Kultúra

Vonóval gitározás és izlandi üveghang mosta ki az agyunkat

Hiába világszerte népszerű zenekarról van szó, még mindig Bécsbe kell utazni, hogy természetes közegében nézzük meg a Sigur Rós semmihez se hasonlítható műsorát. Kritika+történelem.

Valahogy úgy néz ki a depresszió kevésbé súlyos válfaja, ahogy azt Jón Þór “Jónsi” Birgisson megénekli. Visszhangzik minden, szélsőséges hangok váltakoznak, az egész nyugtalanítva megnyugtató, önmagának mond ellent, aztán mégis sima logikai fonalat alkot. Baromi nehéz elmagyarázni azt, amit a Sigur Rós képes nyújtani, és talán a tavalyi szigetes tömegkoncertjük nem is adhatta vissza az élményt teljesen a partizásra vágyó ezrekkel a Nagyszínpad előtt.

A tavalyiról le is csúsztam, de idén ki tudtam jutni a bécsi Gasometerbe, ahol tényleg pazar klubkoncertet adtak

Vagyis nehéz belőni, az egykori bécsi gáztározóból kialakított terem klubnak mondható-e, ahhoz azért bazi nagy, de arénának meg pláne nem lehetne mondani. Mindenesetre az egész slavkovi-visegrádi térségből tele volt rajongókkal a terem, a Sigur Rós pedig bezenélt mindent. Ilyen komoly részvétel mellett végképp meglepő, mennyire “elvont rétegzene” Magyarországon még mindig, amit ők csinálnak.

Valahol a komoly- és könnyűzene határmezsgyéjén mozog, tiszta szürreál, ahogy Jónsi vonóval gitározik, ahogy Orri Páll veri a dobokat, majd két másodperc múlva már békésen (bár még remegő lábakkal, fújtatva) zongorázik vagy Georg Hólm basszer áll szoborként becsukott szemmel. A Gasometer-koncert megmutatta, hogy a közönség, akármekkora Sigur-fan, egyszerűen nem tudja a megszokott koreográfiához illeszteni, mit is kéne csinálnia. Erre nem lehet pogózni, ütemesen bólogatni, szeletelni, csak dülöngélni, mint egy csapat ent.

A kétórás műsort ráadásul, akár egy színházi előadás közben, szünet is megszakította, ami után egy dalt egy rács mögött adtak elő. Mindeközben a vizuálon is látszott, hogy milliméterre megtervezve rakták össze, de ez nem meglepő egy olyan zenekartól, ami zsigeri mélységben van összekötve a látvánnyal (izlandiak, ugye). Ha már zsigeri összeköttetések: a perfekcionista Jónsi a jónál is jobbat szeretett volna, pontosan tudta minden taktusnál, minek hogyan kéne szólnia, és mindennek érdekében folyamatosan kommunikált a hangmérnökükkel (bár nem volt mindig elégedett a végeredménnyel).

takk mílanó! #SRmilan photo @giadafrc

sigur rós (@sigurros) által megosztott bejegyzés, 2017. Okt 18., 05:06 PDT

Ellenben ezt a fura, fél szemére megvakult férfit egészen szürreális volt látni a kétórás előadás vége felé, ahogy előbb elkezd ugrálni és bólogatni a színpadon, majd miután izlandiul megköszöni mindenkinek, hogy eljött (ebből csak a takk-ot értettem, ez a köszönöm), a záródal után módszeresen lebontotta a berendezést. A színpad előtti árokban landolt a mikrofonállvány, dőlt a Marshall-láda, és ezen a ponton lehetett megérteni, miért utaztak emberek Prágából, Pozsonyból, Budapestről Bécsbe: hogy az emberi érzelmi skála összes fokozatát átéljék a könnyes elmélkedéstől a vigyorgós üvöltésig.

A világ végéről a Trónok harcába – kis Sigur Rós-ismertető

A Sigur Rós meglepően öreg zenekar, 1994-ben alakultak Jónsi, illetve a basszgitáros Georg Hólm és a dobos Ágúst Ævar Gunnarsson részvételével. A névvel igazán nem tököltek sokat, Jónsi akkoriban született húgának nevét vették fel (Sigurrós), ami különválasztva amúgy Győzelem Rózsát jelent. Érdekesség, hogy Jónsi hangját nagyon bírták első kiadójuk producerei, arra bazíroztak, hogy a tinilányok rajongani fognak érte.

