A hírhedt auschwitzi haláltábor valójában koncentrációs és megsemmisítő táborok hálózatából állt. Auschwitz I. elsősorban adminisztratív központ volt, Auschwitz II-Birkenau volt a “megsemmisítések” színhelye, Auschwitz III. a munkatábor, és további 45 altábor tartozott a komplexumhoz.
A különböző becslések eltérnek, de körülbelül 1,1 millió embert gyilkoltak meg itt, köztük 300 ezer magyart. További 137 ezer honfitársunkat továbbszállították, a mai napig nem tudjuk pontosan, közülük hányan élték túl a borzalmakat. Ezért Auschwitz a Kárpát-medencéből nézve nemcsak az ember ember ellen elkövetett egyik legnagyobb gaztettének helyszíne, de a legnagyobb magyar temető is.
Az utolsó halálos “rutinműveletet” 1944. október 30-án vezényelték le: a kiválasztási procedúra során a munkára alkalmasakat balra, az arra alkalmatlanokat jobbra állították, utóbbi csoport azonnal ment a halálba. A szovjet Vörös Hadsereg közeledtének hírére Heinrich Himmler elrendelte a krematórium-rendszer és a gázkamrák lerombolását.
Kellett az izomerő
Felmerült az is, hogy mindenkit likvidálnak, végül mégis a kiürítés mellett döntöttek. Miért? Szita Szabolcsot, a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékhely (HDKE) igazgatóját kérdeztük.
Azért, mert a nácik az utolsó pillanatig hittek – hinniük kellett – a végső győzelemben. Megalkotják a csodafegyvert, megfordítják a háború menetét, visszafoglalják a keleti területeket is. A racionalitás is a foglyok elszállítását diktálta: a hadiipar száz százalékon termelt, a német férfiak a fronton, óriási volt a munkaerőhiány. Égető szükség volt a náci szóhasználat szerint “még használható izomerőre” – mondja a professzor. A német vezetésben a “gazdasági lobbi” győzött.
A “gázmunkások”
A méltó emlékezés jegyében most azt a momentumot elevenítjük fel, amikor a haláltábor lakói úgy döntöttek, harc közben halnak meg inkább, mint birkaként a vágóhídra hajtva:
A többségében magyarokból álló alakulat rátámadt az SS-őrökre, ezt a napot mutatja be egyedi, szubjektív szemszögből az Oscar-díjas magyar film, a Saul fia is.
A film belülről mutatja a “részleteket”, lássuk most kívülről az “egészet.”
A Sonderkommando magyarul különleges egységet jelent, tagjait a foglyok közül válogatták. Szükség volt jó fizikumukra, ellátásuk és életkörülményeik is sokkal jobbak voltak a többiekénél. De sorsuk sokkal rosszabb volt a halálnál. Ők fogadták a transzportokat, szállították el a csomagokat, majd szortírozták a tartalmukat.
Ők pakolták ki a gázba küldött emberek levetett ruháinak zsebeit, ők zárták rájuk a gázkamra acélajtaját. Ők hozták ki a holttesteket, ők tépték ki a halottak aranyfogait, kutatták át testnyílásaikat elrejtett értékek után kutatva, ők égették el a testeket. A részvétel kiválasztás alapján kötelező volt, az ellenszegülőket azonnal agyonlőtték, a Sonderkommandóból egyetlen menekülési út volt: az öngyilkosság.
A nácik átlag negyedévente meggyilkolták a Sonderkommando tagjait is, szemtanúként túl sok információval rendelkeztek a haláltábor sötét titkairól – ezért kellett személyzetüket időről-időre lecserélni, az új tagok első dolga volt elődeik elégetése.
Nem hagyják magukat
Semmi reményük nem volt a túlélésre, és mivel többieknél jóval szabadabban mozoghattak, egyértelmű volt, hogy bármilyen komolyabb ellenállás csak tőlük indulhat ki. Így volt ’44 október 7-én is.
Az akciót hosszasan tervezték, a főtáborra és az összes altáborra kiterjedő felkelést akartak kirobbantani. A szomszédos női tábor lakói például “munkahelyükről” apró adagokban puskaport csempésztek a sondernek. ’44 nyarán az SS megneszelte a készülődést. Kivégezték a szervezkedés vezetőjét, a birkenaui Sonderkommando tagjait pedig lezárt szektorokba költöztették szét. Gyakorlatilag elvágták őket a tábori ellenállástól, könnyebb volt az ellenőrzésük, és megakadályozhatták az esetleges lázadás kiteljesedését is.
A Sonderkommando létszáma ekkor a Magyarországról érkező transzportok miatt meglehetősen magas volt: 450 magyar 200 lengyel, 180 görög néhány szlovák és német zsidó férfi mellett 20 orosz hadifogoly. A magyar zsidók megsemmisítése után már nem volt szükség ennyi emberre, így 200 sonderest az SS egy másik táborba szállított könnyebb munkára. Legalább is ezt mondták.
