Tavaly februárban, fent a hegyekben, egy szeles napon, a tó felől érkező széllökés kidöntött egy fát, amely a barátom házának teraszát árnyékolta. A fa törzse a vécé felé vezető útra, koronája a vécére dőlt. Három európai álldogált ott tanácstalanul, egy francia, egy magyar-francia, és egy magyar, húzogattuk, nézegettük, kerülgettük a fát, kis ágakat, gallyakat tördeltünk le róla, ne így, ne úgy, várjál, erre, arra, mondogattuk, aztán megjelent Joharn, a burmai családapa, a kert gondnoka, nézte a fát, mosolygott, sóhajtott egyet, majd tíz perc leforgása alatt úgy zabálta fel puszta kézzel, mint egy termeszboly. Pár nappal ezelőtt a tengerparton papírból készült, nyílt lánggal működtetett léggömböket engedtünk fel az éjszakába, ám a szél hirtelen feltámadt, és az egyik léggömb fennakadt egy fa tetején. Mindenki rohant a fához, álldogáltak ott tanácstalanul, de én tudtam, hogy a telken dolgoznak burmaiak, leültem hát a homokba és rágyújtottam egy cigire, néztem a lángoló lombkoronát, és már láttam, hogy fentről, a ház felől, fürge kis izmos test rohan, és, mint a mókus, úgy szalad fel a fa tetejére, és pár égő gally a magasból a langyos tengervízbe hull.
