Újhold volt aznap este. A levegő nehézkes és sűrű volt. Csendes nyugalomban született meg ő, egy fa. Az erdő átölelte, a fák gondozták és figyelemmel kísérték, ahogy gyökereit próbálja a földbe mélyeszteni. Akkor még nem is volt nehéz dolga. A talaj esőtől áztatott és puha volt, tökéletes táptalaja az ilyen kis csemetéknek. És ahogy telt az idő, évről évre új hajtások gazdagították törzsét. Még nem virágzott, de a zöld levelek nőttek töretlenül.
Majd egy nap furcsa zajra ébredt. Mire felocsúdott, körülötte hatalmas törzsek feküdtek. Láncfűrész hangja zakatolt, ami oly fájdalommal töltötte el, hogy gyökerei megálltak és nem nőttek tovább. Madarak sokasága keringett hontalanul a levegőben, ez festette feketére az eget. A mellette lévő csonkra hullatta óriási könnyeit, de hiába. A törzs már nem tudott felé hajolni. Ekkor a kis fa vissza akarta szívni gyökereit, de nem tudta, így kiszakította őket a földből, kitépte, majd sebzetten útra kelt.
Nem értette az emberek tettét. És hiába háborgott vagy lázadt volna, nem tudta megosztani senkivel gondolatait. Így ketten maradtak ebben a nagyvilágban. Ketten. Csak ő és azok a szörnyű gondolatok.
Elment egész a folyópartig, ahol bár nedves volt a föld, és ez emlékeztette otthonára, mégsem volt az igazi. Csak állt ott némán 10 évig, de gyökerei nem indultak meg.
Hallgatta a madarakat, nézte a felhőket, és újra meg újra zöldbe borult, de a gyökerei akkor sem nőttek. Nem értette miért. És bármennyire szeretett volna mindent elfelejteni, és ott maradni, múltjának fájdalma olyan erős volt, hogy inkább ismét elindult az éj leple alatt.
Sok barangolás után, a távolban meglátott egy, az otthonára emlékeztető erdőt. Lázasan sietett felé. Ahogy közeledett, felerősödtek az otthon hangjai. Madarak és vadak serege játszadozott a sűrű növényzetben. Nyulak rohangáltak a mezőn, és csapások ékesítették a bevezető utat.
Szívdobogása felerősödött, hisz annyira égett benne a vágy, hogy láthassa övéit.
Odaért. A többiek hajlongtak az új jövevény előtt, egy-két szirmot is ejtett üdvözlésképpen. Őt pedig mérhetetlen boldogság töltötte el. Igen, – gondolta – újra otthonra leltem!
Azt még nem tudta pontosan hol lesz az ő helye, de azt már igen, hogy idetartozik. Keresett egy biztonságot árasztó, nagy fát, és megbújt az árnyékában.
A többiek kérdezték honnan jött, de addigra már tudta ésszel, hogy nem érdemes beszélnie, hiszen az ő tökéletesnek tűnő világukat miért tegye tönkre a saját fájdalmával. Így csak annyit mondott, nem emlékszik, csak arra, hogy ezen az úton sétál feléjük.
Kérdezték is tőle, hogy ő hogyan tud járni, hisz az ő gyökereik nem engedik el a földet, és úgy tudják, ha így lenne, elpusztulnának. A kis fa, csak nézett rájuk:
– Nem tudom! Egyszerűen csak elindultam.
Az öregek furán méregették a kis különcöt, de látván kedves játékosságát, nem firtatták tovább keletkezését, és így szóltak a vének:
– Te olyan vagy, mint mi! Eressz hát gyökeret köztünk!
És a kis fa így is próbált tenni.
Az évszakok váltották egymást, törzse vastagodott, és az utolsó pár évben már szirmot bontott ő is. Már otthont adhatott madaraknak, és táplálékot a kis állatoknak, de a gyökerei csak nem erősödtek. Látta a csemetékben egykori önmagát, és szívére újra ráült az ősz.
Az évek úgy szálltak tova, hogy teljes értékű fa vált belőle a földtől felfelé, de, hogy alatta mi volt, csak ő tudta. A gyökerek még mindig véznák, gyengék voltak, mint annak előtte.
Aztán egy viharos reggel arra ébredtek, hogy a könyörtelen szél tépi törzsükről az ágakat. Megfosztja leveleiktől, és a gyenge kicsik sem bírják erővel.
Ekkor hirtelen az jutott az eszébe, hogy elindul, mintha a vihar áldozata lenne ő maga is. Nem is figyeltek rá, hisz mindenki küzdött a túlélésért.
A nap második felében a vihar elvonult. Újra előjöttek a vackaikból a kis élőlények, és nem kellett sok hozzá, hogy ismét hangzavar járja át az erdőt. A fák mérlegelték veszteségeiket, így megkönnyezték a kis különcöt is. Ő pedig sétált azon az úton, amit hosszú-hosszú évekkel ezelőtt járt be. Lenézett a folyópartra, egykori szállásadójára, majd nehéz szívvel szülőhelye felé vette az irányt. Ahogy közeledett, fájdalom öntötte el egész lényét. Ami egykor virágzó bölcsője volt, még mindig halott törzsekkel jelzi a történteket. De ő mindenre emlékezett, és nem azt látta, amit mások. Megkereste a törzset, amelyre egykor könnyeit hullatta, és odaállt mellé.
– Hazajöttem! – suttogta remegő hangon.
Könnyei ismét záporoztak a válasz nélküli csendben. Lehorgonyzott hát a törzs mellett, és csak figyelte az idő múlását. Olyan közel állt hozzá, hogy zsenge, kusza gyökerei érezték az egykor életteli fáét. Azon vette észre magát, hogy sajátja olyan szorosan tekeredik rá a kihalt gyökerekre, hogy nincs semmi, nincs az a vihar, az az erő, ami kiszakíthatná őt onnan.
Újabb évek teltek el, és ő erőre kapott, a nap sugaraiból, a madársereg hangjából, a felhők szépségéből. Messziről is lehetett látni, hiszen olyan káprázatosan magasra nőtt és terebélyesedett, hogy mindenkinek szemet szúrt. Majd miután boldogság öntötte el lelkét, ott fent a magasban észrevett valamit. Az elhaltnak hitt öreg, korhadt törzs apró hajtást szült, és mintha lassan az összes elkezdett volna dacolni a lehetetlennel. Megmozgatta hát gyökereit, és érezte, hogy átszőtte sajátjával az egész erdőt, mert észrevétlenül, már mindenkihez elért, és ők életre keltek tőle. És bár nagyon sok idő telt el, de az erdő, egyetlen fa kivételével, ugyanolyanná vált, mint amilyen születésekor volt.
Bővebben az Everness Fesztiválról: www.everness.hu
