Kultúra

A közös nevező a halál

A Coen testvérek új, a Netflixen látható westernje, a The Ballad of Buster Scruggs hozza az antológiafilmektől megszokott egyenetlenségeket, és a Coenéktől elvárt morbid vagy simán tragikus világlátást, no meg James Francótól Liam Neesonig néhány nagy nevet is.

A projektet a Coen testvérek eredetileg hatrészes sorozatnak szánták, de menet közben módosult a koncepció, és egy hosszú, de mégis egész estés film lett belőle, amely hat külön sztoriból áll össze. Ezeket egy fiktív könyvet lapozgatva mesélik el, minden rész elején felvillantva egy stilizált, rajzolt képet az adott epizódból, de nyilván nemcsak ez a közös nevező, hanem a western miliő, mely Coenéket már amúgy is foglalkoztatta egy ideje (A félszemű, de még a Nem vénnek való vidék is a zsáner számos elemét felvonultatta).

A filmet elsősorban a Netflixre szánták, és már ott látható, ami Joel és Ethan Coen pályáját figyelembe véve talán szokatlan lehet, de a The Ballad of Buster Scruggs ismeretében nem tűnik rossz döntésnek. A film megnézésekor inkább ugyanis tényleg inkább érezhetjük úgy, hogy egy gyorsan ledarált sorozatot láttunk, amit akár meg is lehet szakítani néha, egy rendes, összefüggő filmélmény helyett. És egyébként Coenéknek sem sikerült elkerülni az antológiafilmek legnagyobb csapdáját, miszerint az egyes részek nem egyező stílusúak és színvonalúak, így itt is akad olyan, amelynél a karfába kapaszkodva izgulhatunk, máskor viszont végig megmaradunk szenvtelen külső szemlélőnek. És van, amelyik jobban is sikerült a másiknál.

Tom Waits, The Ballad of Buster Scruggs. Fotó: Netflix

A western tematika mellett a közös, ami összeköti a filmeket, az állandóan ugrásra készen leselkedő halál: a Coen testvérek munkásságát ismerve ez sem lehet váratlan, de ez a vadnyugat a szokásosnál is veszélyesebb hely, ahol soha, senki nem lehet egy pillanatig sem biztonságban, bármikor jöhetnek banditák, indiánok vagy éppen a törvény emberei, és ez a végig a háttérben érezhető baljós atmoszféra kiválóan ellenpontozza a film csodálatos képeit. Coenék először forgattak digitális formátumban, és ha van ennek a filmnek főszereplője, akkor az az Amélie csodálatos életével feltűnt operatőr, Bruno Delbonnel, aki minden egyes epizódban fantasztikus munkát végez, különösen a nebraskai, coloradói és új-mexikói táj tűnik varázslatosnak, de bravúrosak a gitár szemszögébőll felvett képei is.

Rögtön a legelső résszel belecsapnak a teljes őrületbe, az ugyancsak The Ballad of Buster Scruggs című western musical főhőse ugyanis egy nótás kedvű, ártalmatlan külsejű, ám villámkezű cowboy (Tim Blake Nelson), aki az összes westernfilmes klisét kipipálva válik legendává. Ez a rész annyira abszurd és annyira nem lehet hová tenni (miközben tényleg nagyon szellemes is), hogy némiképp csalódást keltő várakozásokat gerjeszt a maradék öt epizóddal kapcsolatban. A többiekből ugyanis már hiányzik ez a teljesen kiszámíthatatlanság, és csak egy-egy részletre korlátozódik az abszurditás: egy palacsintasütőkből páncélt csináló bankpénztáros vagy egy számolni tudó tyúk pont ilyen, de ezek már csak a kivételek.

Grainger Hines, The Ballad of Buster Scruggs. Fotó: Netflix

Azt is meg lehet érteni ugyanakkor, hogy Coenék miért tettek le a sorozatról, mert a részek nagyjából feléből pontosan elég az a húsz-harminc perc, amit látunk belőle. Például a harmadik sztori (Meal Ticket – Ételjegy) egy végtagok nélküli, sápadt angol színészről szól (Harry Melling), akit egy impresszárió (Liam Neeson) hurcol fel és alá a vadnyugaton, hogy bányászoknak szavaljon, amelybe rövid idő alatt is annyi tragikumot sűrítettek az alkotók, hogy nehéz lenne ennél többet befogadni. Hasonlóan ehhez a második, melyben a bankrabló James Francóval űz kegyetlen játékot a végzet, mely gegnek jó, hogy de egy egész filmet nem biztos, hogy fel lehetne építeni rá.

Amit viszont szívesen néztem volna akár tovább is, kicsit kidolgozottabb formában, az a negyedik rész (All Gold Canyon – A színarany kanyon), melyben Tom Waits alakít egy aranyásót, aki egy háborítatlan táj idilljébe rondít bele, amikor aranyat keres egy patak mellett, és itt ugyan történik némi izgalom, de talán jobban kidolgozott sztorival nagyobbat is üthetett volna, míg a legközelebb egy a saját lábán is megálló filmhez az ötödik rész kerül, amely időben is hosszabb a többinél. Itt hosszú felvezetéssel és romantikus hangulattal ágyaznak meg a tragédiának, és itt a legtöbb emlékezetes alakítás is: Zoe Kazan már nem először bizonyítja, hogy az egyik legkarakteresebb színésznő a nemzedékéből, de a nála jóval kevésbé ismert Grainger Hines és Bill Heck is jók nagyon.

Zoe Kazan, The Ballad of Buster Scruggs. Fotó: Netflix

Valójában mindegyik rész vagy lebilincselő, vagy elgondolkodtató annyira, hogy ne zavarjon túlzottan a már említett színvonalbeli ingadozás, egyedül a záró résszel (The Mortal Remains – A földi maradványok) vagyok bajban, melyben öt utas beszélget egy postakocsin, és lesz ugyan valamiféle csattanója, de se nincs megfelelően lezárva, se nem tartalmazza azt a feszültséget, amit a többi epizód, és hiába játszik benne Brendan Gleeson is, leginkább unalmukban beszélgetésbe elegyedő utazók nem kevésbé untató beszélgetését látjuk.

Ez a befejezés tehát kicsit lehúzza az egészet, ki is lóg a többi közül, de hát a többi öt miatt ezt is megéri megnézni. A Ballad of Buster Scruggs nem nyit új fejezetet a Coen testvérek pályáján, csak a formátumában újszerű, de mindenképpen azt mutatja, hogy még mindig jelent valamiféle garanciát, ha ez a páros jegyzi a filmet.

The Ballad of Buster Scruggs, 2018, 133 perc, 8/10.
A film a Netflixen látható, egyelőre angol, német és román felirattal.

Ajánlott videó

Olvasói sztorik