Emlékezetes, 2013 „kormányváltó” vitái két kérdés körül forogtak. Az egyik, hogy Bajnai Gordon vagy Mesterházy Attila legyen-e a miniszterelnök-jelölt. Volt olyan fázis, amikor előbbi állt nyerésre, majd amikor már minden mindegy volt, utóbbié lehetett e megtisztelő poszt. A másik, hogy koordináltan (azaz az egyéni kerületekben egymás ellen jelöltet nem állítva, de külön országos listán) induljanak, vagy közös jelöltekkel és egyetlen közös listával. Volt olyan fázis, amikor úgy nézett ki, az előbbi forgatókönyv valósul meg (ekkor még csak az MSZP és az Együtt-PM volt benne), majd Gyurcsány Ferenc nyomására, az utolsó pillanatban megvalósult a nagy összeborulás (a DK mellett ötödikként bekerült a Magyar Liberális Párt is).
Fotó: MTI / Mohai Balázs
Miniszterelnök-jelölt most a kanyarban sincs, a teljes összefogásra épülő indulásban pedig minden szereplő csalódott – nem mintha önmagában ez lenne a felelős a 2014-es kudarcért.
A pártok közötti (helyenként párton belüli) bizalmatlanság, a személyi ellentétek látványosan mérgezik az egyeztetéseket; az eddigi hírek leginkább arról szóltak, hogy ki kinek a részvételét vétózta meg (Gyurcsány Fodorékét), vagy ki kivel készül külön alkura (az MSZP a DK-val).
A felek pozíciókon osztozkodnak, a választókat sehogy se vonják be, a kormány helyett elsősorban egymást támadják, vonzó politikai alternatíva felmutatására semmi jel nem utal. Nem nagyon van más választásuk, mint valamilyen módon megállapodni; ha mind külön indulnának, azt csak néhányuk élné túl. A 2014-es eseménysort ismerve, ennek mikéntje az utolsó pillanatig változhat.
Nem véletlen, hogy újra és újra felröppennek alternatív megoldási javaslatok. Az egyik szerint a választás bojkottjával való összellenzéki fenyegetéssel kikényszeríthető lehetne a választási rendszer átalakítása, amely megszüntetné az összefogáskényszert. A cél nemes, de eléréséhez komoly eltökéltség volna szükséges minden ellenzéki szereplő részéről, beleértve a Jobbikot is. Más kérdés, hogy egy arányos rendszerben tartott választás sem szünteti meg az összefogáskényszert, csak a választások utánra tolja, ami ha lehetséges, a jelenleginél is áthidalhatatlanabb ellentéteket szülne a felek között. De tegyük fel, a 2018 előtti választási reform kikényszerítésére megszületik a szándék, beleáll minden ellenzéki erő; a Fidesz akkor sem hagyná magát zsarolni.
Minél vehemensebben követelné az ellenzék a választási rendszer átalakítását, minél inkább fenyegetőzne a bojkottal, annál biztosabb, hogy a Fidesz nem volna hajlandó hozzányúlni. A kormányoldal egyetlen esetben kívánhatná mégis a rendszer arányosítását, de akkor nagyon: ha olyan erős ellenfele lenne, amelyik félő, hogy kétharmadot szerezhet a jelenlegi választási rendszerben, egy tisztán listásban viszont nem. A probléma csak az, hogy ha ez a helyzet előállna, épp azok nem akarnának arányosabb választási rendszert, akik most harsányan követelik.
A másik alternatív javaslat a „kétszintű választás”.
Az ötlet szerint a Fidesz teljes ellenzékének kétharmadot kellene szereznie a jelenlegi rendszerben, és csak arra kérnének felhatalmazást, hogy egy fair választási rendszert fogadjanak el, majd fel is oszlathatnák a parlamentet és ki is írhatnák az új választást. Vannak, akik ezt azzal fejelnék meg, hogy az átmeneti parlament új alkotmányt fogadjon el, és néhány, a jogállam helyreállítása szempontjából kulcsfontosságú törvényt is módosítson. Túl azon, hogy nem világos, miért volna ez a javaslat vonzó a választók kritikus tömegének, miért menne bele a Jobbik, mit értünk „fair választási rendszer” alatt, az sem világos, miből gondolhatja bárki azt, hogy a teljes ellenzék képes volna egyetértésre jutni a kétszintű választás és a szükséges intézkedések részleteiben, majd azt fegyelmezetten lebonyolítani.
A Jobbikkal való „technikai koalíció” egyébként nem új ötlet. Az akkor még LMP-s Karácsony Gergely már 2011-ben előállt vele; nem is volt olyan szegmense a politikai palettának, amelyen kitörő örömmel üdvözölték volna. A végső elkeseredés most mégis felszínre hozta az elfeledettnek hitt javaslatot, megvalósulásának képtelensége okán azonban aligha lehet mást elérni vele, mint a Jobbik további erősítését. A néppártosodásra törekvő szélsőjobboldali erőt ugyanis úgy teszik szalonképessé, hogy
Nem ülnek ott a rosszhírű tárgyalóasztal mellett, nem is szólalnak meg összefogásügyben, a Fidesz leváltásában viszont nélkülözhetetlennek tűnnek, és lám, már a baloldalon is vannak, akik a velük való együttműködésre kapacitálnák pártjaikat. Kell-e ennél nagyobb Jobbik-legitimáció azon választók szemében, akiket már épp kezdett megpuhítani Vona Gábor pártjának középre húzása?
Talán még mindig vannak a baloldalon, akik bíznak egy kormányváltásban, mégis, sokkal inkább az a kép rajzolódik ki, hogy – néhány szereplőt leszámítva – csak a saját politikai túlélésükért küzdenek. A Fidesz nem véletlenül a Jobbikot támadja minden erejével. Ellenfelet már csak bennük lát.
