Már hónapok óta szállingóztak a hírek arról, hogy Törökország egy nagy volumenű haditechnikai üzlet megkötésére készül Oroszországgal. A szóban forgó haditechnikai rendszer a világ legmodernebbnek mondott – harci körülmények között még ki nem próbált – SZ-400 Triumf légvédelmi rakétarendszere. Megsemmisítési zónája nagyon széles, akár 400 kilométer távolságból és 30 kilométeres magasságból képes eltalálni a célpontokat. Többféle hatótávolságú rakétával használható, de igazi különlegessége a radarrendszere. Az orosz radar- és rakétatechnológia mindig is világszínvonalú volt, így a rendszert nyugaton sem becsülhetik alá.
A légvédelmi rakétarendszereknek több csoportja van, annak megfelelően, hogy a védendő cél fix (például egy parancsnoki irányítópont) vagy mozgó (mint egy harckocsi dandár), és hogy milyen típusú eszköz támadja azt. Itt nagy a változatosság: lehet szó földközelben repülő robotrepülőgépről, 10-15 kilométeres magasságban nehezen manőverező stratégia bombázóról, több ezer kilométeres óránkénti sebességgel közeledő ballisztikus rakétáról, lassú és kis magasságban repülő drónokról, vagy gyorsabb és jól manőverező, védett harcihelikopterekről.
Orosz források szerint, a radarok akár ötödikgenerációs, legmodernebb, „lopakodó”-képességű (valójában csak alacsony észlelhetőségű) repülőgépek felderítésére is képesek 150 kilométeres távolságból. Ilyen repülőeszközökkel, az F-22 és az F-35-ös harci repülőgépekkel és B-2 bombázóval egyelőre csak az Egyesült Államok rendelkezik. A 30 kilométeres alkalmazhatósági magasság azt is jelenti, hogy az amerikai felderítő eszközök – legyen az ember vezette U2, vagy a pilótanélküli Global Hawk – sincsenek biztonságban. Az előbbi repülési magassága 21 kilométer, az utóbbié 18.
Ugyanígy veszélyben lehetnek azok az amerikai légi előrejelző/felderítő és vezetési pont repülőgépek, amelyek egy tipikus konfliktusban akár több száz kilométerre repülnek a célpontokról. Az amerikai felderítő gépek a Balti-tenger nemzetközi vizei felett körözve hallgatják a több száz kilométerre folyó orosz kommunikációt, míg az oroszok ugyanezt csinálják Alaszka partjainál.
Politikai kockázatok
Nyilvánvalóan a legnagyobb kérdőjel az üzletben, hogy egy NATO tagország orosz haditechnikát vásárol. Hogyan lehet ez? Az üzlet rávilágít arra, hogy a katonai szövetségben micsoda szabadság van. Nincs olyan – a magyar sajtóban gyakran előforduló fordulat –, hogy a NATO megmondja ezt vagy azt. A szervezet azt csinálja, amiben a tagjai egyetértenek, ha valaki nagyon kilóg a sorból, annak persze lehet politikai ára, amit máshol fizetnek meg.
A NATO egyik legfontosabb képessége az egységes és integrált légvédelmi rendszere. Ennek része Magyarország is, a Gripen repülőgépek, az orosz KUB és a francia Mistral légvédelmi rakétarendszerek, illetve a NATO-forrásokból felépített három nagy hatótávolságú 3D-radar. A 29 tagországban működő radarok, szenzorok egy helyre táplálják be az információkat, ahonnan aztán az egész európai és észak-amerikai térség légtérhelyzetét követni lehet. Ezt még a hidegháborúban találták ki azzal a céllal, hogy ha egyszer kitör a háború, a több ezer kilométeres fronton a NATO képes legyen megvédeni a légterét.
Ez az integrált légvédelmi rendszer (angol rövidítéssel: NATINADS) az egyik legmodernebb a világon, biztosítja a gyors és titkos adatátvitelt a két kontinensen található több ezer betáplálási pont között. Amikor a kelet-európai országok csatlakoztak a NATO-hoz a saját légvédelmi rendszerükkel, a mérnökök azt is megoldották, hogy az egykori szovjet rendszerek is kompatibilisek legyenek a NATINADS-szal (így a már említett magyar, közepes-hatótávolságú csapatvédelmi KUB rakétakomplexum).
