Durván darálja a középosztályt is a lakhatási válság

Úgy van beárazva a lakhatás, mint az arany. Csakhogy az arany nem emberi jog

– jelentette ki Leilani Farha, az ENSZ kielégítő lakhatási jelentéstevője a múlt héten Bécsben egy konferencián. A Housing for All (Lakhatást Mindenkinek) elnevezésű eseményt a bécsi önkormányzat az Európai Bizottság városokkal foglalkozó munkacsoportjával (Urban Agenda) közösen szervezte azért, hogy szakértők és döntéshozók közösen megvitassák, hogy az EU milyen módon tudna segíteni az európai szintű lakhatási válság megoldásában.

Ugyanis abban egyetértés volt a konferencián, hogy európai (sőt, világ-) szintű lakhatási válság van, és a helyzet egyre csak romlik:

már a középosztály egyre nagyobb részének is gondot jelent a megfizethető és kielégítő lakhatás megoldása.

Globális lakhatási krízis van

A számok is azt mutatják, hogy hatalmas problémák vannak:

• a hajléktalansági adatok világszerte csúcsokat döntögetnek, globálisan 100 millióra becsülik a hajléktalan emberek számát,
• az EU legnagyobb (a világ negyedik) gazdaságával rendelkező Németországban is körülbelül 420 ezer embernek nincs érvényes lakcíme,
• Magyarországon lakosságarányosan rosszabb a helyzet, nálunk 70 ezer emberre igaz ugyanez, közülük úgy 30-40 ezren hajléktalanok.

De nemcsak a hajléktalanok száma nő világszerte, hanem ezzel párhuzamosan egyre kevesebb ember engedhet meg magának rendes lakáskörülményeket. És ha meg is engedhet, ez akkor is hatalmas anyagi terhet jelent sokaknak:

• 1,6 milliárd embernek nem kielégítőek a lakáskörülményei, ami azt jelenti, hogy alapvető közüzemi ellátásokhoz nincs hozzáférésük, vagy például penészes a lakásuk, vagy nincs wc-jük, azaz a minimálisan elvárható komfort is hiányzik,
• az EU tagállamaiban 82 millió ember költi a bevételeinek legalább a 40 százalékát lakhatásra – az EU-s célszámot 25 százalékra lőtték be,
• tavaly 4,3 százalékkal emelkedtek átlagosan a lakhatási költségek az unió országaiban,
• Magyarországon 10,4 százalékkal, amivel negyedikek vagyunk a sorban.

Ezeket az adatokat Farha és Orna Rosenfeld előadásából lehetett megtudni. Rosenfeld egy párizsi egyetemen tanít, lakhatási szakértő, dolgozott a Világbanknak, az ENSZ-nek, jelenleg a Európai Bizottság tanácsadója.

A fiataloknak, az időseknek és már a középosztálybeli családok közül is egyre többnek okoz hatalmas terhet, hogy rendes lakhatási körülményeket teremtsenek

– mondta ábrákat, statisztikákat mutatva Rosenfeld, hozzátéve, hogy Európa szinte minden országában történelmi csúcsokat dönt a szociális lakásra várók listájának hossza. Országokon belül is hatalmasak a területi eltérések, és mindenhol az urbanizált, pörgősebb gazdaságú helyeken emelkednek a legmeredekebben a lakhatási költségek.

Tehát pont ott kell sokat költeni lakhatásra, ahol több a munkalehetőség.

Ezért sokak szorulnak ki a külvárosokba, elővárosokba, ami miatt akár napi szinten órákat töltenek utazással, ez pedig nemcsak személyesen probléma sokaknak, hanem azért is, mert iszonyatosan környezetszennyező és energiapazarló az, hogy ennyi embernek kell sokat utaznia.

A jövedelmek messze nem nőnek olyan gyorsan, mint a lakhatási költségek, és ennek súlyos következményei vannak

– magyarázta Rosenfeld, hogy mi az az alapvető képlet, ami miatt egyre mélyebb a lakhatási válság. De a fő probléma az, hogy ezzel uniós szinten nem kezdenek szinte semmit, tagállami szinten változó a kormányok hozzáállása, a helyi önkormányzatok szintjén pedig általában nem elégségesek a források ahhoz, hogy megoldják a gondokat, még ha akarat lenne is rá.

Amíg nem lép az állam, addig csak a pénz az úr

Nagy profit néhányaknak, emelkedő albérletárak, kilakoltatás, hajléktalanság másoknak

– vázolta a helyzetet Farha, majd azzal viccelt, hogy az ilyen kijelentései miatt biztosan sokan csak egy újabb elfogult balosnak gondolják. Pedig szerinte ez nem politikai oldal kérdése, hanem a valóság. Az ENSZ alkalmazottjaként Chilétől Spanyolországig, Szingapúrtól Torontóig ugyanazt látja:

akinek van pénze az ingatlanban parkoltatja a tőkéje jelentős részét, mások pedig fizethetik az egyre magasabb lakhatási költségeket a bérleményük után.

