A hetvenes évek közepén elkerülhetetlenné vált a fiatalítás a “világverő” Újpesti Dózsában. Egyesek az akkori szóval élve disszidáltak, mások kiöregedtek. Szerencsére azonban akadt néhány remek szemű játékosmegfigyelő a Megyeri út környékén. Az ő szakértelmüknek köszönhetően sok fiatal tehetség került Újpestre. Megannyi klasszis jött vidékről, vagy manapság már nem is létező csapatból.
Így került Újpestre egy szőke, zseniális tehetségű fiatalember. 19 éves volt, azt mondták hogy ő lehet az új Göröcs! Bátor kijelentés volt, Göröcs “Titit” minden idők egyik legnagyobb magyar labdarúgójaként tartották számon. (Apám szerint a LABDARÚGÓ)
Közben én elkezdtem az általános iskolát Újpalotán, és megismertem egy kedves Újpest-drukker kissrácot, Lacit, akit Lackónak becéztünk. Úgy sajnálom, de a vezetéknevére nem emlékszem. Sokat fociztunk együtt, lelkes volt, ha választottunk, én mindig magam mellé vettem. Bár így visszagondolva egyáltalán nem azért, mintha olyan ügyes lett volna, hanem mert barát volt!
Minden szombat délután, tizen-tizenöten lementünk a közeli játszótérre és rúgtuk a bőrt. Labdám csak nekem volt, így könnyű volt barátokat szerezni! Lackó leginkább hihetetlen szorgalmával tűnt ki. Mindig elsőként érkezett a megbeszélt időpontra, és mindent beleadott a csapatáért, lehetett rá számítani. De sajnos csak egy ideig, mert aztán egyre hamarabb elfáradt, sokszor meccs közben kiállt, néha haza is ment, mert nem érezte jól magát. Kérdeztük, Lackó, jól vagy? De soha nem panaszkodott.
Közben a Megyeri úton arról a szőke fiatalemberről kiderült, hogy tényleg csiszolatlan gyémánt, és nemhogy Göröcs, de akár az Aranycsapat legjobbjai nyomdokába is léphet. Nem telt el egy év, és az egész ország rajongott a zseniális játékáért, a csibészes mosolyáért. Lackó kijelentette, hogy mától ő az újpesti középcsatár! A Kese!
Bár egyre többet volt kórházban, de mi gyerekfejjel azt gondoltuk, nem nagyobb a baj, mint egy apróbb megfázás. Lackó egyre kevésbé tudott mozogni…már nem állt be közénk focizni. Csak nézőnek jött le a térre, de annak fantasztikus volt! Bátorított, lelkesített, ha valaki elfáradt, Lackó miatt szárnyakat kapott, és erején felül teljesített.
Egy szürke, szomorú őszi napon Lackó felcsengetett hozzám… Tudod, hogy ki a kedvenc játékosom?! Micsoda kérdés? – gondoltam magamban. Reggeltől estig arról az újpesti középcsatárról regélt, aki kiismerhetetlenül cselezett, aki úgy nyúlt a labdához, mint nagyon kevesen.
-Lackó, jól vagy? – kérdeztem, de a kaputelefon nem válaszolt.
Miközben az a szőke zseni rúgta a gólokat, elfektette a védőket, lehetetlen helyzetbe hozta a kapusokat, és minden focidrukker kedvencévé vált, Lackó, a kis nyolc éves barátom valami latin nevű, ismeretlen diagnózissal kórházba került.
Miután megtudtuk a hírt, a betondzsungel focicsapata összefogott. Látogassuk meg Lackót! Nekünk akkor még betegség és betegség között nem volt különbség, de Lackó baja súlyosabbnak bizonyult, mint amit addig a mesekönyvekben olvastunk. Sokat jártunk be hozzá, sokat beszélgettünk a kedvenc csapatunkról. Néha jobban volt, néha nagyon sápadtan, szinte kiáltott a segítségért.
Karácsonykor a szülei is ott voltak vele. Mi, gyerekek is. Az apukája megkérdezte: Lackó minek örülnél a legjobban a világon, megszerzem neked! A Törő mezében szeretnék aludni! – mondta Lackó, és abban a pillanatban el is aludt.
A Törő meze? Akkoriban még nem volt névre szóló mez, de azt mindenki tudta, hogy ki a lila-fehér kilences! Sok zsenije akadt a magyar labdarúgásnak, de a labda senkinek nem engedelmeskedett úgy, mint neki. Ott a kórházi ágyon megígértem a barátomnak, hogy a következő műtét után már Törő-mezben lábadozhat.
Elmondtam apámnak a történetet, és egyből felcsillant a szeme!
Senkinek nem engedik, hogy kivigyen mezt…De én most kiviszem…és aláiratom a Kesével – mondta.
Néhány héttel később kezemben az aláírt mezzel rohantam be a kórházba Lackóhoz.
Üres volt a szobája…üres volt az ágya….
Lackó rosszult lett…és…
Lackó az orvosoknak csak ennyit mondott: azt a Törő-mezt szeretné viselni az utolsó útján.
Lackó, drága barátom…így is lett!
A Törő-mez mindig veled lesz!
