Nagy Bandó: A Vajna-tévében került elő az elveszett Stohl

Pár napja nyílt levelet fogalmaztam Stohl Andrásnak, én naiv, arra buzdítva, hogy ordítson, ha kell, s ha úgy érzi, hogy neki is kell.

Nem tudom, olvasta-e, de hogy tojt rá, tény.

Eztán Karafiáth Orsolya remek írása jelent meg, azt követően, hogy kitudódott: Stohlt megvásárolta a TV2.

Cikkemre néhány barátom is reagált, egyiküktől idézek pár sort, és ideemelem a válaszomat is. Tessék, vitatkozni, talán jót is tehet.

Szóval a barátom levele:

Bandó, a színész múló jelenség, aki, ha a maga idejében nem jut szerephez, lehúzhatja örökre a rolót. Sokkal kiszolgáltatottabb, mint az, aki többféle dologban képes eladni a szellemi termékét. Stohl ellen sokan fordultak, mikor bajban volt, egy időben szinte még szurkoltak is, hogy visszakerüljön. De nem csak ő ellen,

minden kiemelkedő ellen szurkolnak tömegével, mert csípi a szemét a nagy massza tagjainak,

akik legalább úgy forognak, mint a római tömeg a különböző vezetők beszéde után (Brutus). Amit Te írtál, az nekem teljesen rendben van (őrlöd a gondolataidat másokért, Stholért, a nagybetűs hazáért, itt most direkt írtam kisbetűvel). Ez van, Stohltól ennyire telt.

És a válaszom:

Barátom, most vagy Alföldi, vagy TV2.

Most vagy liberális oldal, vagy illiberális.

Most vagy a Mammon, vagy a böcsület. Most vagy megalkuvás, vagy kitartás. Most vagy szolgálat, vagy árulás. Most vagy vagyok valaki, vagy senki vagyok. Most vagy Mefisztó vagyok, vagy Szókratész. Most érek-e valamit, vagy semmit sem érek. Most vagy számítanak a barátaim, vagy szarok rájuk. Most vagy teszek valamit a jóért, vagy mindenre teszek a pénzért.

Soroljam tovább? Az „Y” elágazásánál döntünk, és nincs visszaút, következik egy újabb elágazás, de ha rossz felé indultál, nincs visszaút, hogy a jó felé újrakezd, minden elágazás után egy újabb úton haladhatsz, és

soha nem jön már vissza a régi elágazás, melyet elherdáltál,

az, ahol „eltévedtél”.

Lehet, rosszabbul állok, mint Stohl, de akkor is nemet mondanék egy Vajna-tévés műsorvezetésre. Tudniillik a népszerűségemmel olyanokat csalnék oda arra a kormányszócsőre, lakájtévére, akik nekem „köszönhetően” lesznek nézőivé, annak a tévének, mely a mi közös pénzünkből lett megvásárolva ellenünk, és amelynek műsorvezetőit a mi közös pénzünkből tudják busásan megfizetni. Annak, amelyik azt szajkózza, amit „odafönt” elvárnak tőle.

Karafiáthnak sajnos igaza van. Épp elég szerepe és szerződése lett volna Stohlnak e nélkül és e helyett is, nem lett volna szükség rá. Most már csak egyre vagyok kíváncsi:

eztán Alföldi szívesen ad-e neki szerepet?

Hogy Alföldi hogyan éli meg, hogy Stohl annak az oldalnak lesz a sztárja, amelyik a Hegedűs a háztetőn vidéki bemutatóiról szóló kulturális tartalmú cikkét nem hozta le a (Mészár Lőrinc tulajdonában lévő) megyei lapjaiban.

Stohl tipikus esete és példája annak, ami előbb-utóbb általánossá lehet:

a Fidesz pénzzel, közpénzzel (!) darálja be a gyöngéket, jellemteleneket és pénzsóvárokat,

hogy aztán a magukat elég erősnek gondoló maradékot is beletöltse a maga gömböcébe. Stohl egy rosszul festő és végződő, sajnos várható folyamat egyik darabja, esete, személyisége, s ez a folyamat (ilyen emberekkel) megállíthatatlan.

Reményi József Tamás ÉS-ben publikált Nyílt levele több írót késztetett és kényszerített arra, hogy megvallja, mit gondol Orbán János Dénes százmilliókkal támogatott Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.-jéről, az ÉS-ben egymást érik a tisztességes reakciók, öröm olvasni soraikat (a zarojel.hu-n én is reagáltam erre a Nyílt levélre). Péterfy Gergely remek hozzászólása teljes egészében tanulságos és elgondolkodtató (Foximaxi, ÉS, 2017. 09. 08.), de egy kis részletét ki is emelem, jó példaként és akár Stohlnak is szóló intelemként:

„Egy dolog nem lesz ebből az egészből: irodalom. A tolvajtempó nem igazán tesz jót az írás mindennapjainak:

hiába ülsz egy kaliforniai villában a tengerparti teraszon, akkor is ugyanaz az istenverte fehér papír néz rád, mint arra, aki egy dohos albérletben görnyed fölé.

És a dolog ott dől el, hogy mi kerül a papírra. A pénz az író kontra papír meccsben – sajnos – nem segít. A pénz az élethez kell, nem az íráshoz.”

És tudod, mit? Legyen még egy idézet Péterfytől:

„És rettenetesen szomorú, hogy kipusztult a szolidaritás utolsó csírája is: hát hogy a fenében parádézhat valaki az irodalomban államtól lopott százmilliókkal, állami pénzből terjesztett irodalmi lappal, amikor pályatársak immár hetedik éve vannak feketelistán az úgynevezett „közmédiában”, és szerkesztőségek, egzisztenciák lehetetlenülnek el? Mégis hogyan?…?!”

Vajon ezek a gondolatok elgondolkodtatják Stohlt? Mert amit Péterfy írt, az bizony pár szó cseréjével simán átültethető a színház és a színészek világára is.

Jót nem várok ezek után sem, de remélem, legalább vitára jó lesz, merthogy Stohl döntését nem tudom megváltoztatni, arra mérget vennék. Ő már kinyitotta a számlatömbjét, és mosolyogva írta bele az összeget.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd