A patriarchátus él és virul – mégis azt mondom, van okunk a derűlátásra.
Kezdek hozzászokni, hogy mi, nők, mintha saját magunk nem tudnánk reálisan megítélni a helyzetünket, minden évben kapunk nőnap környékén egy kis eligazítást a kormánytól. „Feminizmus helyett familizmus” – állt nemrég nagy betűkkel egy kormányközeli magazin címlapján. A múlt héten Illés Boglárka ifjúságpolitikáért és esélyteremtésért felelős helyettes államtitkár közölte, hogy „eljutottunk az egyenjogúság azon pontjára, ami a nőket megilleti”. Mondhatnánk cinikusan, hogy az államtitkár asszony vajmi kevésre tartja a saját neme képviselőit, ám kijelentését akár előrelépésnek is tekinthetjük. Tavaly március végén ugyanis Orbán Viktor, amellett érvelve, hogy a nők egyenjogúsága az európai kultúra sarokköve, arra is kitért, hogy az európai férfiak még több tiszteletet is adnak a nőknek, „mint ami kijár”. Sajnos nem tudtuk meg, hogy az általunk meg nem érdemelt többletet vajon a Parlamentben található mintegy tíz százaléknyi nő jelenti-e. Vagy esetleg arra a kegyre nem szolgáltunk rá, hogy bár tb-támogatás nélkül, így a szegények számára elérhetetlenül, de legalább lehet kapni Magyarországon fogamzásgátló szereket és eszközöket? Esetleg attól kellene hanyatt esnünk, hogy a kormányzati retorika szerint a középosztálybeli, jómódú, házasságban élő nők (a többi ássa el magát) ma már teljesen szabadon eldönthetik, hogy három, négy vagy öt gyereket szülnek-e. Ahogyan aközött is lehetőségük van szabadon választani, hogy gyereket szülnek, vagy gyereket szülnek és mellette karriert is építenek. Mindenesetre, nehogy az agyunkra menjen a nagy egyenjogúság, a rabszolgatörvény majd gondoskodik róla, hogy a férfiaknak az a kemény 14 százaléka, akik eddig napi szinten végeztek házimunkát, visszavegyen a hozzájárulásából.
A nemi egyenlőség kormányzati képviselete azonban valószínűleg még a korábbi halovány látszatformában is túl sok volt: idén nőnapra már nem kapjuk meg, hogy a magyar nők minden tekintetben egyenlők a férfiakkal. Az új kormányzati ciklusban – gondolom, tennivaló hiányában – megszűnt a „női méltóságért” albizottság. Ahogy a társadalmi nemek tanulmánya (gender studies) mesterszakot is agresszíven beszántották. A szakemberek csak ne vizsgálgassák a nők helyzetét és a nemek viszonyát – inkább dobjuk az egész tudományterületet a kukába, mint hogy véletlenül LMBTQ emberekről is szó essen benne. Persze ne dőljünk be: a „meleglobbira” és a „nemváltás divatjára” való ideges hivatkozás csak a látszat, ami valójában fáj nekik, az a hagyományos nemiszerep-elvárások és a nemek „természetes” alá-fölérendeltségi viszonyának a megkérdőjelezése. A szexuális anarchia és az emberek, különösen Kövér László nemi identitását zsákjában elvivő gendermumus viszont jóval alkalmasabb a pánikkeltésre, mint az a felvetés, miszerint az, hogy a nőkre hárul az otthoni feladatok nagyobb része és a gyerekek, valamint a beteg és idős családtagok gondozása, talán, esetleg nem valamiféle isteni elrendelés eredménye.
Isztambuli egyezményről végképp ne álmodjunk: inkább folyjon a nők vére, mint hogy holmi g betűs szavak szüremkedjenek a magyar jogrendbe. A külföldi jó gyakorlatokat összegző áldozatvédelmi dokumentum ettől független részeinek betartására valószínűleg azért nem látok kormányzati erőfeszítést, mert a „nő” szóval is probléma lehet – vajh miért nem asszonyokról, vagy családanyákról beszél az a fránya dokumentum? A valóságtól egyébként ez sem állna távol: a családon belüli és párkapcsolati erőszak áldozata általában nagyon is NER-kompatibilis családanyaként indul, és az egyetlen „bűne”, hogy élni akar, és biztonságban, nyugalomban nevelni a gyerekeit. Ha hatékony védelmet kap a hatóságoktól és nem szúrja le, üti agyon, fojtja meg (volt) partnere, vagy – találkoztam ilyen nővel – nem rúgja úgy szét a hasát, hogy meddővé válik, később is szülhetne még. Ez sem elég indok a hatékony fellépésre egy családbarát országban? Mi a helyzet például a távoltartás GPS technológiával való betartatásával, amit 2015-ben lebegtettek be? Persze, hogy semmi, hiszen a bántalmazók szentek, sérthetetlenek és jogaik vannak.
