Gerlóczy: Osai község 25. lakójának küzdelmes hétköznapjai 5-6.

Ötödik rész: A konfliktus

– Miben vagy jó a kezeddel? – kérdezte Chika-chan. A pókháló alatt ültünk és teáztunk.
– Hogy érted?
– Milyen kézügyességed van, milyen anyaggal tudsz dolgozni?
– Őszintén szóval semmilyennel – feleltem, és eszembe jutott a Waldorf iskola, az a pina, amit tizenhat évesen faragtam a kézműves órán, hogy felidegesítsem a tanárt, aki a nem túl szép fapinára, ha jól emlékszem 57 százalékot adott.– Fel tudok fúrni ezt-azt a falra, könyvespolcokat már csináltam, vágtam, csiszoltam, tipliztem, ilyesmi.
– Nagyon jó! Nagyon nagyon jó!
– Köszönöm szépen.
– Nekem még sokat kell fejlődnöm – mondta Chika-chan a földet nézve, azzal a szigorú japán tekintettel, amit akkor látni, amikor rendet tesznek a fejükben, mielőtt átgondolnának, majd mondanának valamit. – Nekem van egy feladatom most. Nagyon fontos feladat! Meg kell csinálnom az üzenőfalat. Kíváncsi vagyok mi lesz belőle.

Pár hónappal korábban, Osaiban egy idős asszony új szekrényt kapott Oszakában élő fiától, és a régi szekrénytől meg akart szabadulni. Ez az asszony egyébként 94 éves, minden nap kint dolgozik a kertjében, és egyike annak a két embernek a faluban, aki még beszéli a ryukyu nyelvet.

Chika-chan-nak is felajánlotta a szekrényt, remek szekrény volt, szép darab, de nem fért volna el a házban. Pár nappal később az idős asszony elégette a szekrényt a tengerparton. Chika-chan szemében szomorúan lobogtak e lángok, és aznap elhatározta, hogy elkészíti az üzenőfalat. Először a kártyákat tervezte, készíttette és rendelte meg Tokióból, aztán a parafa üzenőtáblát Szöulból. A kártyákat tartó faszerkezetet, amit az üzenőtábla aljára erősített, maga készítette el kis műhelyében. Az volt az elképzelése, hogy az üzenőfalat Sesouban, a sziget legnagyobb falujában a bolt falára szögezi fel egy használati utasítással együtt, és ha legközelebb valaki el akar ajándékozni egy szekrényt, arról mind a huszonhét faluban tudni fognak, és a huszonhét faluban csak akad valaki, aki igényt tart majd a szekrényre, vagy bármi másra.

Osaiban többé nem ég el szekrény ilyen tragikus hirtelenséggel. Már minden készen állt, már csak a gombostűkre várt.– Van egy ötletem – mondtam. – Készítek egy feliratot a vécédre.
– Milyen feliratot?
– Magyarul vésem majd rá: Nem lehet lehúzni.
Chika-chan nevetett.
– Nagyon jó ötlet. Sok magyar jár erre.
– Igen, rengeteg. Különösen télen.
– Télen lépni nem lehet tőlük. Rendben, Márton san, csináld! Ott vannak a szerszámok, a fűrészgép, tudod a dolgod.
– Tudom.
Nagy lelkesedésemben azonnal megragadtam egy deszkadarabot, és mentem a fűrészgéphez, hogy először méretre vágjam. A dekopírfűrész felsikított, köpte a faforgácsot. Chika-chan szótlanul nézte, amint egy darabig szépen egyenesen fűrészelem a fát, de aztán a penge hirtelen irányt váltott, elcsúszott balra, és beragadt.
– Á! Nem jó! – kiáltott Chika-chan. – Én előbb be szoktam rajzolni. Jaj! Hát azt hittem, értesz hozzá, jaj, ez így nem jó!– Elnézést!
– Engedj oda, ne haragudj, azt hittem, hogy értesz hozzá.
– Tessék – mondtam, és elsunnyogtam a nappaliba, kezemben a deszkadarabbal, ami éppen olyan szerencsétlenül nézett ki, mint a pina, amit a Waldorfban csináltam. Hallottam, hogy Chika-chan morog. Benéztem a kis műhelybe. A földet nézte. A kézfejét összeszorított ujjakkal tartotta az orra előtt és miközben magyarázott, szabályos időközönként a levegőbe csapott vele, mint egy pálcával. – Először legyen meg az ötlet. A gondolat. Itt bent. A fejben. Csak utána szabad hozzákezdeni!

Chika-chan került. Idegesen mászkált fel-alá a házban. Tudtam, hogy ha hozzá szólnék, azonnal megkérne arra, hogy távozzak.
– Először meg kell legyen a gondolat! – ismételgette magában. – A terv! Az nagyon fontos!
Régóta tudom, hogy nőkkel vitatkozni a világ legfeleslegesebb dolga, lényegtelen, hogy igazuk van, mint Chika-chan-nak, vagy nincs igazuk, vitatkozni és kiabálni teljesen felesleges, várni kell egy kicsit, és minden megoldódik magától, szóval, elbújtam a szobámban egy órára és kussoltam.

Chika-chan tovább mászkált, idegesen pakolászott. Megvártam míg megnyugszik, aztán kimentem mosogatni, és ebédet készíteni, de nem szóltam hozzá. Tíz perccel később megjelent a konyhában.
– Nagyon ügyesen készíted az ebédet.
– Köszönöm.
– Ügyes vagy a konyhában. Ez egy igazán neked való környezet.
– Köszönöm.
– Igen, ez neked való. Örülök, hogy minden rendben van, remek ez a nap. Remek!

Hatodik rész: Az európai ember

Chika-chan háztartásában minden organikus. Organikus a kávé, a tea, a dió, a mogyoró, a fürdő, a vécé, a mosószer és a fogkrém is.

A fogkrém olyannyira organikus, hogy nincsen.

Szerencsére Nazéban felszerelkeztem, vettem mindent, ami egy organikus vidéki tartózkodáshoz elengedhetetlen, cigarettát, sört, szappant, fogkrémet. Első reggel, miután felkeltem, készítettem magamnak egy organikus kávét, és mielőtt elindultam volna a boltba, a farzsebembe dugtam a fogkrémet, hogy meglátogassam az organikus vizesblokkot, a pottyantós vécét, amelynek bejárata mellett fogmosásra is használható mosdókagyló található.

Dolgom végeztével felhúztam a nadrágomat, és ahogy húztam, hallottam, hogy valami koppan, majd az organikus szarba zuhan.

A fogkrém volt az a farzsebemből. Azóta, ha Chika-chan vécéjére készülök, mindig ellenőrzőm, hogy nincs-e a farzsebemben valami kevésbé organikus, de annál fontosabb tárgy: pénztárca, telefon, útlevél. Egyik reggel, ahogy ott álltam a pottyantós előtt, és a seggemet fogdostam, vagyis hát a zsebeimet ellenőriztem, egy bácsi sétált el a ház előtt. Felismertem, ő volt az, aki szembe jött velem a Sesouba vezető alagútban, amikor a világot kizárva éppen azt számoltam magamban, hogy a két falu közti hegybe fúrt 410 méter hosszú alagútban hány lépést teszek meg (540), aminek segítségével egyszerűbb volt megkapni, hogy a faluba vezető 1,2 kilométeres út megtételéhez 1620 lépés szükséges. Kétszer látott tehát a szomszéd úr, itt, ahol európai embert ritkán látni, először magamban beszélve reggel nyolckor az alagútban, másodszor pedig a pottyantós előtt, ahogy a seggemet markolásztam.