Kosáry Domokos írta: „A történelem egy és változatlan, az egyetlen, ami nem változtatható meg a történelem. Csak az a kérdés, hogy mit látunk belőle.” Persze, hogy mit akarunk látni belőle, azt gyakran aktuálpolitikai és nem tudományos megfontolások határozzák meg. Többnyire így vagyunk a divatos témákkal, meg azokkal is, amelyekről szívesebben nem beszélünk. Napjainkban az utóbbiak közé tartozik az államszocializmus története.
POLEMIKUSAN. A szokványos ítéletekkel, a mítoszokkal, a balhitekkel és a hamisításokkal szembe menni mindig is rázós feladat volt, ezért (is) érdemli meg figyelmünket Krausz Tamás Lenintől Putyinig című kötete, amelynek 1993 és 2003 között írt történelmi, politológiai dolgozatai, cikkei, esszéi egy sor vitás kérdés többoldalú megvilágítására törekszenek. A szerző hangoztatott célja az elmúlt hét évtized higgadt és reális, előítéletektől, személyes érzelmektől mentes értékelése. Ennek megítélését bízzuk az olvasóra. Azt viszont elmondhatjuk, hogy Krausz (csaknem) valamennyi írása polemikus hangvételű, s ezzel mintegy provokálni igyekszik, hogy érdemi vitára serkentse az ellenvéleményeket hangoztatókat. Ugyanakkor nem hisz saját tévedhetetlenségében. Elismerendő, hogy alapos tárgyismerettel, nagy felkészültséggel, meggyőző érveléssel, teljes mellszélességgel beszáll azokba a napjainkban dúló éles vitákba, amelyek felbolydítják a közéletet, és – enyhe túlzással – uralják a tömegkommunikációt. Hangoztatja nem szokványos véleményét tudományos eszmecserékben is, amelyek napjainkban – sajnálatosan – ritkán mentesek alantas érzelmek, csúfos indulatok által vezérelt érveléstől.
De hát melyek is azok a mostanság gyakorta napirenden lévő történelmi irányzatok, amelyek ellen Krausz Tamás felveszi a harcot? A talán legjelentősebb álláspont „a kommunizmus és a fasizmus, a náci genocídium és a Gulag azonosítása”, amelynek mintegy szerves következménye az államszocializmus egész történetének kriminalizálódása. Bírálja azt a nézetet, „hogy a Gulag mintegy a szocializmus szimbólumává vált”, miképpen azt a vélekedést is, hogy a fasizmus voltaképpen a kommunizmusra adott válasz volt. Állítja: a sztálini és a hitleri rendszer azonosítása olyan fogalmi zűrzavart okoz, amely voltaképpen „a tudatlanság és a tudatos manipuláció furcsa keveréke”. Nem védi a Gulag szörnyűségeit sem, mert „a Gulag a kényszermunkatáborok, telepek, börtönök olyan hálózata”, amely „a személyi diktatúra eszköze volt abban, hogy megfélemlítse vagy megfékezze a személyi hatalom minden potenciális ellenfelét”. Azonban „a Gulag – a nácizmussal ellentétben – nem foglalta magában az ipari színvonalú… előre eltervezett és megszervezett genocídiumot”.
A szerző úgy is, mint a szovjet történelem alapos ismerője, hangsúlyozza: az „összeesküvés-elmélet” már Lenin idején is kiemelkedő szerephez jutott, de leginkább a sztálini gyakorlatban, amikor a kollektivizálás, az iparosítás, a nagyigényű tervek kudarccal jártak, és káosszal fenyegettek. Ezért keresték a bűnbakokat. Az összeesküvés tehát „nem egyszerűen mánia volt, hanem magyarázó elv, beszédmód, amely a hatalom, a személyi diktatúra önvédelmi reflexeként értékelhető”. Ennek (ál)tudományos foglalatát a nálunk is jól ismert kötelező olvasmányban, az SZKP (rövid) párttörténetében olvashattuk. Sztálin ekkortájt – Ehrenburg kifejezésével – misztikus félistenként lebegett a szovjet társadalom fölött, s az ellene irányuló támadásokat egy kiterjedt összeesküvés részeként értelmezte – olvassuk. Sztálin meghalt, „felépült szocializmusa” azonban itt maradt, és a valójában államszocialista rendszer gyorsuló bomlását már sem az ideológusok, sem a reformerek nem tudták megállítani.
Paraméterek
Krausz Tamás: Lenintől Putyinig • 201 oldal • La Ventana Kft., 2003. 2450 forint
