Poszt ITT

Tele van trollal az internet, így lehet leszerelni őket

Zsolt Péter
Zsolt Péter

szociológus. 2015. 12. 17. 19:59

„A szeretet szereti szeretni a szeretetet” – írja Joyce az Ulyssesben úgy általában a szeretet természetéről. Hasonlóképp mondhatnánk, hogy a gyűlölet gyűlölködően gyűlöli a gyűlöletet. Lépjünk ki ezekből a szélsőséges körökből, és próbáljuk megérteni, és aztán megváltoztatni a közösségi média kommunikációs világát.

Szinte mindenki, aki közösségi hálón mozog, vagy ha csak a publicisztikák alján lévő megjegyzésekbe olvas, többet találkozhat a gyűlölet elszabadulásával, mint a valódi világban. Alighanem azért van ez, mert a virtuális világ megnyitja azokat a kapukat, amiket talán nem kéne, és mi engedünk ennek. Nem mindenki, sőt! Máris eloszlatnám az első torzított észlelésünkből fakadó következtetést. Mert nem az a jellemző, amit a neten látunk.

Az emberek többsége egyszerűen nem szól hozzá a közösségi médián belül folyó diskurzusokhoz, de figyeli, beleolvas. Van egy kisebbség, mely teljesen kivonja magát, úgy védekezik. A haranggörbe másik oldalán vannak azok, akik telefonálgatnak tévé és rádióműsorokba, és vívják csatáikat a virtuális hálón. Vagyis ne gondoljuk azt, hogy az a valóság, amit a net közösségi oldalai mutatnak. Ezen a küzdő csoporton belül is csak valahány százalék az obszcénkodó, és ezen belül is csak elenyésző, akik trollkodnak, azaz akkor boldogok, ha kiválthatják másokból a verbális agressziót, akár magukkal szemben is.

Azt szeretném megírni, hogy mit tehetünk, hogy ne kergessenek bele mások minket az indulatos viszontválaszokba, hogy miért ne beszéljünk mi magunk se így. Ez a téma mindig aktuális, de karácsony táján pláne. Van, aki a gyerekeket akarja tanítani, és megható módon igen hitelesen teszi. Főként a csendes többség közbelépését kéri. Azt ígéri, lesz jobb is a sorsuk. Én itt a felnőttekhez szólok, akiknek nem lett jobb.

via GIPHY

A tudományos diskurzus is változik

Az információs társadalomról sok lelkes szakirodalom jelent meg – tényleg csak egy-kettő kivételével, mint például a korai szkeptikus jövőt felvázoló Az önimádat társadalma. A közösségi médiától pedig pláne a szabadság kiteljesedését, a demokrácia megvalósulását, a diktatúrák megdőlését várták, és rosszat nem is lehetett róla olvasni. Mostanában fordul a kocka. Először a délszláv válság mutatta meg, hogy Milosevics és a szerb nép interakciója erősebb, mint a külső kritika, mely ki is szorult a belső nemzeti kommunikációból. Aztán Kína bizonyította könnyedén, hogy lehet a keresőprogramokat is sarokba szorítani, végül pedig itt van nekünk az arab tavasz, ami semmi jót nem szült. Már látom a vádakat, amelyek szerint az internetes kommunikáció mindennek az oka – „természetesen” az amerikaiakon túl -, mert felcsiholta az érzelmeket, de háttérbe szorította a felelősséget, s ezért van most káosz.

A helyzet az, hogy tényleg nagyon sok baj van a közösségi médiával.

Nem feltétlenül eredményez jobb világot, ahogy számos más emberi találmány se teszi ezt, bármennyire is szeretnénk hinni a technika boldogító erejében. Most már szabad és lehet is erről úgy beszélni, hogy ne tűnjünk rögtön a szabadság ellenségének, mert hát annyi probléma halmozódott fel, amit már nem lehet nem észrevenni. Készül az új paradigma, mely szerint az internet hatása attól függ, hogy milyen talajon jelenik meg a közösségi média. Rossz talajon rosszat, jón jót szül.

Fiam mesélte, amikor megtudta, hogy a témában készülök cikket írni, hogy náluk nemrég egyik szülő feljelentette a másikat, mert gyerekét az iskolában a másik szülő gyereke nemcsak lefotózta, de társa képét fel is tette a Facebookra, és gondolom ki is csúfolta. Az iskola erre úgy reagált, hogy megtiltotta a mobiltelefonok bekapcsolását, és a falakon kívülre száműzte a hasonló eseteket. Lehet jogilag megoldotta, de valójában nem ez a jó recept, hiszen ezzel csak magát védte. Ha igazságos akarok lenni, el kell ismernem, hogy ennél azért többet is tett. Olyan iskoláról van szó, amelyik az osztályokhoz előadókat is hív az internetes kommunikáció érzékenyítésére, és ez a tananyag részét képezi. A következő lépés mégis az volna, ahol a facebookos osztályközösséget az iskola mindenféleképp magáénak tartaná, függetlenül attól, mikor és hol posztolnak rajta. A gyerekek egymást kipécézhetik otthonról is, miközben fogalmuk sincs a másik érzéseiről. A felnőttekkel ugyanez a probléma.