Orna Rosenfeld is megerősítette, hogy a tíz évvel ezelőtti gazdasági válság egyértelmű hatása, hogy a gazdagabbak a bizonytalan pénzpiaci befektetéseiket visszaszorították, és inkább a biztosabb ingatlanba fektetnek szívesebben. Aminek köszönhetően egyre több lakás kerül magántulajdonba, amitől megváltozott a lakáspiaci helyzet, új szereplők tűntek fel, köztük rengeteg spekuláns.

És az még mindig jobb helyzet, ha csak többet kell fizetni a lakhatásért, mint ha valakinek egy „rehabilitációs projekt” útjába kerül az otthona. Főleg, ha a világnak olyan pontján él, ahol a lakók jogaival nem sokat törődnek, ha az egy befektetőével ütközik.

Kiszámíthatóan balosnak hangzik a neoliberalizmus átkozása, pedig arról van szó, hogy a lakhatási szektor szabályozatlanságának következményeit nyögjük. A kormányok világszerte lemondanak a lakhatás biztosításáról, és lelkesen asszisztálnak az ingatlanba fektetőknek, akiknek annyi a céljuk, hogy még több tőkéjük legyen még több befektetésre

– foglalta össze a helyzetek Leilani Farha, aki szerint ezért a komolyabb állami szerepvállalás segíthetne a lakhatási válságon. Azonban ehhez szerinte komoly szemléletváltásra van szükség, mert a lakhatási jogsértéseket rendszerhibának könyvelik el, miközben a gazdasági rendszer alapvetően hibás, és a rendes működése vezet ezekhez a rendszerszintű jogsértésekhez. Ugyanis a lakhatáshoz való jogot alapvető emberi jognak tartják, még ha erről igyekeznek is sokan elterelni a figyelmet. Farha itt megemlítette, hogy

Magyarországon olyan visszás a helyzet, hogy kriminalizálják a hajléktalanokat, és nem azt hangsúlyozzák, hogy joguk lenne valahol lakni.

Ez a hozzáállás már csak azért sem meglepő, mert a lakáscélú ingatlanbizniszben globálisan évente 163 trillió dollár forog. Összehasonlításképpen: a dohányüzletben 0,5 trillió dollár.

A leszakadó középosztály hozhatja a megoldást

Az eddigiekben nem sok újdonság van azoknak, akik követik a lakhatásról szóló közbeszédet, a konferencia szervezői viszont a megoldások irányaival is foglalkoztak. Ebből a szempontból szimbolikus helyszín Bécs, mert a város szociális lakáspolitikája példamutató, erről írtunk nem olyan régen:

Sokkal jobb hely lenne Budapest, ha ezt eltanulná Bécstől

Bécs 1,7 millió lakosának kétharmada él szociális bérlakásban, vagy részesül valamilyen más lakhatási támogatásban. A magyar helyzet ehhez képest tragikus.

Michael Ludwig szociáldemokrata bécsi polgármester büszkén mondhatta el, hogy a bécsi lakáspolitika százéves szociáldemokrata hagyománynak köszönhető, emiatt képesek a globális piaci viszonyokkal és gazdasági nyomással szembemenni, mert a bécsieknek természetes, hogy az önkormányzat sokat költ a városlakók lakhatására.

Ezért is nehéz a bécsi jó gyakorlatot máshol alkalmazni, mert a konferencia önkormányzatoknál dolgozó felszólalói szerint sokszor találkoznak azzal a véleménnyel: nem érdemli meg mindenki, hogy az állam vagy az önkormányzat segítse a lakhatását, miközben egy bizonyos jövedelmi szint felett is egyre többeknek okoznak problémát a lakhatási költségek. Mások pedig mondjuk egy élet munkájából vesznek ingatlant, segítség nélkül, így ők igazságtalannak tartják, ha más kap segítséget.

Azonban a konferencián egyetértés volt abban, hogy ezt a hozzáállást meg kell változtatni, különben

végleg szétszakad a társadalom ingatlantulajdonosokra, akik profitálnak a lakhatási válságból, és azokra, akik egyre többet veszítenek rajta.

Azonban a megoldás csak nagyon halványan pislákol, mert hiába mondják szakértők, hogy milyen lépésekre lenne szükség, hiába írták le az Urban Agendában dolgozók is az ajánlásaikat, ha a politikusokon és a gazdasági szereplőkön nem lehet ezeket átverni.

A megoldást a leszakadó középosztály egyre nagyobb tömegei szállíthatják. Érezhető volt ugyanis a felszólalásokból, hogy a különböző szintű és nemzetiségű döntéshozókra egyre nagyobb nyomás helyeződik amiatt, hogy olyanoknak is súlyos gondot okoz a lakhatás, akiknek korábban nem. És ezek a csoportok sokkal tudatosabban politizálnak, mint azok a szegényebbek, akiknek mindig is probléma volt a lakhatás.

A társadalmi elégedetlenség már kritikussá nőtt a lakhatási válság miatt. A kérdés csak az, hogy mikor szerveződnek meg úgy a különböző csoportok, hogy formát kapjon ez az elégedetlenség, amivel tovább fokozódhat a nyomás a döntéshozókon, akiknek már kevés lesz újabb és újabb, szép dolgokat ígérő lakhatási programokat gyártani, ha nem sok valósul meg belőlük.