Százhuszonöt éve, 1893-ban indult meg a budapesti áramszolgáltatás, melyre a fővárossal két cég, a Ganz Villamossági Rt. leányvállalataként született Magyar Villamossági Rt. (MV Rt.), illetve az Osztrák Légszesztársulat alapította a Budapesti Általános Villamossági Rt. (BÁV) – utóbbi a városban a Monarchia összeomlásáig öt transzformátorházat létesített, hogy a Visegrádi utcai központjából induló váltóáramot a háztartások számára szükség egyenárammá alakítsák.
Így született meg 1909-re Arvé Károly és Gerstenberger Ágost a ferencvárosi Liliom és Tűzoltó utcák sarkán álló épülete, ami a második világháború végéig az egyetlen lehetőség volt arra, hogy a környéken élők áramhoz jussanak. Szerepét lassan átvették a belvárosban épült új állomások, illetve a két évtizedes munkával, 1933-ra megszületett Kelenföldi Erőmű, ami már-már feleslegessé tehette volna az épületet.
Nem így történt: a váltóáram elsöprő győzelme után is szükség volt egyenáramra, így a második világháború kitörésének évében újabb átépítések kezdődtek a Nagykörút akkor még jóval szerényebb moraját hallgató, 1918 óta már a főváros tulajdonába tartozó épületben.
Áramot végül 1960-ig szolgáltatott, bezárása után pedig előbb a Likőripari Vállalat, majd a Ramovill Szolgáltató Szövetkezeti Vállalat volt a tulajdonosa – ezekben az időkben raktárként használták.
Gyors elhasználódását egyik tulajdonosa sem próbálta megakadályozni, ennek fényében pedig nem is meglepő, hogy a rendszerváltás előtti évekre az épületből csak kiüresedett rom maradt, a harmincas években, a magyar modernizmus hullámainak hatására átépített főhomlokzat mögött pedig már csak néhány dolog idézte az egykori elektromos központot.
A Nagykörúttól alig néhány lépésnyire álló, méltatlan állapotba került épületben az első pozitív változást a rendszerváltás hozta el: 1991-ben egy francia anarchista művészcsoport, a La Resonance költözött az ekkor elvileg már a Magyar Hitelbank tulajdonába tartozó falak közé, és az Európa más országaiban szép számmal előforduló foglalt házakhoz (squat) hasonlóan belakta a tereket.
Azok többségével ellentétben azonban nem otthonokként, hanem képzőművészeti térként – koncertek, performanszok és előadások helyszíneként – hasznosították az épületet, létrehozva a főváros első független művészeti központját.
A Trafó mai művészeti vezetője, az épületben először ezekben a hónapokban járó Szabó György így emlékezett vissza az első benyomásra:
A Magyarországon első alkalommal látott házfoglalásnak a Metra Külkereskedelmi Kft. kezébe kerülése vetett véget, akik megtisztították az épületet, és megpróbálták stabilizálni a falakat. A mentőövet végül a Fővárosi Önkormányzat dobta be: 1994-ben megvásárolták az ingatlant, majd falai közt némi átalakítás, illetve egy új, a Tűzoltó és Liliom utca sarkán lévő foghíjtelekre néző szárny felépítése után itt hívták életre az 1960 óta létezett Fiatal Művészek Klubja (FMK) utódjaként megálmodott Trafó Kortárs Művészetek Házát, ahol az Andrássy úti ősintézményben helyet nem kapott művészeti ágaknak, így a kortárs táncnak is jutott hely.
Az út nem volt azonban ennyire egyszerű: az 1996-os budapesti világkiállításra elkülönített pénz egy részét a főváros egy már álló régi épület megvásárlásával és átalakításával születő új kulturális központra kívánta költeni, ennek a célnak pedig tökéletesen megfelelt a Szabó által javasolt Liliom utcai ház, melynek megvásárlására egy annak lebontását tervező izraeli vállalkozó orra elől elhalászva került sor – írja.
A mai parkoló helyén ekkor még állt egy apró, földszintes ház, ahová az egykori transzformátorházra vigyázó Petőfi Csarnok egyik dolgozója költözött be, a következő hónapokban pedig ő felügyelte az egykor akkumulátorok tárolására szolgált, illetve a jókora gépeknek otthont adó szobákból kialakult próbatermek rendjét, valamint a Csarnok ott tárolt színpadtechnikai berendezéseire vigyázott.
A furcsa szinteltolásokat rejtő, díszes párkányokkal és girlandokkal díszített, romos épületet végül Schnell Judit és Gaskó Mátyás építészek, illetve Réthey Prikkel Benedek belsőépítész tervei szerint alakították át, illetve bővítették. 1998. októberében végül megnyílt a Petőfi Csarnokban néhány hónap alatt már bejáratott névvel rendelkező Trafó, ahol a műemléki jellegű Liliom utcai homlokzat mögött az ötven évnyi pusztulásnak köszönhetően ma már csak néhány, az ipari múltra emlékeztető részlettel találkozhatunk.
Ezek közül egyértelműen a legérdekesebb elem a nagyszínpad (korábban az áramátalakító központi gépterme) alatti, ma főként próbákhoz, illetve kisebb eseményekhez használt terem, melyben még mindig láthatóak az óriási transzformátorok súlyát egykor megtartó vaskos oszlopok, melyeket ugyan az átépítés során megritkítottak, de máig emlékeztetnek a közel négy évtizeden át fennálló állapotra:
Ennél egy fokkal láthatatlanabb az akár négyszázötven főt is befogadni képes, változtatható terű színházterem felett lógó, ma is működőképes, a kilencvenes évek hajnalán még az NDK-ban gyártott Robur busz roncsát (ld. fenn) tartó daru:
A 20. születésnapját néhány héttel ezelőtt ünneplő, 2003-ban színházzá nyilvánított intézmény mára a kortárs művészet jelentős európai bázisává nőtte ki magát, akár 450 főt is befogadó nagytermének színpadán pedig világsztárok egész sora, illetve az elmúlt két évtized a világ számos részén sikert aratott magyar művészeti csoportjai, illetve művészei fordultak meg, elhozva Magyarországra a kortárs zene és színház csúcsát.
Bozsik Yvette hosszú éveken át itt játszó társulata mellett a Royal Shakespeare Company, a TÁP Színház, Dean Blunt, Meredith Monk, a dzsessz számos legendája (Joey Baron, Jim Hall, vagy épp David Torn), a Frenák Pál Társulat, a Dollár Papa Gyermekei, valamint a Mundruczó Kornél fémjelezte Proton Színház tagjai tűntek fel a színpadon.