Dr. Gyarmati Andrea: Lizingelt gyerekek

Változik a világ. Erről már sokszor beszéltünk, és benne változunk mi is. Hogy is van a latin mondás: „Tempora mutantur nos et mutamur in illis.” Ami annyit tesz: „Változnak az idők, változnak az emberek.”

Régen nagy családban nőttek fel a gyerekek. Régen nemcsak apa és anya, de nagyszülők, szerencsés esetben akár dédszülők és nagynénik, nagybácsik vigyázták, terelgették a kis embergyereket. Lehetett ettől-attól mikor mit ellesni, megtanulni.

Ma hiába a sok pénz, a tökéletes gépesítés, kis egységekre bomlott a világ. És kérdés, hogy a kis egység, egység-e egyáltalán.

Vicces lenne éppen nekem az emancipáció ellen kortesbeszédet tartani, de sokszor elgondolkoztam rajta az évek folyamán: vajon mindenki jól járt ezzel a fene nagy egyenlősdivel?

Én – és kérlek, engedj meg csupán egy apró kitérőt – szeretek nő lenni. Soha nem éreztem sem sportolóként, sem orvosként, de emberként sem annak a hátrányát, hogy nőnek születtem. Sőt, nem adnám semmiért azt az élményt, hogy babát várhattam és szülhettem, de lehet, ebben is szerencsés vagyok, mint oly sok mindenben az életben. Igaz, van olyan is, amiben kevésbé érzem szerencsésnek magam, de az azért lényegesen kevesebb dolog, mint ami miatt azt mondom, jó nekem. Szóval változások, és akkor még egy apró kitérő, ha szabad.

A szüleim 1964-ben váltak el. Tízéves voltam. Én lettem a csodabogár az iskolában. “És akkor a papád nem alszik otthon, vagy nem is jön este haza” – kérdezték, és – “mikor látod, juj… de rossz lehet neked”.

Hát nem volt jó, mint ahogy azt gondolom, ez egyik gyereknek sem jó, ha szétmennek a szülei.

Ha megéli, hogy az a biztonság, amire szüksége van, milyen törékeny. Ha a feje tetejére áll a világa. Oké, oké tudom, az sem az, ha együtt marad a két szülő kvázi a gyerekek miatt és csendesen végiggyűlölködik vagy szétjátszmázzák az életet. Apu elköltözött, majd újranősült. A néni, aki a felesége lett, idegen volt, de mégis el kellett fogadnom, mert része lett apám életének.

Sőt, bár nem nevelkedtem velük bizonyos szempontból, nyilván neki sem lehetett könnyű. Hamupipőke és a mostoha esete ugyan nem játszott mifelénk, de azt sem mondom, a helyzet mindig és mindenkoron maradéktalanul harmonikus lett volna. Annak ellenére, hogy mindenki nagyon igyekezett. Apu, anyu, Margit néni és én is. Nem is ez a lényeg. Eltelt nem kevés év, és mindaz, ami akkoron kuriózum volt, ma általánossá vált.

Anyu nénik és apu bácsik tarkítják a gyerekek életét. A papa új felesége, a mama új udvarlója, és azok innen-onnan származó egyéb gyerekei.

Patchwork családok, mondja a szakirodalom elégé találóan. Lehet ebből jól kijönni? Vagy ha úgy jobban tetszik: van jó megoldás?

Az élet néha összekutyulja a dolgokat. Gyakran nem jól döntünk és már nincs visszaút. Van, hogy egy kapcsolat kihűl, van, hogy nem konvergálunk, hanem divergálunk. Hogy kell-e a gyerekek miatt együtt maradni vagy sem, hogy mi a megoldás, nem tudom, azt azonban igen, talán, hogy lehet más gyerekét is jól és okosan szeretni, ha már így hozta az élet.

Az első és legfontosabb, hogy tudd, amikor egy új kapcsolatba belevágsz, és még mondhatni magadnál vagy (mert egy ideig még magadnál vagy általában), hogy ki is vagy Te. Vagyis hogy képes vagy-e más gyerekét szeretni, elfogadni, adott esetben nehezített helyzetben nevelni is. Mindjárt elmondom, mit is értek ez alatt.

Ha nem – és ez egyáltalán nem baj, ne csapd be magad, ne csapd be a másikat se. És főleg ne csapd be a gyereket.

Mert az az érzés, hogy nem szeretnek, hogy nem vagyok szerethető, nagy kárt tesz… Ne bánts egy vétlen lényt, akinek csak az a ”bűne”, hogy a szülei előbb találkoztak, mint te a papájával vagy a mamájával.

Tisztességes ember nem hagyja el a gyerekét. Nem azt mondom, hogy nem válik el, de azt igen, nem válik el a gyerektől. Nem önti ki a vízzel együtt a gyereket is.

Mert aki ilyet tesz, lehet nagy fazon, nagy arc, gazdag vagy híres ember is akár, szerintem akkor is lúzer egy bizonyos értelemben, mert megbukott egy vállalásban.

Ha azonban úgy vagy összerakva, mondjuk, mint én, akkor kiteljesedhet az életed a hozott gyerekek által. Nekem megadatott, hálás vagyok a sorsnak, a második férjemnek és főleg a gyerekeknek, hogy ebben részem lehetett. Igaz, másképp alakult és nem mindörökre, de ez nem is fontos most.

Ha el tudod fogadni ezt a helyzetet, akkor is rengeteg a buktató. Hiszen nem vagy a gyerek apja/anyja, ha neveled, megkaphatod, ne szólj bele, nem vagyok a gyereked. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy olykor fájni fog, hogy kiteszed a lelked, és ő egy félmondattal elintézi, hogy anya vagy apa másképp gondolja. Nem egyszerű, de azért sok az öröm is benne, az biztos. Ha szerencséd van, és jó pajtása tudsz lenni a gyereknek, néha megesik, hogy bizonyos ügyekben bizalmasabb veled, mint a szüleivel, hiszen téged nem kell kímélni. Ilyen is előfordul.

Mit kell még tudni? Talán azt, nem szövetkezhetsz a gyerekkel a szülei ellen, és nem tehetsz rájuk megjegyzést, mert nagyon megjárod, és azt kell mondjam, meg is érdemled. Meghallgathatod a panaszait, lehet véleményed is, de ennyi és nem több. Tudnod kell a határokat, és még akkor is sok buktató merülhet fel. Kaptam a sorstól egy rövid időre három gyereket. Jó, hogy így történt.

Nelli, Detti, Zolika, köszönöm nektek.