Épül az ország, ahol mindenkinek megvan a helye, ez nem is kérdés, vezetőnk sose beszél a levegőbe, az idei év mérlege híven mutatja a sikert: akkora a szakemberhiány.
Orvos és nővér is alig, a fül-orr-gégén két és fél hónap múlvára kaptam időpontot, majd felháborodásomat hallva a koordinátor a magánpraxist javasolta. Köszönöm, de basszus, fizetek eleget, miért kéne mindent magánban intéznem?
És közben mit kell hallgatnom? Egyik fülemben a zsibbasztó és agyszikkasztó propagandát, másikban a másfajta hülyeséget. Azoknak a kórusát, akik bedőlnek ennek. mosolyog koros ismerősöm, a postára ügetvén az utalványáért.
Ugyanígy mosolygott pár éve is, amikor a polgármester, a fantasztikus aranyember, az a kedves, nagyon, nagyon kedves úr, akinek imába is foglalta a nevét, kiutalt háromezer forintot a kerület minden nyugdíjasának. Megjegyzem, ismerősömnek nem jelent túl sokat háromezer forint, magas nyugdíja van. És hozzásuttogom, hogy amúgy háromezer forint szerintem másnak sem egy vagyon, az ünnepi ebéd még évekkel ezelőtt sem tellett ki belőle, grandiózus ajándékra sem futotta a kisunokának. Az Erzsébet-utalvány tízezer forintja persze elég egy bevásárlásra, magyar nyugdíjaslét mellett akár négyre-ötre is. Ami elég szomorú, nem?
Tízezer forint traktára, ínyenc falatokra kevés, tán csak arra elég, hogy végre ne csirkefarhátat vegyenek, hanem, mondjuk, mellet, combot. Esetleg. Ünnepeljetek hát!
Tessék, itt van, ezt neked dobtam! Finom a csont az éheseknek. A jóságos és kegyes királyunk. És aki megkérdőjelezné nagylelkűségét, az gonosz, az sátán. Mert jön a lekenyerezettek kórusa, hogy de hát kaptam az utalványt! Most nemcsak egy nénikét látogat, hanem az összeset, ő maga ad, lehajol és ád, írja este hogy megint adtak! Nem abból, amit mi adóztunk, dehogy, a sajátból, persze. Talált a saját párnacihában.
És beveszik ezt is. Be hát. Mert a lesoványodottakon könnyű uralkodni. És ezt szellemi értelemben is mondom. Ugyanis csak a lakosság negyven százalékának van érettségije. És mifelé megyünk? A szakoktatás felé, közben rohad le a gimnáziumi rendszer.
Futószalagország leszünk, a munkát telepítik csak ide, hiszen egyetlen előnyünk az olcsó munkaerő. Gyakorlatilag félanalfabéta emberek országa lettünk, a szavazópolgárok nehezen értelmeznek még egy nyomtatványt is, képtelenek eligazodni a bonyolultabb szövegeken. Megkockáztatom, hogy Csoda hát az össznépi szemellenző? Hogy annyit enged be ez a többség, amennyit be akar engedni? És perspektíva, távlatok híján belülre pislog csupán, és okosan bólint, hogy minden rendben. A kerítés szellemi értelemben is bezárult. Át sem látni rajta.
A központilag gerjesztett önhipnózis azt sugallja, hogy amiben élünk, a világ, amit vezérünk vezényel, a lehető legjobb, teljesít és erős és büszke, és különben is, mindenki más irigy és hülye, és mi fölöttük állunk csak azért, mert. Mert magyarok vagyunk és mert Viktorunk kezében vagyunk.
Sosem felejtem el: a rendszerváltás után jártunk, a kinyílt világ összes baromsága ránk ömlött. Sok helyütt még ott mosolygott a vitrinben a Fa szappan, de már nem volt óriási kincs egy Milka csoki, és a nagynak tartott márkák (sok esetben persze kint filléres semmik voltak ezek, gondoljunk vissza, hányan óvták-védték például a sima Billa nejlonszatyrot) birtoklása-viselése menőnek számított.
Így esett, hogy Az amúgy választékosan öltöző, igényes fiú melegítőt viselt, amire hatalmas betűkkel volt felírva, hogy Kleider Bauer. Úgy nézett ki, mint a szendvicsember a Váci utcában, akit annyira sajnált, hiszen melegszívű, szociálisan érzékeny fiú volt amúgy.
Elhittük, hogy ennyi elég egy gazdag és szabad jövőhöz. A nagy szavak, a kiplakátolt látszat, a hangos öntömjénezés és a gőg. Semmire nem volt elég. Most se lesz, még annyira sem. Ami most történik, elszigetel, elvág, több évtizedre visszavet minket.
Bruck András pontosan fogalmaz:
Az utalvány mellé egy levél is jár, a fejlécén ez áll: Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke, a levél végén pedig, a „Jó egészséget kívánva üdvözli” mondat után még egyszer ugyanez. Egyszerűen nem tud betelni magával, folyton hallani, látni akarja, ki ő, mi ő – a pszichopaták és diktátorok nárcizmusa, hiúsága. És tényleg jó egészséget kíván? Akkor miért rendelte el épp mostanában, hogy a hetvenöt év fölöttieknek már csak a legolcsóbb rákgyógyszer jár? Miért tartják az idősebb kórházi betegeket még a lakosság többi részénél is méltatlanabb körülmények között? Vagy rosszul tudjuk, de mintha másban nem volnának ennyire spórolósak. (…) Az öregasszony, talán kilencvenéves is van már, alig áll a lábán, és alighanem nem is sejti, hogy azért kellett neki is idevánszorognia a téli hidegben, mert az „ajándék”, amit a miniszterelnöktől kapott, egyben piszkos üzlet is: az Erzsébet-utalványokat forgalmazó cégnek úgy kétmilliárd a haszna belőle. Vajon kik kapják ezt a semmiért? Orbán államában ez az alap erkölcsi norma: ami a tietek, az a mienk is. Mindenből sápot szednek. Ennél még Haiti 1971-ig uralkodó diktátora, François „Papa Doc” Duvalier is korrektebb volt, ő egyszerűen csak kiszórta kocsijából a bankjegyeket a választói közé.
Ezt a koncot köszönik meg hálatelten a fillérekkel lekenyerezettek. És ez nem az ő szégyenük.
Járt mostanában valaki államilag fenntartott öregotthonban? Nos, én jártam.
Egy ilyen helyen azért elég világosan kiütközik, mi a kormányzat véleménye idősebb embertársainkról.
Kosz és bűz, a fülem hallatára beszélt úgy egy ápoló egy kilencven feletti nénivel (tegezve és lekezelően), hogy nekem fájt. Egy másik néni sírt, megőrül attól, hogy folyamatosan meglopják, a harmadik bűzös rongyokban üldögélt, és arról magyarázott nekem, ha valaki kísérné, ki tudna menni a közös mosdóba, de inkább pelenkázzák.
Figyelte valaki, miképp bánnak az emberekkel bizonyos kórházakban? Csak idén két ismerősöm halt meg kórházi fertőzésben.
Tovább is van, mondom még. Emlékezzünk, áprilisban vihart kavart, hogy a hetvenöt éven felülieknek nem támogatja a társadalombiztosítás a drágább gyógyszert. Majd jött rá a cinikus válasz, hogy dedede, a kezelőorvos egyéni kérelem alapján engedélyezheti azt. Hát itt tartunk. A kezelőorvos döntése. Még egyszer: a kezelőorvos döntése. Ha van más véleményed, dögölj meg.
Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
