Az 1956-os forradalom vérbe fojtása után a megtorlás időszaka következett. Akit börtönbe zártak, még a “szerencsésebbek” közé tartozott, ugyanis sok mártír a vallatások és kínzások közepette lelte szörnyű halálát. Voltak, akik kihallgatás közben „kiestek” az emeleti ablakokból, de olyanok is, akiket már nem tudott újraéleszteni az Andrássy út 60. orvosa, ezért az éj leple alatt kiültették a Városliget valamelyik padjára. Senki sem tudja pontosan, hányan voltak ezek az áldozatok, ahogy azt sem, hány ember tűnt el nyomtalanul azután, hogy hajnalban elvitte otthonából. Sokakról a mai napig nem tudni, mi történt velük a forradalom leverését követő totális megtorlás alatt. Aki túlélt, a börtönökben raboskodott teljes reménytelenségben, hiszen akkor még senki sem sejtette, hogy hét év múlva amnesztiát hirdet Kádár.
Az ENSZ bevette
Kádár János persze, nem humanitárius megfontolásból mondott igent az 1963-as közkegyelemre, hanem azért, hogy az ENSZ levegye napirendjéről a „magyar kérdést”, és rezsimje számára megteremtse a nemzetközi elfogadottságot. Persze, Kádár hazudott, amikor a burmai diplomatából ENSZ-főtitkárrá lett U Thant látogatásakor a Csepel Művekben kijelentette, hogy Magyarországon nincsenek politikai foglyok a börtönökben. Ezt a kijelentését később egy amerikai újságírónak is megerősítette, azzal a kiegészítéssel, hogy akik vannak, azok ’63 után kerültek be. Ez azért volt csúsztatás, mert az amnesztia nem terjedt ki a visszaesőkre és a köztörvényesekre, márpedig a forradalomban résztvevők jó része a párt által jóváhagyott igazságügyi politika következtében nem államellenes, hanem köztörvényes vád szerint került a zárkákba. Így lett a barikádokon fegyverrel harcolókból gyilkos vagy gyilkossági kísérletet végrehajtó elítélt.
Megfigyelés alatt
Az 1963-as amnesztia során négyezer 56-os elítélt és számos korábbi, háborús bűnös szabadulhatott, márpedig ez töredéke volt a letartóztatottak számának. Sokan csak az 1970-ben kihirdetett közkegyelem során léphettek ismét szabad levegőre, de még 1973-74-ben is engedtek ki ötvenhatosokat a börtönből.
Azonban a ’63-as amnesztia szabadon bocsátott elítéltjei sem érezhették magukat igazából szabadnak, hiszen állandó megfigyelés alatt álltak, a gépkocsivezetőktől bevonták a jogosítványukat, és bármilyen végzettséggel rendelkeztek is, csak a legnehezebb fizikai munkákat vállalhatták el, de azt sem ott, ahol szerettek volna. Akkor pedig, ha csupán a legcsekélyebb mértékben is beszélni próbált a frissen szabadult azokról a körülményekről, amelyek a letartóztatásával és a fogva tartásával összefüggtek, egy-kettőre újra a rácsok mögött találta magát.
És az amnesztia azt sem jelentette, hogy ezután már ne lettek volna ötvenhatos elítéltek. Az 1963 utáni büntetőeljárások fegyverrejtegetésről, a fennálló rendszer elleni izgatásról vagy éppen Magyarország elhagyásáról szóltak. 1964-65-ben Kádár állításával ellentétben fokozatosan nőtt a politikai okok miatti letöltendő szabadságvesztések száma.
Zárva maradt vasajtók
A világ azonban hitt Kádár Jánosnak. A visszatartott ötvenhatosok ügye már nem került szóba nemzetközi szinten, így sok fegyveres forradalmár maradt börtönben köztörvényes bűnözővé minősítve. Az 1970-es kegyelmi eljárások is mintegy tízezer embert érintettek, azonban mindössze 1840 főt engedtek szabadon. Az átminősítettek csak a hetvenes évek közepe táján szabadulhattak. Éppen ezért az 1963-as amnesztiarendelet nem tekinthető cezúrának, sokkal inkább egy, a nagyvilág felé tett látványos gesztusnak, figyelemelterelésnek.
A levert forradalom utáni megtorlások gépezete tehát nem állt le 1963-ban, nagyon sok forradalmárnak jóval tovább tartottak a megpróbáltatásai, ahogy újabb ítéletek is egyre-másra születtek egészen a hatvanas évek végéig. A halottak számáról pedig elmondható, hogy sem a tanácsköztársaság, sem a II. világháború után nem végeztek ki annyi embert bírósági úton, mint az 1956-ot követő véres és totális megtorlás során.