Elég nagyot tudtam visszaütni?

Amikor valaki ír valami személyiséget sértőt a másikról csak annyit tud, hogy a másik mivel bosszantotta fel, és ezt szeretné viszonozni, de arról semmi információja nincs, hogy a másikat mennyire sikerült eltalálnia. Nem látja az arcát, nem veszi a nem verbális jelzéseit, és késleltetve is olvashatja, amit a másik reagált. Ha a másik verbálisan visszavág, ő szintén csak reménykedhet abban, hogy kellő fájdalmat okozott, de nem tudhatja. Így vadul el a kommunikáció. (Anatol Rapaport szociálpszichológus írt erről, mikor a „harc” lélektani helyzetét boncolgatta. Szerinte a harcnak akkor van vége, amikor a felek kimerülnek.)

Lépjünk kicsit tovább. Amikor a sértett hallgat, vagy nincs is feljelentkezve, akkor a többiek miközben esetleg minősítik, kialakíthatnak egy konszenzust a másik negatív megítélésével kapcsolatban. A konszenzust a csoport erősíteni próbálja, így szépen hozzáköltenek dolgokat a korábbiak megerősítésére. Gyakran bármennyire is jelennek meg óvatosságra intő hozzászólások, deviánsokká ezek az óvatoskodók válnak. Itt volna a hallgatag többség felelőssége. Nélkülük egy torz közösségi norma alakul ki, mely szerint XY-ról nemcsak lehet, de kell is becsmérlő módon beszélni.

Yoko Onónak volt egyszer egy olyan performansza (1965), ahol a közönségnek felajánlotta, hogy egyenként, aki akar feljöhet a színpadra, ő csak ülni fog a földön, és bármit levághatnak róla egy odatett ollóval.

Először csak pár gomb esett áldozatul, de az „előadás” végére eljutottak odáig, hogy levetkőztették. Normális emberek, olyanok, mint a kedves olvasó vagy én, eddig juthatnak el, ha normává válik egy olyan viselkedés, ami voltaképp helytelen.

Az iskola megfogalmazza falain belül a helyes normákat, és az elit iskolákban még érzékenyítenek is, azaz megpróbálják megtanítani, hogy attól még, hogy a másik nincs jelen, nem reagál, még fájhat neki, amit olvas, vagy amit majd olvas, lát. De a gyerekek többsége nem elit iskolákba jár, és a felnőttek többsége soha nem is kapott „miként kommunikáljunk az interneten” etikai képzést.

A közösségi médiától való távolságtartás

Szülők gyakori reakciója, hogy amikor nagy nehezen kiszedik a gyerekből, hogy miért olyan szomorú, akkor letiltják a netről. De a gyerekek épp ezért nem merik elmondani a sérelmeiket, mert ettől félnek a leginkább. Ez tehát nem egy jó módszer, bár abban, hogy eltávolítunk valakit a konfliktusos tértől van azért valami.

Szerelmeseket már a XIX. századi romantikus regényekben úgy gyógyítottak hozzátartozóik, hogy utaztatták őket. Az utazás eltereli a figyelmet. Amikor azt kérdezték tőlem a televíziós függés veszélyeivel kapcsolatban, hogy mit javaslok, csak annyit tudtam mondani, hogy a felső osztályok gyerekei jóval kevesebbet tévéznek, éspedig azért, mert szüleik mindenféle programmal lekötik őket. Tegyék ezt a középosztályhoz tartozók is. S én is úgy vagyok vele, hogy egyszerűen nincs időm a különböző internetes csoportokban jelen lenni, nincs időm mindig átnézni a cikkeimmel kapcsolatos észrevételeket, így aztán nem is ér el minden bántás. Több celeb is eljut valami hasonló bölcsességig. Az elején a rájuk irányuló figyelemtől elbódulnak, és lelkesen olvasnak mindent, és mindent a szívükre is vesznek. Aztán rájönnek, hogy nem kell olvasniuk a bulvárlapokat.

Ebben a témában a gyerekeknek van nehezebb helyzetük. A gyerekközösségekből kimaradni ugyanis megsemmisülés értékű, márpedig, ha a közösség minden tagja fent van egy helyen, akkor kimaradni is maga a pokol. A felnőtteknek viszont nem létszükséglete a csoporton való lógás, mert több csoporthoz is tartoznak, és mert a hétköznapi interakcióik is sokszínűbbek.

Miért válunk bunkóvá, amikor kultúrlények vagyunk?

Nézzük most a másik oldalról a kérdést, azt, amikor mi bántunk mást. Megtörténhet, és pedig két okból. Az egyik az, hogy nagyon haragszunk a másikra, és már nem tudjuk visszatartani magunk, ezt váltja ki belőlünk a másik tette, véleménye, vagy a minket érintő sértő viselkedése, azaz csak visszaütünk. A másik az, hogy a közösségi médiában olvasható stílust vesszük át, és csak alkalmazkodunk a közeghez.

