gratz Gusztáv, Hantos Elemér és Klebelsberg Kunó is ott volt a gyászoló tömegben.
Minden sajtójelentésben és visszaemlékezésben központi szerepet kapott egy fehér ruhás, négyéves kisfiú. Ottó, a majdani trónörökös (pontosabban „valaminek a következő örököse, amiről semmi pontosabbat nem lehetett mondani”), aki leginkább azon csodálkozott, milyen
„toronymagas felnőttek vették körül”.
A magyar vendégek többsége az egyházi gyászszertartás után három különvonaton hazaindult. A két főváros között közlekedő menetrend szerinti gyorsvonat a korábban útnak indított különvonatok miatt csak késéssel tudott indulni, és Herceghalom állomásnál összeütközött egy Graz felé tartó zsúfolt személyvonattal.
Közöttük volt sok szabadságos katona mellett Thallóczy Lajos, történész, akadémikus, a bécsi udvari kamarai levéltár egykori igazgatója és a közös pénzügyminisztérium egykori osztályfőnöke, a megszállt Szerbia polgári kormányzója.
Az „utolsó nemesi felkelés”
A gyász különböző megjelenítési formáiról számos határozat született Budapesten, többek között Ferenc József „dicső uralkodásának áldott emlékét” törvénybe is iktatták, és egy emlékmű felállítását is elrendelték – ez máig nem történt meg. A temetés idejére feketébe öltözött a magyar főváros is, bezártak az üzletek, a hivatalok, a bíróságok és a fürdők, megtiltották az „előadásokat, mutatványokat és mulatságokat”.
Az akkor hatéves Bruno Kreisky, Ausztria későbbi szövetségi kancellárja és külügyminisztere nagyrészt szegény sorsú osztálytársaival együtt részt vett az uralkodó temetésén.
Irtózatosan hideg nap volt, szörnyen fáztunk. Amikor végre megérkezett a gyászmenet, úgy tűnt, mintha az egész világ feketébe öltözött volna… Az emberek arcán fájdalom és aggódás; most mi lesz?
Hazaérve magán hagyta a kabátot, mert nem volt szén.
Hasonlóan égető gondokkal szembesült Budapest is. Bár Tisza a király halálát és az új uralkodó hatalomátvételét „a nemzet szempontjából ugyanolyan nagy jelentőséggel bíró” két eseménynek nevezte, a magyar politikai elit egyértelműen az utóbbira, a magyar történelem utolsó királykoronázására készült.
Károly is egyetértett azzal, hogy a háborús viszonyok közepette nem csupán a magyar katonák lojalitását, de a birodalom ellátását is biztosítania kell, ezért nem kellően kiérlelt, békeviszonyok között is nehezen megvalósítható reformterveit is háttérbe szorítva, pontosabban a magyar alkotmányos különállás megerősítésével csírájában elfojtva – Gratz Gusztáv szerint – eszébe sem jutott a koronázás elhalasztása. Nem volt idő csatákat vívni a magyarokkal, az ugyanis nem csupán a személyével szembeni bizalmatlanságot növelte volna, de felgyorsította volna a felbomlás folyamatát is. A trónra lépéstől a koronázásig terjedő időszakot is ezért rövidítették le.
Ferenc József temetésén már „komolykodva magyarázták” a résztvevők, hogy „a magyar koronázás lesz csak az igazi pompa”. Ezért aztán „szinte fájt” a bécsieknek, hogy
„ezt a pompát nem Bécs látja, hanem Budapest, amelyről oly sokat beszélnek, de oly keveset tudnak”.
Az „utolsó nemesi felkelés” 1916. december 30-án történt meg Buda várában, azon a napon mutatkozott meg utoljára a történeti Magyarország pompája, hogy két évvel később a Monarchiával együtt semmivé váljon.
Fiziker Róbert történész, főlevéltáros cikkét a BBC History legújabb, 2019. januári száma közli teljes terjedelemben.
Illusztráció: Ferenc József a ravatalon/Wikipedia
