Szól a telefon, viszonylag korán. Ismert, népszerű újság, színes, csilivili fotózásra invitálnak. Valami összeállításféle, kiből mi lett a sport befejezése után, és erről vicces fotók készülnének.
Először is nem árt tudnod, összes attraktivitásom ellenére, finoman fogalmazva is, hát nem kedvelem a fotózást.
A nagyon „kreatívka” megálmodta, hogy a civil foglakozásunkból hogyan lehet mulatságos és figyelemfelkeltő fotót készíteni.
Amolyan mi is lett a hogy is hívjákból. Igazi celeb marhaság – gondolom, és nagyon nem az én világom, ám nem akarok udvariatlan lenni.
Ne haragudj, nagyon megtisztelő, hogy gondoltatok rám, de – és innen jön a marhaságok tömkelege , amiket elmondok – én egyszer eldöntöttem, hogy nem keverem a két életemet, és úgy érzem, azt, hogy orvos vagyok, nem kellene villogtatni.
Nem mondod komolyan, hogy ez szempont? – kérdez vissza csodálkozva a telefonáló.
Pedig az, még akkor is, ha az elmúlt huszonöt évben leginkább orvosi ügyekben kérdeztek a médiában.
Sok évvel ezelőtt, amikor elkezdtem az orvosi pályámat a Heim Pál kórházban, jött egy felkérés, hogy legyek én az egyik bohóc a Sportolók a Porondon című cirkuszi produkcióban, Wichmann Tamás mellett. Akkor jutott először eszembe, hogy megváltozott valami, és erre jó lesz odafigyelni.
Vagyis nem lehet, hogy a hét végén látnak a cirkuszban mint bohócot, és másnap a felvételi irodában is én ülök. Ez nekem valahogy nem jön össze, mert bejönnek a rendelőbe, és azt mondja mondjuk a gyerek, „nézd anya, itt a bohóc”. Ez nem fog menni.
Letesszük a telefont, elégedettnek érzem magam, hogy nem csábultam el.
Alig telik el néhány perc, újra csöng a telefon.
Szervusz,…vagyok, a … fotósa…. – mondja a lap címét, és persze a saját nevét is. Nem találkoztunk még soha, de tudom, egyike a legjobbaknak, ha ugyan nem a legjobb. – Szeretnélek rábeszélni erre a fotózásra.
Meg vagyok tisztelve, hogy ő maga telefonál, mégis azt mondom, nem lesz könnyű, és elmondom az indokaimat.
Értem, és el is fogadom – így a válasz – de tegyünk egy próbát.
Jó, szóval te sem vagy az a feladós fajta.
Átküldenék néhány előző víz alatti felvételt, hogy lásd, miről is van szó, és beszéljünk meg egy időpontot, csináljuk meg a képeket, és ha úgy gondolod, nem akarod, ígérem, soha nem adom oda senkinek az elkészített felvételeket.
Szóval dolgoznál velem feleslegesen – kérdezem, mert azért az nem semmi.
Meglátod, nem lesz felesleges.
Rendben van, rádumáltál.
Megbeszéljük az időpontot. A helyszín imádott uszodám a Margitszigeten, Széchy Tamás-medence hátul. A terv, hogy teljes orvosi díszben, köpeny, táska, fonendoszkóp, sétálok a víz alatt.
Ebből lesz, ha ugyan lesz, és ha nekem is megfelel, a doktor néni szárazon és vízen vagy víz alatt. Akkora marhaság az egész, hogy elkezd érdekelni. Kicsit mindig fordítva vagyok bekötve, és szeretem, ha valami nem nagyon sablonos. Hát egy biztos, ez nem az.
Elérkezik a fotózás napja. Teljes a stáb. Köpeny is akad, és szép régi bőrből készült, valódi orvosi táska, fonendoszkóp, és persze smink, naná hogy vízálló (ilyet használnak a szinkronúszók). Farmert én viszek, szóval készen állok a merülésre, mint egy sellő. Dr. Sellő.
Figyelj csak!– mondja Zoli – telerakjuk a táskát és a hátsó zsebeidet kövekkel, hogy lent tudjál maradni a medence alján. Lépegessél, mosolyogjál vagy csinálj amit akarsz, én lövöm a képeket, aztán ha elfogy a levegőd, gyere fel a víz tetejére.
Van egy bizonyos emlékképem a fogyó levegőről, és arról is, hogy adott esetben mit kell ezzel kezdeni. Elmosolyodom, és azt gondolom, még jó, hogy el nem magyarázzátok, mit is csináljak a vízben!!! Mint később meglátod, nem ártana azonban figyelni. De hát csak bólintok, persze, majd így fogok tenni, ezt jelenti a gesztus látszólag, és még azt is, ami remélem, nem látható, körülbelül hogy: „Nekem zenélsz, Beethovennek?”
Beugrom, áll körben a stáb, süllyedek lefelé, és már lent is vagyok a medence alján. Lépek, lebegek, fújom kifelé a levegőt, nézem a buborékokat. Körülölel a víz. Kicsit ringat is, igyekszem egyenesen állni, lépkedni. És mosolygok. Mi lesz ebből, még tán ez is eszembe jut. Vajon milyen képek lesznek – gondolom, amikor érzem, kezd fogyni a levegőm. Na jó, még bírom egy kicsit, legalább jó sok kockát el lehet lőni. De egyszer csak elég, ellökném magam a medence fenekéről, ahogy életem során ki tudja hányszor, ám egy milliméter nem sok, annyit sem csökken a távolság köztem és a csempék között. Mint a farkas, akinek köveket raktak a hasába, egy centi, annyit sem emelkedek.
Az életösztön azonban mégiscsak erősebb lehet mindennél, mert mielőtt már végképp pánikba esnék, eszembe jut az ok, és tépem le a ruhát magamról, dobom el a táskát, és persze feljutok a felszínre.
Egy kemény edzés vagy verseny után nem volt olyan légszomjam, mint most, amikor végre levegőt kapok.
Néz rám a stáb csodálkozva, akik, mint később kiderül, azt hitték, hülyülök, és azért a kunsztok a víz alatt. Gyakorlatilag senkinek nem jutott eszébe az, ami valójában történt, hogy elfelejtkeztem a kövekről.
Még kétszer-háromszor megismételjük a sorozatot. Megy, mint a karikacsapás, hiszen már tudom, miképpen lehet feljutni.
A képek messze jobbak az elképzeltnél. Igaz, azok, ahol fogy a levegőm, nem a legszebb arcomat mutatják, ám a többi, a zöme, hihetetlen. Járok a vízen, mezítláb, mint bárki, aki ezt előttem megtette, és járok a víz alatt is, és úszom a táskával, és egyáltalán szuper az egész sorozat. Nincs benne semmi olyan, ami zavarna. Egyszerűen csak jó.
Olyannyira hogy jóval később ezen fotók egyike kerül a könyvem borítójára.
Ne állj ellen egy jó hívásnak, néha hagyd magad meggyőzni, mert abból jó is kisülhet, ez a dolog üzenete számomra. Meg az is, figyelj, mit beszélnek körülötted, mert ha nem figyelsz, megeshet, hogy majdnem belefulladsz a vízbe akkor is, ha valaha te voltál egyike a legjobbaknak a medencében.
Sárosi Zoli köszönöm, hogy rábeszéltél erre a fotózásra.
