Az amerikai elnökválasztást megelőző utolsó, harmadik elnökjelölti vitán ismét egymásnak esett Hillary Clinton és Donald Trump. Mint már annyiszor, most is hangzatos kijelentések és bátor vállalások szálltak a levegőben, ám mivel most egyik téma az amerikai külpolitikai volt, érdemes utánanézni annak, hogy a nemzetközi közösség számára legérzékenyebb ügyekben (Szíria, Oroszország) mire is lehet számítani?
Az amerikai elnökjelölti viták lassan több mint ötven éves hagyománya már számos izgalmat hozott az amerikai történelemben. Bár ezeknek a televízióban élőben közvetített műsoroknak az eredeti értelme az volt, hogy a jelöltek a főbb kérdésekben saját maguk fejthessék ki és prezentálhassák elnöki programjukat a választók felé, az idő előrehaladtával és a politikai kultúra átalakulásával egyre inkább szerepet kapott egy másik dolog is: annak bebizonyítása, hogy a rivális elnökjelölt alkalmatlan lenne az USA első számú vezetőjének.
Az elnökjelölti viták és az azokat kísérő kampányok negatív eleme, a rivális lejáratása, meggyengítése talán még sosem ment olyan messzire, mint 2016-ban. Ahhoz szinte már hozzászokhattunk, hogy ilyenkor előássák a jelöltek korrupciógyanús ügyeit, házasságszédelgéseit, piszkos politikai ügyeiket, de arra azért még nem volt példa, hogy az orosz titkosszolgálat is nagy valószínűséggel szerepet kapjon, befolyásolni próbálja a választásokat. Arra sem emlékszik senki, hogy az egyik, ráadásul republikánus jelöltje, ennyire baráti és megértő hangon nyilatkozzon az USA legfőbb politikai riválisáról.
Azok, akik összeesküvés-forgatókönyvekben gondolkodnak, már egy olyan folyamatot vizionálnak, ahol Donald Trump meglevő szimpátiáját kihasználva az orosz titkosszolgálatok tudatosan segítenek rá az amerikai elnökválasztási kampányban a republikánus jelölt győzelmére. Clintoné kampánygépezetének belső e-mailjeinek kiszivárogtatása kapcsán először csak áttételesen merült fel az orosz hackkerek szerepe, de miután az amerikai nemzetbiztonsági közösség is vizsgálatot kezdeményezett az ügyben, mindenkinek megemelkedett a szemöldöke. Valóban ennyire bele akarnak/tudnak nyúlni az oroszok a kampányba?
Az USA nagyhatalmi pozíciójából adódóan természetesen egyáltalán nem mindegy a világnak, főleg az Amerika riválisainak, hogy a következő elnök milyen külpolitikát akar képviselni. Ebből a szempontból Hillary Clinton és Donald Trump élesen eltérő személyiség, az előbbinek jelentős külpolitikai tapasztalata van, a másiknak nincs. Ebben persze semmilyen szokatlan dolog sincsen, számos amerikai elnök volt már, aki úgy került az elnöki székbe, hogy ismeretlen volt számára a nagyvilág. A legismertebb példa talán Ronald Reagen, aki az 1980-ban színészi múlttal és egyszeri kaliforniai kormányzóból lett elnök, de aki jó tanácsadókkal és miniszterekkel vette magát körül. Olyan szovjet politikusokkal kellett megvívnia a maga „kis hidegháborúját”, akik évtizedeket töltöttek el a politikában.
Oroszország megint főszerepet játszik a „fenyegetettség térképen”, így az USA-nak és a vele szövetséges nyugati világnak sem mindegy, hogy mit fog gondolni a következő elnök. A mostani elnökjelölti vitán – amelyben a külpolitikai nézetek is szerepet kaptak – számos kemény kijelentést vágtak egymás fejéhez, lássuk mik voltak ezek:
Clintonné ezzel a kemény odacsapással próbálta Trumpot sarokba szorítani és oroszbarátságát bizonyítani. Bár fentebb már említettük a felmerült gyanús egybeeséseket, konkrét bizonyítékot még nem találtak a hatóságok. Tekintve az amerikai elnökválasztás közelségét (november 8), ezt a kijelentést már leginkább csak az élet fogja majd igazolni vagy cáfolni. Az biztos, hogy ilyen pozitívan amerikai politikus még nem nyilatkozott Putyinról, és az orosz gazdasági elitnek ilyen szoros kapcsolata még sohasem volt egy elnök/jelölt belső köreihez (Trump egyik kampánymenedszere azért mondott le, mert kiderült, hogy orosz oligarchákkal volt gazdasági kapcsolatban.)
Oroszország szerepe ezzel nem merült ki a vitában. Egy másik alkalommal Trump keményen nekiment Clintonnénak azzal vádolva, hogy Moszkva egyszerűen kijátszotta az USA-t a Közel-Keleten, különösen Szíriában, hozzáfűzve, hogy a demokrata elnökjelölt külügyminiszterként olyan látványos kudarcot vallott
mint még senki más, az amerikai kormányok történetében.