És hogy az elkövetők (na meg a leendő elkövetők!) egészen megnyugodjanak afelől, hogy itt (ha csak nem migránsok, és nem idegen nőt támadnak meg nyilvános helyen) nyugodtan, számottevő retorzió nélkül lehet nőket bántalmazni és zaklatni, a bontakozó magyar #metoo mozgalmat is sikerült csírájában elfojtani. A szolidáris macsóklub, a bejelentéseket álkeresztény mázzal leöntve, a közelmúltban rehabilitálta Marton Lászlót, majd Kerényi Miklós Gábort. Elvették az áldozatoktól és a társadalomtól a megbocsátás jogát, úgy, hogy érdemi bocsánatkérés nem is történt. A két rendező valójában nem látta be, hogy amit tettek, helytelen volt, és az sem derült ki, hogy a jövőben el fogják-e kerülni a színészekkel szemben ezt a viselkedést. És egyelőre még egyik érintett sztár sem mentette meg a helyzetet azzal, hogy követve Emma Thompson példáját közölte volna, hogy zaklatóval nem hajlandó együtt dolgozni. A zaklatási ügyek ilyen kimenetele után kérdezi még bárki, hogy az áldozatok ebben a következmények nélküli országban miért nem beszélnek, és miért nem kérnek segítséget?
A patriarchátus tehát él és virul – mégis azt mondom, van okunk a derűlátásra. A politikai és kulturális férfieliten túl is van élet, ott pedig egész más tapasztalatokra tehetünk szert.
Miközben a kormánymédia a legavíttabb sztereotípiákkal (férfigyűlölő, gyerekgyűlölő, családellenes stb.) igyekszik lejáratni a feminizmust, a valóságban egyre nő iránta az érdeklődés, és évről évre egyre többen lesznek tisztában a tényleges jelentésével, céljaival. Ennek csak egy jele, hogy az elmúlt évben számos, különböző korosztályoknak szóló kiadvány látott napvilágot a témában. A deklaráltan feminista könyvek divatja azt jelzi, hogy van erre kereslet, a kiadóknak megéri bátornak lenni. A napokban az egyik fővárosi könyvtár katalógusában észrevettem, hogy az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok egy példánya a „Tini” szekcióban is helyet kapott. Az intézmény munkatársa kérdésemre elmondta: rendszeresen keresik, és nem győzik egymás kezéből kikapkodni a fiatal lányok ezt a bevezetőnek kiválóan alkalmas könyvet. A gyerekeknek pedig már hat éves kortól ajánlott az Esti mesék lázadó lányoknak immár két kötete, sőt, hála például az első hazai orvosnőt, Hugonnai Vilmát bemutató könyvnek, magyar példaképek nélkül sem maradnak a kislányok.
És a könyvpiac nem az egyetlen terület, ami bizakodásra ad okot. A népszerű női magazinok is meghallják az idők szavát és – lelkes olvasói fogadtatás mellett – egyre nyitottabbá válnak a feminizmusra. Nemrég még egy divatlap is terjedelmes összeállítást közölt Power Women címmel. Online sincs hiány aktivitásból: az elmúlt évben tovább nőtt a feminista csoportok és honlapok száma, ráadásul az utóbbi hónapokban több, egymástól független kezdeményezés is indult a Wikipédia női, feminista és gender vonatkozású szócikkeinek bővítésére, illetve pótlására. Ezek után már csak hab a tortán, hogy az utóbbi években elterjedt tematikus városnéző séták közönségéből egyre többen kíváncsiak fővárosunk magyar nőtörténeti nevezetességeire, és gondolnak hálával Veres Pálnéra, Schwimmer Rózsára, Slachta Margitra vagy Kéthly Annára.
Hiába röhögött teli szájjal a kormánybulvár a diáktüntetés „Nőket a tankönyvekbe!” feliratú, emlékezetes transzparensén: a fiatalabb lányok már aligha vevők arra, hogy visszaküldjék őket a konyhába, és ha a hivatalos oktatás nem segít nekik ebben, megszerzik máshonnan a kellő önbecsüléshez szükséges tudást. Márpedig hosszútávon ez a változás kulcsa. Ha egy kislány abban a tudatban nő fel, hogy belőle is lehet természettudós, mérnök, politikus vagy informatikus, és a nemi sztereotípiák nem tántorítják el e jól fizetett pályáktól, nagyobb eséllyel tesz szert anyagi függetlenségre. Ha nem hiszi el, hogy az egyedüli értékmérője az alakja és az aktuális szépségkultusznak való megfelelése, akkor nem fogja a fiatal éveit önbizalomhiányosan, gátlásosan tölteni, nem fordítja az összes energiáját és gondolatát a teste, a kinézete megváltoztatására, és nem megy bele méltatlan kapcsolatokba. Ha megtanulja, hogy mindenkinek joga van a szexualitását a saját vágyai és határai mentén megélni – ha megismeri a szexuális önrendelkezés, a beleegyezés és a kölcsönösség fogalmait –, még kortársnyomás mellett is immúnis lesz a pornókultúra káros hatásaira. Ha időben tudatosul benne, hogy a női test nem árucikk, akkor ki fogja nevetni azokat a hirdetéseket és honlapokat, amelyek arra biztatják, hogy gazdag szponzort keresve magának „sugar babyként” gondoskodjon a megélhetéséről.
Ezért biztatom magunkat arra, hogy ne bénuljunk meg, ne zárkózzunk be a kedvezőtlennek tűnő politikai környezetben sem. Továbbra is beszélgessünk, kapcsolódjunk, szerveződjünk, építsük az informális tanulás és a női tapasztalatmegosztás online és offline tereit. A nőket visszaszorítani és a feminizmust lejáratni igyekvő rezsimek előbb-utóbb elbuknak, a már kialakult tudatosság viszont végleges és visszafordíthatatlan. Ezzel kívánok boldog nőnapot.
Kiemelt kép: iStock
