Nevetséges, amikor egy rockzenekar énekese azt mondja, hogy „nem politizálok”

Öltönyben vagy farmerben és kínai tornacipőben érzed jobban magad?

Utálom az öltönyt, de szerencsére egyik munkahelyemen sem kell uniformisban megjelennem. Az egyetem és az Eötvös Károly Intézet is tök laza ilyen szempontból. Nincsenek hierarchikus elvárások, valószínűleg nem is bírnám csinálni, ha lennének.

Hova tart ez a világ, ha már a jogászok sem öltöznek rendesen?

Nyugi, sosem fog kiveszni az a modoroskodó jogásztípus, amelyik már az egyetem első évének első napján aktatáskával és mandzsettagombbal jár, de ezt én mindig nevetségesnek találtam. Szóval, ha tényleg választanom kell, akkor egyértelmű: tornacipő, farmernadrág.

És a ruhákon túl is jól viseled a kettős életet? Azért nem túl gyakori, hogy valaki nappal jogi szakértő, éjszaka rockzenész…

Nincs bennem meghasonlás, mert egy tőről fakad a kettő. Sosem hittem abban, hogy az embernek elválasztható lenne a zenész énje a civil jogvédő és a hétköznapi énjétől. Ezek kívülről nézve is összemosódnak. Mikor mondtátok, hogy az interjúban jogállamiságtól és a zenéről is lesz szó, nyilván bennem is fölmerültek dilemmák. Biztos jó ötlet ez? Nem lehetne külön kezelni a kettőt? Aztán rájöttem, hogy ez hülyeség, mert mindez együtt ad ki engem. A civil munkám és a zene, amit csinálok ugyanazokon az attitűdjeimen alapszik.

Az esti próba számomra nem menekülés a szürke hétköznapokból.

Úgy is alakulhatott volna, hogy elmegyek gályázni valami nagyvállalathoz, esténként pedig gitárt ragadok, hogy kieresszem a gőzt, és végre foglalkozhatok a számomra igazán fontos dolgokkal. Az egyetemen és az elemzői munkámban is igyekszem megtalálni azt, amihez közöm van. Általában olyan témákkal foglalkozom, ami tényleg erősen eltalál. Nemrég például a hajléktalanságról írtam egy elemzést.

Elemzőként mit érzel, mikor reggel lemész az újságoshoz, és megpillantasz egy ilyen főcímet: „Meddig élhetnek vissza a hajléktalanok mindannyiunk türelmével?”

Nincs az az – akár végletekig technokrata – elemző, akiben ne lennének indulatok például egy ilyen esetben, de ezeket a szakmai munka során mindenképp háttérbe kell tolni. Teljesen eltüntetni persze képtelenség, de szerintem ez nem is a feladat része. Egy-egy dalba talán könnyebb átforgatni az ilyen érzéseket.

Az új lemezt hallgatva mégsem nagyon ütötték meg a fülemet közéleti beszólások. Mégiscsak elválasztod a közéleti elemzőt és a dalszerzőt?

Ez nem tudatos elválasztás. Kényelmetlen érzéseim vannak, ha direkt politizálást, pártpolitizálást hallok egy dalban. Nem szeretem, amikor egy dalszövegben elhangzik Orbán, Gyurcsány, Trump neve (kivéve ha Kendrick Lamart hallgatok, de egy rappertől el is várom, hogy beszóljon mindenkinek), vagy a NER és az Alaptörvény. Az egy teljesen más kérdés, hogy nyilvánvalóan az új lemezünk dalainak hangulatán is nyomot hagy a közeg, amiben az élünk és áttételesen a szövegek egy része erősen reagál a minket körülvevő társadalom problémáira is. Furcsa lenne, ha a közélet semmilyen szinten nem befolyásolná a szövegeinket.

Az, hogy direktbe nyomod a politikai dumát, vagy áttételesen reagálsz a közérzületre, két különböző dolog.