Mint sokszor, Trump kijelentésben most is van egy kis valóság sok túlzással. A valóság az, hogy az orosz külpolitika valóban kiválóan használta ki az Obama elnök külpolitikájában meglevő gyengeségeket. Jó ritmusérzékenységgel kezdeményezett, katonai és politikai lépései egyelőre mind beváltak. Ebben az összevetésben az USA mindig valóban alulmaradt.
Hogy mennyi volt ebben Clinton szerepe? Ez már kérdéses, leginkább azért mert az ő külügyminiszteri tevékenysége 2012-ben véget ért, akkor még az oroszok sehol sem voltak a Közel-Keleten, sőt még az ukrajnai agresszió sem történt meg, így a két ország kapcsolatai is teljesen korrektek voltak. Hozzá kell még azt is tenni, hogy az amerikai külpolitika alakítása nem a külügyminiszter, hanem az amerikai elnök döntési jogköre. Ha valamiben nagy önállóságot élvez a Fehér Ház ura, akkor az pont az ország külpolitikája. Ha kudarcnak tekintjük azt, hogy az USA nem kezdett bele egy vagy több háborúba Barack Obama elnöksége idején, akkor az Obama elnök kudarca, akit tanácsadói – köztük a külügyminisztere – nem tudott meggyőzni arról, hogy a Közel-Keleten az arab tavasz után intenzívebb, akár katonai beavatkozásra is késznek kell lennie az USA-nak. Az USA-t a hidegháború vége óta azzal vádolták, hogy mindenhol beavatkozik, a világ rendőre, és mint az afganisztáni és iraki háborúiból kiderült, tényleg nem is tudtak semmit megoldani a katonai akciói. Ebből a szempontból talán érdemes elgondolkodni, hogy javított volna-e a helyzeten egy Szíriát ért amerikai támadás, vagy sem.
mondta Trump azzal vádolva Obamát és Clintont, hogy menekülteket, elsősorban az iszlám világból menekülteket ellenőrzés nélkül telepíti le. Ennek a vádnak több előzménye is volt már, például, hogy le kell állítani a hivatalos migrációt, egészen addig, amíg Trump szavajárásával „ki nem találjuk, hogy mégis mit kezdjünk ezzel az egésszel”. A republikánus elnökjelöltnek abban igaza van, hogy az USA ezerszámra engedi be a menekülteket. Egészen pontosan évi 85000 menekültet engedtek be az országba 2016-ban, és ez a szám régiókra/kontinensekre van lebontva. A Közel-Keletről és Dél-Ázsiából például ebben az évben 35 ezer embert fogadtak be.
A 2015-ös európai migrációs hullámra válaszul, 2015 szeptemberében Obama elnök ígéretet tett 10 ezer szíriai menekült befogadására, ezek az emberek már megérkeztek az USA-ba, sőt valamivel többen is lettek (mintegy 12 ezer fő). Az Obama adminisztráció a 2017-es évre mintegy 25 ezer fővel kívánja növelni a befogadható menekültek számát, ez a 110 ezer fős plafon a legmagasabb lenne a hidegháború óta, és persze kérdés, hogy a leendő adminisztráció mit fog vele kezdeni.
Trump másik aggodalma, a menekültek által jelentett veszély. Az USA befogadási politikájában a biztonsági szűrésnek rendkívüli szerepe van. Az amerikai hatóságok általában – és a földrajzi korlátok miatt – első körben nem maguk választják ki a menekülteket, hanem a világszintű menekültügyi szervezeteket bízzák meg a kiválasztással a már harmadik országba került menekültek közül. Az előszűrés után kezdik meg csak az amerikai hatóságok a maguk biztonsági szűrését, ami az eddigi tapasztalatok alapján sikeres, hiszen a terrortámadások, vagy azok kísérletei nem köthetőek menekültekhez.
-állította Trump utalva az USA kudarcot vallott iraki politikájára.
A Közel-Keleten Irak és Irán az elmúlt 50 évben egymás ellensúlyát jelentette, és ez jó volt a régiónak is és a világnak is. Az USA 2003-as iraki inváziója megszüntette az egyensúlyi helyzetet. Ironikus módon, azzal, hogy Washington a demokrácia bevezetését akarta Irakban, azt érte, hogy a többségi síita közösség képviselői lettek a politika urai, szemben a Szaddamot támogató, de a lakosság alig 15-20 százalékát kitevő szunnita arab közösséggel. A síiták természetes szoros kapcsolatban álltak a szintén síita Iránnal, így az elmúlt egy évtizedben, de különösen az amerikai csapatok 2011-es kivonulása után Teherán befolyása valóban felülmúlja Washingtonét.
Stratégiai szinten tehát az USA önmagára és regionális szövetségeseire mért csapást azzal, hogy felszámolta az iraki rezsimet. Trumpnak tehát igaza van abba, hogy Amerikai nagy szívességet tett Iránnak, csak minderről nem Barack Obama tehet, hanem az előző republikánus elnök George W. Bush.
November 8-án véget érnek a találgatások, hogy ki lesz az USA következő elnöke, de hogy milyen külpolitikát fog folytatni, az csak egy jó fél évvel később kiderülni, amikor majd átveszi a Fehér Ház kulcsait.
