Közélet

Hajléktalanok lelki gyógyulását segíti Móricz Zsigmond unokája

Bár személyesen nem találkozhatott nagyapjával, fontos iránytűként szolgált életében a 20. századi magyar prózairodalom legismertebb alakja. Móricz Emese közgazdászként hosszú éveken át multinacionális cégeknél dolgozott vezető beosztásban, majd tizenöt évvel ezelőtt pályát módosított, hogy az emberek fejlődésére fókuszáljon. Most önkéntesként egy mentorprogramon dolgozik, ami a hajléktalanoknak nyújtana mentálhigiénés támogatást.  

Móricz Emese apai ágon Móricz Zsigmond és Litkei Erzsébet, azaz Árvácska-Csibe leszármazottja. A lány volt az író utolsó szerelme, múzsája, az ő személye ihlette Árvácska című regény​é​t. Első találkozásuk időpontjáról több dátum is keringett, Hamar Péter Móricz Zsigmond utolsó szerelme című könyve azonban sok félreértést eloszlatott a viszonnyal kapcsolatban..

Móricz és Csibe 1940-ben Leányfalun Fotó:Fortepan

A fiatal lány valójában tizenhat éves volt, amikor Móricz felkarolta. Az író által Csibének becézett lány első világháborús árva volt, találkozásuk idején az utcán élt, és alkalmi munkákból tartotta fenn magát – meséli Móricz Emese. Az ismeretség furcsa szerelembe torkollt, a 37 év korkülönbség ellenére a pár nyíltan felvállalta kapcsolatát, melynek gyümölcse Imre, Emese édesapja.

Móricz Zsigmond írni-olvasni is megtanította a lányt, aki hihetetlen gyorsasággal szívta magába a tudást, olyannyira, hogy később a Kelet Népét szerkesztette.

Erzsébet az író halálát követően ​kiemelkedő ​emberségről tett tanúbizonyságot, a II. világháború idején ugyanis a szerkesztőség gépein hamis papírokat gyártott zsidó családoknak​, hogy megmeneküljenek​.

1997-ben ezen tevékenységéért a Jad Vasem Intézettől posztumusz megkapta a Világ Igaza elismerést.

Árvácska kibontakozása számomra tökéletesen bizonyítja, amit szakmai munkám során, az emberek fejlődés​e kapcsán megtanultam. ​Az egyik kedvenc szakmai területem a reziliencia, avagy “megküzdési képesség”, mind egyéni, mind szervezeti szinten. A​z USA-ból indult el ez az irányzat, ahol Ann Masten professzor, a reziliencia-kutatás anyja évtizedekig kutatta, hogy milyen összefüggések rejlenek az először számukra is érthetetlen, ‘hétköznapi csodaként’ emlegetett életutak mögött. Felfigyeltek ugyanis arra, hogy vannak olyan gyerekek, akik kifejezetten nehéz körülményeik ellenére – drogfüggő vagy börtönben lévő szülők, családon belüli erőszak stb. – képesek a ‘freudi eleve elrendeltetést’ meghazudtoló módon sokszor gyönyörű, felívelő pályát befutni. Ennek ​több oka is van, ​de az egyik legfontosabb, hogy ​kell legalább egyetlen ember​ a környezetükben​, aki szereti őket, és őszintén hisz bennük.

Ezt a gondolat villant be neki akkor is, amikor nemrégiben a közönség soraiban ülve figyelte Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című darabját. A színésznő egyszemélyes előadásában egy huszonhat éve Budapest utcáin élő hajléktalan nő életútját mutatja be, megfűszerezve saját, utcán töltött élményeivel. A ​szakembert ​nagyon megérintette és elgondolkodtatta, ahogy kibontakozott a szeme előtt az otthontalansághoz vezető folyamat.

Ha valaki olyan családba születik, ​ahol kifejezetten rosszul bánnak vele, vagy árvaként nő fel, pont az ​marad ki ​az életéből, hogy ő a legfontosabb egy másik ember számára. Ezt normális esetben a szülők képesek megadni, és ha ez kimarad, akkor ​kevés eséllyel ​fogja saját magát értékesnek tekinteni​, nem fog küzdeni a saját céljaiért​.

Lakatosné Jutka, aktivista
Fotó:MTI/Szigetváry Zsolt

A hajléktalanok életében pedig épp ez a legnagyobb probléma, mondja Lakatosné Jutka (leánykori nevén Zsefle Zsuzsa), a Város Mindenkié Alapítvány aktivistája, nem mellesleg Szalai Kriszta darabjának főszereplője.

Mi, hajléktalanok elég hamar el tudjuk veszíteni az önbecsülésünket, és ahhoz, hogy ezt visszakapjuk, segítségére van szükségünk. Szinte a nulláról kell felépíteni az évek óta otthon nélkül élők lelkét, amihez végtelen türelem és kitartás, illetve szeretet szükséges, amit sajnos a magyar szociális ellátórendszer jelenleg nem képes felvállalni.

Móricz Emese tehát eldöntötte: tizenöt éves tréneri​ és coach ​tapasztalatát egy igazán jó ügy szolgálatába állítja, és kidolgoz egy mentálhigiénés mentorprogramot, melyhez különféle szakembereket gyűjt maga köré. A civil kezdeményezés részleteit a közeljövőben dolgozzák ki, főként A Város Mindenkié egyesület szakmai támogatásával. Minden coach-hoz vagy trénerhez maximum három hajléktalan fog tartozni, hiszen nagyon fontos a bizalom és a személyes kapcsolat kiépülése, és eleinte azon fedél nélküliekre koncentrálnak majd, akik negyven év alattiak, és hat évnél nem régebben élnek az utcán.

A hatodik év ugyanis ​az a ​fordulópont, ahonnan ​sajnos ​már ​kicsi az esély a társadalomba való ​vissza​integrálás​ra​.​

Ajánlott videó

Olvasói sztorik