A munkám során elég alaposan vizsgálom a közpolitikai folyamatokat, de ott sem konkrét aktuálpolitikával foglalkozom és teljesen hidegen hagy, hogy melyik párt politikusa milyen hülyeséget mondott éppen. Jogász vagyok, bizonyos szempontok szerint vizsgálom a mélyebb folyamatokat, amelyek egy-egy ügy mögött vannak. Egy normális országban az, hogy valaki alkotmányos-jogállami szempontok alapján elemző-szakmai munkát végez, a mindenkori hatalom által támogatott, de legalábbis hasznosként elismert dolog. Nem én tehetek arról, hogy ma már ez is a politikai csatatér közepére került.

Ma már nem lehet csak úgy függetlenül elemezgetni és szakértősködni, a te neved is rákerült egy listára, amin a Soros-zsoldosokat gyűjtötték össze.

Ahhoz, hogy ilyen listákra felkerülj, nem is kell civil szervezetnél dolgoznod. Például Beck Zolit is megtalálta nemrég valamelyik szellemi nagyság azzal, hogy a balliberális kulturális diktatúra építője és haszonélvezője, fel is rakták egy másik listára. Pedig kötve hiszem, hogy akár ő, akár más politikai térben lépne be, amikor koncertezik, vagy mondjuk Arany-estet tart a Petőfi Irodalmi Múzeumban, netán egyetemi órát tart roma irodalomból. Gondolom, fáj valakiknek, hogy 2015-ben a 30Y-nal kiálltak a háború elől menekülő emberek mellett egy zenekari poszt erejéig. Én sem gondoltam volna pár évvel ezelőtt, amikor átvettem a diplomámat, hogy az, ha egy alkotmányjogi műhelyben dolgozok jogászként, egyszer elegendő lesz ahhoz, hogy név szerint szerepeljek az ellenségek listáján.

Hogy esik, hogy mégis így alakult?

Én viszonylag kedvező helyzetben vagyok. Nincsenek gyerekeim, csak magamért felelek, akár röhöghetnék is a történteken. Persze mindenkinek van vesztenivalója, nekem is. De ha egyet hátra lépünk, és egy picikét távolabbról nézzük ezt az egészet, azt látjuk, hogy valójában nagyon röhejes ez a listázós dolog. Persze amikor először megláttam a nevemet, iszonyatosan fel voltam háborodva, de egy nappal később már tényleg csak nevettem. Annyira abszurd ez, hogy nem is lehet máshogyan hozzáállni. Meg az is nyilvánvaló, hogy az ilyen listázások célja éppen az, hogy az ember elkezdjen szorongani, és elveszítse a humorérzékét.

Egy ilyen dolog után dönthetne úgy is az ember, hogy na jó, fene akar ellenség lenni, inkább bekussolok, elmegyek mást csinálni.

Vagy visszautasítok egy olyan interjúfelkérést, amiben közéleti dolgokról is kérdeznek.

És nem frusztráló a liberális demokrácia éppen süllyedő hajójára felpattanni? Vagy épp ilyenkor van igazi tétje a munkádnak?

Nem gondolkodtam azon, hogy a sikerexpresszre vagy a süllyedő hajóra ülök fel. Szerintem, ha az ember jól akarja csinálni az életét, azzal foglalkozik, ami érdekli, olyan értékek mentén, amelyekben hisz. Akkor is, ha nincs rá nagy kereslet, vagy épp támadják miatta. Engem mindig is érdekeltek a társadalmi és közjogi folyamatok, ezért csinálom most azt, amit. Az egyetem alatt amúgy nem tudtam elképzelni, hogy bármit is tudnék magammal kezdeni jogászként, annyira távolinak tűnt az öltönyben gályázás. Semmi kedvem nem volt egy ügyvédi irodába bejárni és az emberek különböző stiklijeivel foglalkozni. Az egyetem végére jöttem rá, hogy van más lehetőség is. A tudományos irány nekem való: izgalmas témákba áshatod bele magadat, sokat olvashatsz, csomó okos ember vesz körül, akiktől sokat tanulsz. Nemrég fejeztem be a PhD-képzést a társadalomelméleti tanszéken, most pedig elkezdtem a szociológia mesterszakot.