Fegyverrel, foggal, körömmel
A “legközelebb” 1944. október 7-én kora délután érkezett el, amikor a IV. krematórium kommandóját felsorakoztatták az udvaron, és ismét 300 főt – főleg görögöket és magyarokat – akartak elvinni. A magyarok békésen felszálltak a teherautókra, de a görögök mozgolódni kezdtek, mire a foglyok szétfutottak, többen a krematóriumba rohantak, ott próbáltak elbújni. Az SS legények utánuk, őket pedig lengyel zsidók jobb híján kövekkel kezdték dobálni. Ezzel elszabadult a pokol.
A beavatottak előhozták a robbanóanyaggal töltött, előre elkészített üvegeket. Ekkor jött jól a németeknek korábbi óvatosságuk. A robbanások és lövések zajára lezárták a III-as és az V-ös krematórium szektorát, ezzel el is szigetelték az eseményektől. De a II. szektorban elkéstek, ott a rabok megölték kápójukat és rátámadtak az SS-ekre. A zűrzavarban többen a korábban elrejtett szerszámokért nyúltak, átvágták a szögesdrótot – nemcsak a magukét, a golyózáporral dacolva rést nyitottak a szomszédos női tábor kerítésén is. Egy szemtanú így örökítette meg az eseményeket:
És mihelyst negyed kettő lett, már megjelentek a háromszáz emberért, akik hihetetlen hősiességgel visszautasították a parancsot, és a helyükön maradtak. Majd nagy kiáltással, pengékkel és kalapácsokkal felfegyverkezve az őrökre vetették magukat, többet közülük megsebesítettek, miközben a többiek tették ami tehettek, kövekkel bombázták őket. Könnyű elképzelni, milyen következménnyel járt mindez. Alig telt el néhány perc, teherautók érkeztek, rajtuk egy géppisztolyokkal felszerelt SS-század, géppisztolyokkal és kézigránátokkal, annyi fegyverrel, hogy egy fogolyra legalább két géppisztoly jutott.
Aki nem halt meg a krematórium udvarán vagy a kerítésnél, az a közeli Rajsko irányába menekült, de estére bekerítették őket. A zsákmányolt fegyverekkel védték magukat, de hamarosan mindannyiukat megölték vagy elfogták. A táborba visszavitt szökevények ekkor puszta kézzel támadtak őreikre, így őket is helyben lelőtték.
A IV. krematóriumban a foglyok elsáncolták magukat, kisebb ostrom kezdődött. A védők tüzeket gyújtottak, az egyik elérte az ott tárolt nagy mennyiségű benzint, az épület a levegőbe repült. A túlélőket mind megölték.
Dachau 1945. április 29-én szabadult fel, néhány fogoly nekiesett az őröknek. Az amerikai katonák sem fogták vissza magukat, a borzalmakat látva 40 SS-t lőttek agyon:
Auschwitz-tekercsek
Fenti idézet az egyik, úgynevezett Auschwitz-tekercsről való, ezekre a dokumentumokra Nemes Jeles László is nagyban támaszkodott a Saul fia megírásakor. A magyar közvélemény nagy része számára viszont szinte ismeretlen a fogalom – nem csoda, a dokumentumokat feldolgozó kötet idén, a holokauszt emléknapra jelent meg magyarul a Múlt és Jövő Kiadó jóvoltából.
Ismét Szita Szabolcsot, a HDKE igazgatóját kérdeztük. Néhány sikeres szökést kivéve a haláltáborokból gyakorlatilag egy veréb nem repülhetett ki, a bent lakók mégis valahogy értesíteni akarták a világot, mi történik odabent. Hogy ha egyszer vége az egésznek, a gyilkosok ne úszhassák meg, hogy valami nyomot, jelet hagyjanak magukról, gyermekeikről a családnak.
Ezért sokan szó szerint az életüket kockáztatva apró papírdarabokra, gyufásdoboz aljára írták le mindazt, amit láttak, adatokat, üzeneteket. Ezeket tejeskannába, lábosokba rejtve elásták, ahol tudták, jellemzően a kerítések tövébe.
– érzékelteti a professzor.
A náci bűnök dokumentálására felállított szovjet különleges osztagok már 1945-ben több ilyet találtak, és az 1980-as évekig sorra bukkantak elő a dokumentumok. Tekintve a táborok hatalmas területét, a jövőben is bármikor előkerülhetnek még a földből a rabok vallomásai, az emberiség egyik legnagyobb bűntettének bizonyítékai.
(A cikkben sorolt adatok, események forrása: A holokauszt Magyarországon. Szita Szabolcs professzor kérdéseinkre adott válaszait külön jelöltük az aktuális helyen.)
