Tíz napja esik, hét napja szakad, és négy napja ömlik az eső. Miközben ömlik, szakad és esik is. Elázott minden, még a víz is. Ha a másfél literes műanyag flakont kitartom a háztetőről lefolyó vízsugarak alá, három és fél perc alatt megtelik.
Feltételezem, hogy ott is esik, szakad és ömlik a víz, merthogy mindenhol ömlik, a sziget egy hatalmas vízeséssé változott, az utak járhatatlanok, a villanypóznák kidőltek, az áram pucéran szaladgál a házak falában, mint egy neveletlen kisgyerek, az öböl pedig sárba öltözött, a sziget sarát vette magára. Az első napon még lehetett látni a távolban a tenger kékjét, azt a pontot, ahol a sár találkozott a tengervízzel, de aztán beterítette és minden barnás színű lett, mint az Atlanti-óceán az Amazonas vidékén. A barna víztömeg felett mintha sűrű pókháló feszülne át az égen, és a szél már nem a tenger sós illatát és ragadós váladékát, hanem agyagszagot visz, és az embernek az az érzése, hogy a sziget úgy tűnik majd el a vízben, mint a lassan felöntött instant kávé.
A macskák bundája, mint az elázott vatta, látni a gerincüket, mint a vízbe áztatott portörlő rúdját.
A pálmafák pedig csak állnak, ide-oda dobálják hajukat, mint a popsztárok, törzsük élénk bronz színben fénylik a víztől, és a vízen, mint az elgémberedett hátukkal házukban tekergő emberek, termeszek kapálóznak.