Az 1997-98-as Von és annak újradolgozása, a Von brigði (a fura betűt kb. úgy kell ejteni, mint a th-t az angol the névelőben) után jött a nagy dobásuk, az 1999-es Ágætis byrjun album. Lassan robbant be a siker, de annál nagyobbat detonált: egy rakat daluk lett filmzene, így a Vanilla Skyba és a 24 sorozatba is bekerült egy-egy művük. Ekkor még nagyon újnak számított Jónsi szokatlan üveghangja, na meg az a módszer, amilyen szokatlan viszonyban van az együttes a hangszerekkel és a dalok hosszával.

Tagcserék után 2001-ben feltámadt a kísérletezőkedv, és kiadtak egy hozzájuk képest is furcsa EP-t. Ezen Steindór Andersen, egy exhalász-zenész csatlakozott, és több dalt csak ő énekelt fel, mivel a Rímur, az izlandi zenés költészet mestere.

Egy “rendes album” következett ezután – már amennyiben a fura című () (igen, két zárójel) rendesnek nevezhető. Érdekesség, hogy minden szám címe Cím nélkül volt, csupán zárójelben írták oda a dal alcímét, amit később közöltek a fanokkal. A dalok egy kitalált nyelven íródtak, meghagyva a hallgatóknak a szabadságot, hogy azt lássanak a dalszövegbe, amit akarnak, és az üres albumborítóra is rá lehetett firkálni ezeket a benyomásokat.

2005-ben jött ki a Takk… című albumuk, amin szerepelt az egyik ismert dalukká vált Hoppípolla is, ami megint egy halom műsor, film és esemény dalává nőtte ki magát. Az öntörvényű izlandi zenészek eddigre már világ körüli turnékat toltak, majd az egyik ilyen végén otthon, Izlandon elkezdtek meglepetéskoncerteket adni Isten háta mögötti helyeken. Ebből film is született Heima néven, amit moziban is levetítették világszerte több helyen, előtte pedig akusztikusan Jónsiék is játszottak pár számot.

Az albumok sora sem állt le, következett a Hvarf/Heim régebbi, kiadatlan számokkal, majd a Með suð í eyrum við spilum endalaust az első angol nyelvű dalukkal és egyre több gitárral, egyre poposabb hangzással. Miközben ők is beálltak a fesztiválzenekarok sorába, ráadásul elkezdték streamelni a zenéiket, a projekt leállt: Jónsi szólókarrierbe kezdett, és csak 2011-ben csatlakozott újra a zenekarhoz.

A visszafogottabb 2012-es Valtari után újra karcosabb album következett, a Kveikur, aminek első dalát még az album előtt bemutatták és az elég nagyot durrant, ez lett a Brennisteinn. A Kveikur sikere még magasabbra röptette őket, még a Simpsonsban is szerepeltek, a Trónok harca azon epizódjáról nem is beszélve, amikor szó szerint aprópénzre váltották a hírnevüket. A sikerek közben egy szomorú epizód is volt, hosszú évek után távozott Kjartan Sveinsson a csapatból, így maradtak hárman.

Azóta kevés dolog történt velük: megjelentették az Óveður című dalt, de 2013 óta nem jött ki albumuk, viszont eljutottak végre Budapestre is, a már említett szigetes fellépésre. Szeptemberben jelentették be, hogy már vannak új számok, lesz új lemez, ami Orri Páll szerint sokkal vidámabb lesz, mint az eddigiek, mert szerinte a világnak is erre van szüksége. Két éve írják a dalokat, de most egy másik projekt is foglalkoztatja Jónsiékat, szervezik a saját fesztiváljukat Izlandon, neves fellépőkkel.

Orri Páll pedig időközben megtanult szaxofonon is játszani.

Kiemelt kép: NurPhoto/Roberto Finizio

Ajánlott videó

Olvasói sztorik