Viccnek szántuk, vagyis inkább humoros kultúr-meglepetésnek. Új címeket adtunk kedvenc magyar verseinknek, és megkínáltuk velük önöket április 11-én, a Magyar Költészet Napján. Bár a Hír24-en megjelent költemények tényleg arról szóltak, amit a szenzációhajhász címeink ígértek, azt első látásra senki sem tudhatta, hogy egy versre, és nem egy friss hírre fog bukkanni kattintás után. Kétféle reakcióra számítottunk: azokéra, akik értékelik a humort, és örülnek a versnek, illetve azokéra, akik csalódottságukban melegebb éghajlatra küldenek bennünket. Nagyjából eltaláltuk, de született néhány reakció, ami bennünket is meglepett. Rab Árpád antropológussal, információs társadalom kutatóval próbáltuk felfejteni a szálakat.
Összesen tizennyolc verset osztottunk meg reggel nyolc és este fél kilenc között, kitalált címekkel. Öt ért el egy átlagos cikkhez képest magas látogatottságot, kettő közülük pedig szokatlanul nagyot. „Káprázatos égi jelenség Budapest felett” címmel, Kosztolányi Hajnali részegsége jelent meg, „Bűnbarlangot lepleztek le a fővárosban” címmel József Attilától az Én nem tudtam, „Újra támad a gyilkos tél” címmel pedig Berzsenyi Dániel: A közelítő tél.
Ezeknél – bár érkeztek negatív hozzászólások is – a lájkok és a megosztások magas száma azt jelezte, hogy olvasóink túlnyomó többsége vette a lapot, tetszett nekik, hogy szépirodalmi csapdába csaltuk őket. Érdekes, hogy akik ezt nehezen tolerálták, inkább este, míg azok, akiknek tetszett nap közben szóltak hozzá.
A többség szereti, ha poénnal lepik meg
„Soha nem állt ennyi információ az emberek rendelkezésére, mint ma, és soha nem is olvastak ennyit, mert különben unatkoznak – mondja Rab Árpád. A nyolc órás munkaidőben mindenkinek vannak üresjáratai, s ezeket, aki csak teheti, igyekszik észrevétlenül levezetni, anélkül, hogy felállna az asztaltól. Egy átlagember naponta nyolc-tíz hírt kattint le, nagyjából óránként egyet, akik nem számítógép mellett dolgoznak, nyilván valamivel kevesebbet. Ahhoz már mindenki hozzászokott, hogy a hírportálok sokat ígérő, harsány címekkel igyekeznek kitűnni a végtelen mennyiségű tartalom generálta zajból. Ismerik a sémákat, vagyis fel tudják mérni, hogy egy címre kattintva nagyjából milyen olvasnivalót kapnak. Ha egy tartalomszolgáltató felrúgja ezt a hallgatólagos megegyezést, de semmit sem ad cserébe a kattintásért, vagyis a nála eltöltött időért, az jogos felháborodást vált ki. Ha viszont az olvasóval összekacsintva hágja át az íratlan szabályokat, s bár nem azt, amit ígér, de értékes tartalmat ad, azt nagyon sokan értékelni fogják. Az emberek többsége szereti, ha egy szokatlan poénnal billentik ki őket a mindennapi monotonitásból. Azonban veszélyes minden ilyen lépés, mert nehéz eltalálni, hogy hol húzódik a határ.”
Ami elszabadította az indulatokat
Ehhez a határhoz kerülhettünk nagyon közel a két leglátogatottabb, és egyben legmegosztóbb újracímezett verssel. Pilinszky János Kánikula című versét „Gyilkos kánikula jön”, Ady Endrétől A föl-földobott kő címűt pedig „Tömegesen térnek vissza a kivándorló fiatalok Magyarországra” címmel. Április elején a közelgő kánikula ígéretével sokkal több olvasót értünk el, mint valamivel korábban a visszatérő tél emlegetésével. Talán a szokatlanul enyhe elmúlt tél, és a globális felmelegedés fenyegetése miatt. Tény, hogy a többi vershez képest jóval több negatív visszajelzést kaptunk, s ezen el kellett gondolkodnunk akkor is, ha még mindig pozitív reakciók voltak többségben. Különösen az után, hogy az este, utolsóként megjelent Ady-vers a visszatérő fiatalokról szóló címmel szokatlanul heves kommentháborút váltott ki. Ráadásul olyat, ami egyáltalán nem rólunk, vagy a versről szólt, hanem a napi politikáról.
Az érzelmek diadala az ész fölött
„Nem meglepő fejlemény, sokat elárul a hazai kommentkultúráról. Egyre fejlettebb a tudomány és a technológia, folyamatosan gyarapszik a tudás, s emiatt hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy racionális döntéseket hozunk. Valójában azonban még mindig a legalapvetőbb érzelmeink befolyásolnak bennünket, és határozzák meg azt is, hogy mire kattintunk, vagy mit osztunk meg” – fejti ki Rab Árpád.
A másik nagy paradoxon pedig az, hogy bár soha nem volt ennyi lehetőségünk, hogy megalapozott és releváns információkhoz jussunk, mégsem tesszük meg. Régen elolvastunk egy-két lapot, később meghallgattuk mit mond a rádió meg a tévé, aztán vagy elhittük, vagy nem. Most adott a lehetőség, hogy visszakeressünk egy információt a gyökeréig, hogy megalapozott tudást szerezzünk egy-egy témában. Ehelyett túladagoljuk magunkat felszínes információtöredékekkel, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy tájékozottak vagyunk a világban. Annak ellenére, hogy tudjuk, hogy a reklámipar, vagy például a politika folyamatosan manipulál minket. Utóbbi ezt évek óta, mesterien csinálja, amire bizonyíték, hogy mennyien ugrottak bele egy politikai természetű kommentháborúba egy fals cím alapján úgy, hogy el sem olvasták a mögötte lévő tartalmat. A politikát mint a vallást a vakhit mozgatja és nem az észérvek. Teheti, mert Magyarországon nagyon alacsony szinten áll a digitális írástudás, vagyis az emberek képessége arra, hogy eligazodjanak a számítógépek és az internet világában. S ehhez jönnek azok az emberek, akik nem is azért mennek fel egy híroldalra, hogy olvassanak, mert az eredeti szándékuk az, hogy leírják amit gondolnak és éreznek, mindegy hová. Meggyőződésük, hogy folyamatosan háborúzniuk kell a hitükért, s bár nincsenek sokan, tömegnek szoktak tűnni, mert mindig ők a leghangosabbak. A legtöbb, amit tehetünk, és meg is kellene tennünk, hogy róluk nem veszünk tudomást. Az értelmetlen viták helyett jobb lenne, ha az időt megalapozottabb, valódi tudás szerzésére fordítanánk” – összegez a kutató.