Az SZ-400-ast megvásárlása után vagy integrálják a légvédelmi rendszerébe, vagy nem. Az biztos, hogy a törökországi rendszerbeállításban rész vesz Oroszország, de kizárt, hogy a NATO bármilyen hozzáférést, rálátást engedjen az orosz mérnököknek az NATINADS-hoz. Ha nem integrálódik a rendszer, az veszteséget jelent Törökországnak a biztonsága szempontjából. Nem fogják Ankarát lekapcsolni, és továbbra is hozzáfér majd az információkhoz, de az orosz rakétarendszert csak áttételesen, körülményesen tudja összehangolni a NATO-kompatibilis rendszereivel.
A török szempontok
Politikailag természetesen erős üzenete van annak, hogy a török vezetés nem egy NATO tagországtól vásárolt légvédelmi rendszert. Ehhez azonban látnunk kell az ő szempontjaikat is. Ankara több évtizede rendkívül tudatosan és határozottan törekszik a saját hadiipar megteremtésére. Ehhez egyrészt jelentős költségvetési források kellenek, másrészt előrelátó stratégiai tervezés, és persze a méret is számít. Amikor ugyanis Törökország egy külföldi haditechnikai beszerzésben gondolkodik, mindig elvárja a partnerétől, hogy az lehetővé tegye a technológiatranszfert és/vagy a helyi gyártást. Így lesz a SZ-400-as esetében is, mert a négy ütegből kettőt Törökországban, török cégek fognak legyártani.
A méret azért számít, mert az üzletbe bevont partnernek természetesen nem mindegy, hogy ha már a technológiát, gyártást átadja, cserébe mekkora haszna lesz. A török fegyveres erők hatalmas arzenállal rendelkeznek, több mint 2500 német és amerikai gyártmányú harckocsival, 4000 páncélozott szállítójárművel, 250 amerikai F-16-os vadászbombázóval, illetve több tucat hadihajóval. Ilyen számok után érthető, hogy Törökország könnyű helyzetben volt a saját hadiiparának létrehozásakor, mert fegyveres erői állandó megrendeléseket tudnak biztosítani.
Az első lépések a külföldi haditechnika licenszben történő gyártásáról szóltak. Például a már említett amerikai F-16-os repülőgépek nagy részét helyben gyártották (csak négy olyan ország van a világon az USA-n kívül, amely helyben is képes volt erre), majd megkezdődtek a helyi fejlesztések.
Ankara eredetileg nyugati rakétavédelmi rendszert akart vásárolni, de nem talált olyan partnert, amely hajlandó lett volt a helyben gyártásra. Ezt követően az előző orosz technológián alapuló kínai HQ-9 rakétavédelmi rendszerről állapodott meg Pekinggel, de végül az az üzlet kútba esett. Így gyakorlatilag csak Oroszország maradt, és mivel egyébként is folyamatban van az orosz-török közeledés (egyúttal a török távolodás a NATO-tól és az EU-tól), az üzletben mindkét fél látott lehetőséget.
Rövid távon a mostani megállapodás új kihívásokat jelent minden fél számára, úgy tűnik, hogy a NATO és Törökország közötti kapcsolatban új kérdőjelek fognak megjelenni. Ugyanakkor Ankara nem lesz Oroszország szövetségese; egy ambiciózus és magabiztos regionális nagyhatalomról van szó, amely a saját érdekeit követi. Ma ez a Moszkvához való közeledést jelenti, de holnap, évek múltán, ez a visszájára is fordulhat majd. Akkor pedig a NATO és az USA lesz kiváló helyzetben, mert megismerheti és tanulmányozhatja a legmodernebb orosz rakéta és radartechnológiát, anélkül, hogy hírszerzők és kémműholdak erőforrásait vesztegetné erre a célra.
