Nagy Bandó András: Sándor Máriáért

Akkor találkoztunk legutóbb, amikor egy teljes szombatját tette rá arra, hogy közös barátunkkal, Földi Robival leautózzon Pécsre, hogy Robi nagy rakodóterű autóját telepakoljuk azokkal a fölöslegessé vált bútorokkal, lámpaburákkal, neoncsövekkel, óvodás mosdótálakkal, csaptelepekkel és vécécsészékkel, hogy ők eljuttassák Iványi Gábornak és szív-lélek csapatának, rajtuk keresztül pedig rászoruló gyerekeknek és felnőtteknek. Amíg rakodtunk, egyfolytában az járt az eszemben, vajon akad-e, akadna-e még öt olyan ember, mint mi, akik a békés, pihentető napfürdőzés helyett ilyen munkálkodást vállalnának. Legfőképp olyat, hogy mint Robi, saját autóját beáldozva jön-megy Budapest és Pécs között, és még inkább olyat, mint Mária, aki családi együttlét, anyai teendők helyett vécécsészéket pakol, hogy a legszegényebb gyerekek is komfortosan élhessenek valahol, ki tudja, hol. Ekkor éreztem igazán, hogy Mária szent ügynek tekinti a jótettet, azt, hogy ne csak magáért tegyen, hanem és legfőképp másokért.

Amikor először feketébe öltözött, és tévés beszélgetésre hívták, én is könnyet hullattam, amikor könnyezve beszélt az ügyről, arról, hogy mindannyiunkért tette és teszi, amit tesz, és hamar megértettem: értünk, akik most egészségesnek gondolva magunkat pontosan tudjuk, hogy egyik pillanatról a másikra lehetünk kórházi ápoltak, és persze legfőképp azokért, akik már bent vannak, saját vécépapírral és gyógyszerekkel fölszerelkezve, ismerkedve a lepusztult vécékkel és zuhanyzókkal, az egészségügy adott helyzetével. Azonnal megszereztem a telefonszámát, hívtam, és attól kezdve, ahol csak lehetett, mellette voltam. Nem akartam magára hagyni. Már akkor tudtam, hogy akkor is túlvállalta maghát, ha úgy tűnik, jól bírja a terhelést.

Aki hosszasan bámulta a vadlibák repülését, megfigyelhette, hogy a „V”-t formázó csapat élén repülő lúd idő múltán hátrább marad, és egy mögötte szálló áll a helyére. A légellenállást egy ideig legyőzi, aztán belefárad, jöhet egy másik társa, ösztönösen tudják, génjeikben örökölték meg.

Aki látott már hosszú távú bicikliversenyt, ugyancsak láthatta, hogy az élboly szinte egymásra tapad, sokan bújnak meg az élen haladó mögött, kevésbé fáradnak, de egy idő után az első helyen kerekező is föladja, és hagyja, hogy mások vezessék a mezőnyt, pihennie kell, sok van mögötte, és még előtte is.

Amikor a hajléktalanokkal bajlódtam, három hónapig bírtam, hogy reggel hattól éjfélig nem fogytak el a teendőim, aztán, szerencsémre és normális következményként megérkeztek a szociális munkások, akiknek átadhattam a létrehozott otthont és a teendőket. Gyanítom, fárasztóbbnak éreztem volna ezt a munkát, ha nem látom az eredményét, és mondhatom, fele akkora tehernek sem tűnt, mivel előbbre jutottunk.

Mária elfáradt. Belefáradt, nem, nem hiszem, hogy a munkába, bár kimondhatom: akkor, azon a szombaton úgy éreztük, Mária fáradt. Végigfutott az agyunkban, mi mindenen ment keresztül, mennyi minden fért bele a hősi időszakba: a demonstrációk, a beszédek, azokra fölkészülés, interjúk, tévék, rádiók, újságok, utazások, álmatlan éjszakák, közmunkás avartakarítás a dermesztő hidegben, munkahelyi dolgok, és persze az ottani munka, csak úgy, „mellesleg”, ezeken fölül család, a kislánya, az otthoni teendők, háztartás, bevásárlás, miegymás. Mindezt grátisz, tisztességből, becsületből, nem magáért, másokért, ismeretlenekért, értünk, egészségesekért és ápolásra szorulókért.

Szélmalomharc, nem túlzás, főként ebben az országban, ahol ahelyett, hogy figyelnének egy szakmabeli szavaira, szembefordulnak vele, és ütik, ahol érik, hogy még nehezebbé tegyék a dolgát.

Mária akkor is magányos maradt, akkor is egyedül harcolt, ha sokan álltak mellé és mögé. Sokan meg sem értették, hogy értük is szól és tesz, úgy kellett elmagyarázni, hogy te, meg te is lehetsz beteg, ne akkor kezdj átkozódni, hanem most állj a jó ügy, és az ügy legharcosabb képviselője mellé, amíg nem érintettként kerülsz a zavarosba.

Most ezrek lájkolják a közzé tett írását, melyben kimondta: „Feladom”. Lájkolják, és sokan arra biztatják, hogy ne adja föl. Becsülendő hozzáállás, tisztességes is, azt is jól mutatja, hogy nagyra becsülik Máriát, mellette vannak, de úgy vélem, nem tudják, mibe hajszolják bele. Egy olyan országban kellene tovább vívnia csatáit, melyben milliárdokat szórnak szét, nyúlnak le, fordítanak fölösleges dolgokra, és magasról ejtenek arra, hogy te, a beteg, az ápolt, a kiszolgáltatottá lett ember milyen körülmények között heversz a kórházi ágyadon, milyen vécére ülsz rá, mit eszel, milyen műszerekkel vizsgálnak meg. Ezek ellen egy ember, egy ilyen fantasztikus ember kevés. Tömegeknek, az eddigieknél is nagyobb tömegeknek kellene megmozdulni ahhoz, hogy végre valahára történjen valami, és minden a helyére kerüljön. Ehhez képest sok a hallgatag, a sumák, meg a „nekem édes mindegy”, közömbös ember, és legfőképp túl sok még mindig, aki csak azt hallja és látja meg, hogy Magyarország jobban teljesít, meg hogy működnek a magyar reformok. Tessék meghallgatni és észrevenni, hányan haltak meg amiatt, hogy az egészségügy úgy áll, ahogy. A hozzátartozóiktól vajon ki kér bocsánatot? Vagy ez is olyan viccesnek tűnik?

Sajnálom, hogy Mária föladja, de megértem. Már csak azt nem tudom, hogy a sok őt biztató ember közül akad-e majd egy is, aki a helyébe áll? Egy, aki ugyanolyan tiszta lesz, mint amilyen ő volt, és amilyen most is. Egy, aki olyan hiteles lesz, mint Mára. Egy, aki hozzá hasonlóan nem pártérdekből, hanem emberiességből áll az ügy élére. Egy, aki képes lesz legalább ennyi ideig kitartani. Egy, aki tömegeket vonzz. És akad-e majd tömeg, nagyobb tömeg, mint amekkora ellen föl kell állnia, és meg kell magát mutatnia a következő választásokon? Lesznek-e, akik nemcsak megértik, de tovább is viszik a Mária által képviselteket? Akad-e még, aki fölveszi a fekete ruhát, és kimondja: ez így nem mehet tovább.

Mária „visszavonulásával” szegényebbek leszünk, erőtlenebbek és magányosabbak. Föladok egy „apróhirdetést”: Mária országa Máriát keres. Kalandorok kíméljenek!