Módos, de nem hivalkodó, afféle „tiszta udvar, rendes ház” valahol Budapest egy külső kerületében, ahonnan Maris esténként dolgozni indul, tizenkét órában takarít. Fásultan mered ki a vonatablakon, hazafelé ugyanez, minden nap, vasárnap is. Nem panaszkodik, ötven felett az is öröm, hogy munkát talált, csinálja is becsülettel. Aztán hazatér, és mint sokaknak, kezdődik a második műszak: haszonállatokat megetetni, családnak ételt készíteni, gyereket iskolába indítani, rendet rakni, kitakarítani, és így tovább, aztán talán valamennyi alvás is jut majd. Fárasztó, mókuskerék, de sokan csinálják, nincsen benne semmi rendkívüli. Az azonban már jóval kevésbé mindennapos, hogy Maris „hiába” dolgozik, mert pénzét elveszik, a ház körüli teendőkért pedig legfeljebb egy jól irányzott fülest kaphat, ha a gazdasszony bal lábbal kelt fel. Egy a több tízezer ember között, aki Magyarországon, egy a negyvenötmillió között, aki a világban így él, fogságban, megfélemlítve, testileg-lelkileg bántalmazva, kizsákmányolva, minden kilátás nélkül egy másik életre.
Róla szól az Egy nő fogságban (A Woman Captured) című film. Róla, és a nőről, aki a gazdája, aki azt ugyan nem engedte, hogy látsszon az arca, de azzal némi anyagi ellenszolgáltatás ellenében semmi baja nem volt, hogy a rendező a házában forgasson, akár olyankor is, amikor épp verbálisan vagy fizikailag bántalmazza Marist. Eta, a gazda szerint ugyanis a csicska státuszszimbólum – bár nem ezt a szót használta – és eleve, nála a három szolgának jobb dolga van, mint másnak a saját családjánál, hiszen bármennyi kávét ihatnak. Az, hogy ételt csak ő adhat, akkor és annyit, amennyit és amikor ő gondolja, ezért az ételmaradékokat kénytelenek dézsmálni, hogy a padlócirkáló kutyával kedvesebben beszél, mint Marissal és sorstársaival, hogy nem feküdhetnek ágyban, hogy ha dolgoznak, a fizetésüket elveszik, hogy a nevükre hitelt vesznek fel, az mind-mind lényegtelen apróság. Amint olyan távoli fogalmak is, mint az emberi és szabadságjogok, de ezek számon kéréséhez már tényleg nagyon valóságtól elrugaszkodottnak kellett volna lenni, a rendező pedig nem volt az.
Pedig Tuza-Ritter Bernadett, amikor megismerte Etát – aki azzal dicsekedett, hogy szolgákat tart, akik helyette dolgoznak –, majd rajta keresztül Marist, eredetileg csak ártatlan vizsgavideót akart a ház körül besegítő Maris egy napjáról. Az őt is váratlanul érte, hogy olyan emberi drámát talált a távolságtartó szociológiai fogalmak mélyén, hogy választania kellett: profi lesz, vagy ember. Utóbbit választotta, előbbit megkapta ajándékba az élettől. Mert dokumentumfilmesként a profizmus azt követelné meg, hogy semlegesen, távolságtartóan megmutassa a szikár történéseket, ne vonódjon, pláne ne avatkozzon be. Ő mégis másik utat választott: amikor megértette, hogy Maris – akinek ez nem az igazi, csak a csicska-neve, amit a gazdájától kapott, megalázásának első látványos lépéseként – nem egyszerű jó szándékból segít be a jómódú Etának, mellé állt, először csak néma figyelemmel, aztán segítő szavakkal, icipici tettekkel is.
És úgy tűnik, ennyi elég is: a csendes, támogató jelenlét, a félmondatnyi emlékeztető –
– Felállhatok?
– Persze, azt csinálsz, amit akarsz
– a szabadság elfelejtett fogalmaira elég volt ahhoz, hogy Marisban felébredjen a hit, hogy talán mégis lehet máshogy élni, hogy valami megoldásnak lennie kell. Több mint tíz év után kezd el utakat keresni a saját új életéhez: szökést tervez, de a félelme csaknem megbénítja, ha senki nem hajlandó még egy picit sem segíteni, és ha egyetlen ember is a kevés beavatott közül elejt egy fél szót is, máris veszélybe kerül az újrakezdés, sőt, a biztonsága is: Eta eddig sem félt megütni, keze a forgatás nagy részében sínben volt. A rendező csak követi, csak annyira avatkozik be, hogy Maris azt érezhesse, nincsen tökéletesen magára utalva.
És láss csodát, bármennyire is megszegte a dokufilmek távolságtartásának aranyszabályát, Tuza-Ritter Bernadettet végül még a dokumentumfilmesek istene sem taszította ki, sőt, filmje csodálatosan bátor, emberi, érzékeny és felemelő lett. Ráadásul levetkőzve sok hasonló film bágyadt unalmasságát itt izgalom van, félni- és féltenivaló, reménykedés, és úgy általában, Széles a skála, a lélek erejéről ugyanúgy kapunk sűrű leírást, mint az emberi gonoszság döbbenetes bugyrairól, a reményvesztés lélektanáról, az érzéketlen hivatalokról, a végkicsengés mégis olyan életigenlő és katartikus, hogy nem meglepő, hogy a filmre a szakma is felfigyelt: ez lett az első magyar egészestés doku, amely a Sundance fesztiválon versenyez. Maris azóta új életet kezdett, albérletet fizet, dolgozik, saját takarítócégről álmodozik – de a film ezzel együtt is emlékeztető arra, hogy nem ez a tipikus út: milliók élik le az egész életüket szolgasorban, ami egyáltalán nem olyan romantikus, mint az Isaurában láttuk.
Az Egy nő fogságban februártól lesz látható itthon moziban és egyéb felületeken, az pedig, hogy a Sundance-en hogy szerepel, a hétvégén kiderül: a fesztivál január 28-án zárul a díjak átadásával.