A zenekart érte valaha bármilyen hátrány a közéleti szerepvállalásod miatt?

Tisztában vagyok vele, hogy mindez hatással lehet a zenei dolgokra is, akár negatív, akár pozitív irányban (azért én hiszek ez utóbbiban is). De ezt nem könnyű megítélni, mert az ilyesminek elég magas a látenciája. Képtelen lennék például megmondani, hogy más zenekarokhoz képest az Esti Kornélt azért hívják-e kevésbé kerületi, városi rendezvényekre, mert nem olyan zenét játszunk, amire jól esik a kolbászt és a sört legurítani, vagy akár az is benne van, hogy a szervezők itt-ott követik, hogy a tagok kritizálják-e a kormányt privát megnyilvánulásaikban. A zenekari felületeken amúgy teljesen tartózkodunk az ilyesmitől.

Miért?

Szoktunk erről beszélgetni a zenekaron belül és abban teljesen egyetértünk, hogy nem a zenekar az a fórum, ahol mindenképp hangot kell adni a politikai véleményeinknek. Vannak zenészek, akik a rajongótáborukat közvetlenül, direkt üzenetekkel próbálják terelgetni közéleti, politikai kérdésekben is. Mi ezt nem érezzük feladatunknak. Bízunk abban, hogy a dalaink szellemiségén keresztül átjön, hogy mit gondolunk a világról és milyen értékeket tartunk fontosnak. Én amúgy elmondom a politikai véleményemet máshol, akár a munkám során, akár a privát közösségi felületeken.

Ha valaki elolvassa ezt az interjút, kedvére kiragadhat belőle bármit, és viheti a hírt, hogy na, mekkora libsi vagyok, de a zenekar és az alkotás egy másik dimenzió.

Szeretném azt hinni, hogy a művészet olyan szféra, ami az egybites politikai megmondást és ítélkezést természeténél fogva kitaszítja.

És túl a dalokon szerinted mennyire mernek ma közügyekben megnyilvánulni a magyar zenészek?

Nagyon erős a félelem, és vannak is példák, amik táplálják ezt. Ott van mondjuk Fluor Tomi esete, aki a köztévén figurázta ki egy beszólással a propagandát, aztán jött a jelzés föntről, hogy ne nagyon ugrálj, haver, mert majd nem kapsz annyi jogdíjat. Az ismertség persze némi védettséget jelent, minél kisebb vagy, annál nagyobb a kockázat, de senki sem érezheti magát teljes biztonságban. Szerintem az lenne a normális, ha egy ilyen esetnél a többi zenész minimum közös nyílt levélben tiltakozna. Mivel ez nem történik meg, mindenki azt érzi, hogy most miért épp én legyek az, aki beleáll, aztán jól egyedül marad? Sajnos az látható, hogy az egymás iránti szolidaritás – nem csak az előbb említetthez hasonló esetekben – eléggé hiányzik a magyar zenésztársadalomban. Az egyetemeken ez azért szerencsére jobban megvan talán, a közelmúlt egyetemi autonómiát ért támadásai kapcsán alapvetően szép és fontos kiállások történtek az egyetemi oktatók, vezetők, intézmények részéről egymás irányába. Bár úgy gondolom, ebben a szférában is van még hova fejlődni a szolidaritás tekintetében.

Zenészektől gyakori válasz az ilyen, hogy „Bocs, de nem politizálok”.

Erre én képtelen lennék, mert szerintem káros, ha elfojtjuk a véleményünket. Nagyon furcsa, ha egy alkotó embernek nincs kritikai véleménye az őt körülvevő közegről vagy van, de azt nem meri felvállalni. Nevetséges, amikor egy rockzenekar énekese azt mondja, hogy „nem politizálok”. Persze nem a napi politikai sárdobálásról beszélek, mert az rohadt unalmas, és engem sem érdekel. Alapvető kiállásról, erkölcsi dolgokról van szó.

