Pető Péter: Önmagát csapta be a pénztáros

Felvette a Donald-kacsás pulcsiját, gondosan leleukoplasztozta az egyik lencsét a szemüvegén, a pókemberes baseballsapkáját nyomta a fejébe, belenézett a tükörbe, nagy levegőt vett, és elindult dolgozni a hipermarketbe.

Öt éve ott volt pénztáros Tibike. Az érettségi után állt be a kasszához, nem vették fel főiskolára, és miután végre lóvé lapult a zsebében, már nem is jutott eszébe a suli. A pénz többet számított, mint a diploma reménye, elvégre így péntekenként simán lemehetett sörözni a Kőszívű Maciba, nem kellett szegény anyjánál kuncsorognia egy ezresért.

A minap egy amolyan menő gyerek, belőtt séróval, oldalán puccos plázacicával odaszólt neki, hogy haladjon már a nyomorult számolással, mert nincs ideje a bénázásra, és az ilyen szerencsétlen faszokat kéne csak összezárni valahol messze és máris rendben lenne az ország.

Tibike nem mert szólni, félt, hogy feljelentik a főnöknél. Vagyis ezzel nyugtatta magát, valójában persze sose mert szólni semmiért. Már gyerekként megtanulta, hallgatni kell, hamarabb békén hagyják.

Sokáig inkább sunyi bosszút állt. Az ilyen ficsúroknak kétszer húzott le egy-egy terméket. Tudta, nem reklamálnak majd, a csajuk előtt nem kicsinyeskedhetnek, hogy háromezer-nyolcszáz forint a számla, miközben ők háromezer-kétszázat fejszámoltak. Aztán olyan is volt, hogy valamit visszatartott. Leginkább óvszert.

Merthogy a nagyarcú kölykök szoronganak, az óvszer mellé vesznek kólát, csipszet, csokit, volt, aki mirelit csirkemellel kordonozta a kotont. Tibike ilyenkor összefogta az óvszert valamelyik másik termékkel, úgy tett mintha lehúzná, aztán ellökte takarásba a gumit. Tudta, egyik se szól, hogy hol az óvszer, inkább bizonytalanul matat majd a zacskónál, arra gondol, tán ő felejtette el végül betenni a többi cucc közé.

Egyszer aztán visszaoldalgott egy megszívatott fiú. Tibike már nyúlt az éppen kasszához érkező néni pakkjához, amikor a srác halkan odaszólt, hogy biztos benne, tett ide óvszert is, most meg nem találja. Zavarában elpirult, csöndes monológba fogott, hogy bocsánat, de neki ez nagyon fontos, úgy szeret egy lányt, hogy belebolondul, rég találkoztak, de ma együtt lesznek újra, bocsánat, nézzék meg újra, nem maradt-e ott valahol véletlenül. Tibike is elpirult, szégyen fojtogatta.

Akkortól kompenzált, lopott kicsit az olyan figuráknak, akik annyit bántották régen, és akiket ő szívatott utóbb a kasszánál. Jöttek a nagymenők, ő meg nem húzott le nekik egy-egy árut, kacsintott is, amikor átemelte a szkenner fölött a kólát vagy a kotont.

De hiába, soha senki rá se hederített, nemhogy köszönömöt, még egy biccentést sem kapott.

És mindezek után jött a gyerek, aki leszerencsétlenfaszozta. És amikor leszerencsétlenfaszozták, Tibikének eszébe jutott a nyomorult gyerekkora, a magány, amit akkor érzett, amikor foci előtt az ilyen, már akkor is, kölöknek is menő csávók csapatot választottak, és ő, a Tibike maradt utoljára, mindig ő maradt utoljára, és ki se mondták a nevét, a csapatkapitány még csak el se játszotta, hogy számít Tibike, annyit se mondott, hogy akkor a Tibike közül a Tibikét választom. Senki meg nem szólalt, ő meg lehajtott fejjel odakullogott ahhoz a társasághoz, amelyikre rámaradt.

A pályán persze a lelkét kihajtotta, amikor bedobáshoz készültek vagy a labdáért mentek, ő akkor is helyben futott, hogy mutassa, az életét adná a csapatért. Amikor labdát szerzett, azonnal belsőzte Tóninak vagy Atinak, a legjobbnak, aki éppen vele volt. Egyszer a gólvonalról visszapasszolt Tóninak, aki majd’ eszét vesztette a mutatvány láttán. Tibike meg nem értette mi a baj, hiszen ő csak meg akart felelni a főnöknek, azt akarta csak legvégre is, hogy szeresse.

Eszébe jutott ez és még annyi más megaláztatás, és hirtelen, ember nem érti, honnan vett erőt hozzá, úgy döntött, most már az lesz, aki lehet. Így, ezzel a tudattal öltözött aznap a Donald-kacsás pulcsiba, vette fel a leragasztott lencséjű szemüveget és a pókemberes sapkát.

Beérve a főnöke előtt átöltözött, felvette az egyenmaskarát, de vitte magával a saját ruháját is a kasszába, és ahogy odaért, magára kapta a kiegészítőket. Érkeztek sorban a vevők, egyik sem nézett rá furcsán, ő mindent lehúzott, mindenki annyit fizetett, amennyit vásárolt, mindenki megkapott mindent, amit venni akart.

Aztán jött megint a gyerek, aki előző nap leszerencsétlenfaszozta. Tibike nem hitt a szemének. Ránézett az árura, húzott le mindent, a kólát, a bort, a csipszet, és persze egy berejtett óvszert is. Azt a végére hagyta, látványosan tette odébb. A csávó most nem szólt semmit, a szalagra dobta a pénzt. Tibike a visszajárót a blokkal együtt udvariasan a fickó kezébe adta, a szemébe nézett, mosolygott rá, udvariasan köszönt el tőle. Azt mondta, viszlát, uram, nagyon szépen köszönjük, hogy nálunk vásárolt.

De ekkor már futott felé a főnöke, dagadtak az erek a fején, kiabált, ordítva kérdezte, hogy néz ki, hogy meri levenni az egyenruhát, mi ez a jelmez, mi ez az idióta Donald-kacsás pulcsi, mint egy nyomorult óvodás, olyan, mint a hülye gyerek, akit ki kell vágni az ovis csoportból, hogy ne akadályozza a többiek fejlődését.

Takarodjon a pénztárból, ki van rúgva, Tibike oda se figyelt, nem bánt semmit, tudta, hogy nem kell sok bocsánatot mondania, mert neki van igazsága, ahogy annak a fiúnak volt, akit egyszer megszívatott a kotonnal. Tudta, így nem is mozdult, már a biztonsági őr rángatta, de hiába, mert akkor ő már szálfaegyenesen állt. Leteperték, de mégis, mégis, a padlón is érezte, hogy egyenesen áll. Egyenesen.

Kiemelt kép: WireImage/Matthew Simmons