Például?

Például most szerveződik egy jótékonysági koncert a hajléktalanok megsegítésére, tök sok zenész csatlakozott már, az öcsémmel, Ágostonnal, aki a dobosunk, mi is ott leszünk, szuper lesz. Ismerőseimtől tudom, hogy volt zenekar, amelyik úgy reagált a megkeresésre, hogy támogatják az ügyet és nagyon szívesen adnak pénzt, de nem lépnek fel, mert nem akarnak politizálni.

Ha politizálás, hogy zenészként, zenélve fejezed ki, hogy mennyire nem frankó dolog, amikor a legszerencsétlenebb emberekbe páros lábbal belerúgnak, akkor igenis politizáljon mindenki.

Ebben az értelemben nem létezik olyasmi, ami ne lenne politika. Itt értékekről van szó, az emberi méltóságról, arról, hogy minden embernek joga van ahhoz, hogy emberként bánjanak vele. Nekem nagyon furcsa, ha egy ilyen ügyben is képes valaki kussolni. Akkor tényleg ne foglalkozzunk a világban történő dolgokkal egyáltalán, csak örüljünk annak, hogy, jaj, de szépen lefogtam már megint a C dúrt!

Pedig ha ma valami igazán jellemzi a társadalmi közérzetet, az az apátia.

Én sem pörgök ezen a nap 24 órájában, sőt, csömöröm van tőle. De hiába nem akarok ezzel foglalkozni, ha egyszer lépten-nyomon rám okádják. Tehetünk úgy mintha nem létezne, aztán elmegyünk a barátnőnkkel vasárnap ebédelni, és a körúton sétálva tíz méterenként találkozunk a kék plakátokkal. Könnyű ebbe belefásulni, részben talán én is ezért fordultam a tudományos élet felé. A pártpolitika és a napi nyilatkozatháború már teljesen hidegen hagy, inkább a mélyebb folyamatok érdekelnek. Azt próbálom megérteni például, hogy miért ennyire passzív a társadalom. Ez tényleg érdekes kérdés.

És mire jutottál? Miért hagyott hidegen minket a jogállam lebontása?

Nemcsak nálunk van így. A társadalomtudományok egyik alapkérdése manapság, hogy honnan ered ez a világon végigsöprő populista, antidemokratikus hullám. Nálam sokkal okosabb emberek, történészek, filozófusok, szociológusok kutatják ennek az okát, hosszú elemzések, tanulmányok témája mindez és egy ilyen interjúban két mondatban összefoglalni nem a legszerencsésebb, de azért nagyon röviden talán egy-két fontos szempontot érdemes kiemelni. A magyar többszörösen terhelt, posztkommunista kelet-európai társadalom, ami geopolitikai ütközőzónaként mindig is skizoid helyzetben volt, mert Európához akart tartozni, de közben Keletre is húzott. Erre tett rá, hogy a rendszerváltás nem váltotta be a hozzá fűzött gazdasági reményeket, húsz év után sem közelítettük meg Ausztria, de még csak Csehország szintjét sem. Egyre többen érvelnek amellett, hogy a rendszerváltáskor a demokráciával való szimpatizálást össztársadalmi szinten alapvetően a jóléti állam elérésének illúziója hajtotta, mintsem az absztrakt elvekben való morális meggyőződés, demokratikus elköteleződés. Aztán láttuk, hogy mi lett a jóléti államból… Nem nehéz belátni, hogy mindez együtt nyitottá teszi a társadalmat a populista üzenetekre és kedvez az autokratikus folyamatoknak.

Az idő múlása viszont nemcsak a történészek érdekli, hanem titeket is a zenekarral. Pár éve még azt kértétek számon a rohadt időn, hogy miért nem múlik gyorsabban, az új lemezen meg már azon keseregtek, hogy hova tűnt.

Folyamatosan kesergünk mindenen.

És ez baj?

Nem feltétlenül, de azért érdekes, hogy kicsit más képem van magamról, mint amit a zenekaraim dalai közvetítenek. A szövegek alapján tényleg úgy tűnhet, hogy nekünk csak arról szól az élet, hogy minden szar, és folyton megy a „károgás”. Ez azonban nem teljesen fedi a személyiségem és a többiekét sem. A Pegazusok nem léteznek is ilyen sötét, depresszív hangulatú volt, miközben azért nem csak borzasztó és rettenetes dolgok váltották egymást a tagok életében.

Jó, de valami bajotok mégiscsak van azzal az eltűnt idővel…

Mindig akad valami, amin lehet keseregni, de az új lemezünk talán egy kicsit másképpen fogja már meg a témákat. Azon kaptuk magunkat, hogy felnőttünk, ami nem egy rendkívüli vagy különösebben súlyos dolog, de nekünk azért számít. Még nemrég is úgy hivatkoztak ránk, hogy a pofátlanul fiatal Esti Kornél, akiket a Lovasi András felfedezett 2010-ben… Ehhez képest majdnem mindenki harmincéves már. Ez kicsit megcsapott minket. Sokak szerint a rock and rollban húsz és negyven között meg kell csinálni az életmű igazán emlékezetes részét. Ha úgy vesszük, ennek a fele eltelt már.

Te is érzed, hogy szorít az idő?

Nem feltétlenül értek ezzel egyet, egy csomó zenésznek inkább a kései dalait szeretem. A Beatlesnek például csak az utolsó lemezét kedvelem igazán, na meg Lennon és McCartney szólólemezeit.

Azt hiszem, nekem is jót tett az idő múlása, visszahallgatva tök bénának érzem már a hat-hét évvel ezelőtti szövegeimet a mostaniakhoz képest.

Bár ki tudja, lehet, hogy tíz év múlva meg a maiakat fogom gejlnek tartani. Közben viszont egy csomó minden nem lesz már. Most például újra egyetemre járok, de már tökre nem érzem ezt az egyetemi fílinget, amit nyolc-tíz éve. Hiába jó arcok, nincs már kedvem beülni sörözni a csoporttársaimmal, az órák után inkább szaladok vissza a saját életembe. A koncert utáni bulik sem motiválnak annyira, pedig még csak harminc vagyok…

Sőt, még be sem töltötted.

Igaz, még csak 29 éves vagyok. Ez is jellemző rám, hogy már előre temetem magam.

Említetted, hogy Lovasi fedezett fel titeket 2010-nem. Ezt ma hogy látjátok? Segített, vagy azért volt hátulütője is?

Ismertségben egyértelműen nagyot dobott rajtunk, rengetegen találkoztak akkor a nevünkkel. Azt sajnálom picit, hogy akkor még nem voltunk igazán jók. Ha valaki meghallgatott minket, könnyen érezhette azt, hogy ez még azért elég kiforratlan, kicsit gimis-bölcsészes… Ilyen szempontból lehet, hogy jobb lett volna, ha 5-6 évvel később jön ez az egész. Ma viszont talán már nem lenne akkora jelentősége, hogy ki játszik a Kispál előtt.

Akkor még nagyon úgy tűnt, hogy ez az egész alternatív zenei szcéna valami kurrens, felkapott, sok évig futó trend lesz.

Ott állt mögötte a Petőfi Rádió, és sorra jöttek fel a népszerű gitárzenekarok, mint a 30Y, a Vad Fruttik meg a Kaukázus.

Nemrég három egymás utáni éjszakán töltöttétek meg az A38 hajót. Mit akarsz még?

Ez jó nagy vállalás volt és minket is meglepett. Különösen, mivel két évvel ezelőtt egyszer sem tudtuk megtölteni a hajót. Így döbbentünk rá, hogy basszus, akkor nagyon nagyot nőtt a közönségünk, ha most három estét nyomunk teltházzal.

Újabb két év, és jön az Aréna?

Minimum dupla Aréna, vagy nyolc hajó (nevet). Ezt majd még kitaláljuk.