Előbb írtam, hogy a gyerekekkel szembeni szerencsénk, hogy több szerepünk van. De az információs társadalomban ezt akár túlzásba is vihetjük. Valódi élethelyzeteinkben,  munkahelyünkön, ismerőseink közt, postahivatalban stb. kulturáltan viselkedik mindenki, az interneten viszont megszaporíthatja énjét, aki akarja, és itt sérteget, kötekedik, lazán minősít, rosszul vitatkozik.

Különböző szerepeink vannak, melyen úgy tűnik, nem segít az sem, hogy a Facebookon arcunkat vállalva jelenünk meg. Jut eszembe, kerüljük a nickneves kommunikációt! Az csak diktatúrákban, elnyomó közegben és olyan igazságtalan struktúrákban lehet hasznos, ahol egzisztenciális félelmeink lehetnek, ha megmondjuk a véleményünket. Ahol viszont ott az arcunk és a nevünk, ne feledkezzünk meg arról, hogy beazonosíthatóak vagyunk, és jogi felelősséggel is tartozunk azért, amit mondunk.

Ne váltogassuk a szerepeinket, ha azt akarjuk, hogy személyiségünk kiteljesedjen. Elsősorban magunknak ártunk, ha különböző felületeken homlokegyenest ellenkező magatartást tanúsítunk. A közösségi média nem a magánéleti kommunikáció terepe. Aki képes arra, hogy minden szituációban valamiről, vagy valakiről ugyan úgy nyilvánítson véleményt, foglaljon állást az nem árt magának. A két véglettel nincs bajom. Az egyik, aki mindenhol ugyanolyan durva, a másik, aki mindenütt kulturált.

Ami a politikusokat illeti, ők azok, akik egy szocializáción mennek keresztül, és elég jól bírják, ha sértegetik őket. Velük szemben a jog is többet engedélyez. De nekik meg nem ajánlott hasonló stílust felvenni. Ha meg keverik, az különösképp szerencsétlen. Így például az, amit Deutsch Tamás csinál a Twitteren, szerintem helytelen. Ha nem tud ugyanúgy megszólalni egy tévéműsorban, mint ahogy a közösségi médiában, akkor azzal az identitását osztja meg, és mint politikus a saját hitelességét csökkenti.

El tudják képzelni Önök azt, hogy Hankiss Elemér vagy Popper Péter a Twitteren nem érvelve, hanem mások személyiségét sértve kommunikált volna csak azért, mert ott úgy szokás? A hivatást vagy csak a személyiségük integritását birtokló emberek ugyanúgy beszélnek a nyilvánosság különböző területein. Nem hagyják, hogy a környezet kifordítsa, átalakítsa őket, belülről és nem kívülről vezéreltek. Na és az érvelés nélküli minősítés, az mindennek az alja. Okos emberek is minősítenek, de sosem alapos érvelés nélkül.

A legutóbb engem „f@szfejnek” meg féregnek tituláltak egy Facebook csoportban. Előbbi megnyilvánulás épp olyan embertől érkezett, akitől különösen rosszul esett, és akitől nem is vártam, hiszen minisztériumban dolgozott, úgymond tanult ember.

via GIPHY

Ajánlások

Elmondom hát én, hogyan szoktam kezelni ezeket a helyzeteket, hátha szimpatizál majd technikáimmal az olvasó. Megköszöntem, és a keresztnevén szólítottam a barátom. Mire persze megkaptam, hogy „Mit köszönsz?” Mire megjegyeztem, hogy a köszönetet idézőjelben kell természetesen érteni stb. stb.

Ugye sejti már az olvasó, hogy a módszer több munkát ró az emberre, mintha visszaütnénk. Sajnos ez a legrosszabb az egészben, ahogy bármilyen reszocializáció is mindig sokkal időigényesebb, mint élni a hatalommal. Viszont bárkik is vagyunk, a közösségi médiában eltűnnek a társadalmi struktúrák, csak az számít, amit ott, és ahogy mondunk. Ez a mindenki egyenlővé válik is az internetes kommunikáció természete, amiért egy liberális rajongani fog, míg egy konzervatívban ettől hűl meg a vér.

A gőzt azonnal kierezhetném magam is, ha hasonló stílusban válaszolnék. Pszichésen abban a pillanatban így járnék jobban, miközben hosszú távon rombolnám a személyiségem, és aztán önigazoló köröket kéne tennem, hogy a másik miért érdemli meg, hogy úgy szóljak hozzá. Közben pedig elveszítem a tisztánlátásom, mert azért kezdem el gyűlölni, mert gyűlöletesnek kell tartanom, hogy ne kelljen azt mondanom, rosszul szóltam hozzá.

Ha kapunk egy durva sértést arról, hogy például a fejünk milyen, először is nem szabad elmenni a sértés mellett. Azért nem ereszthetjük el a fülünk mellett, mert épp ez az, ami a másikat megerősítené abban, hogy velünk szemben a stílusa engedélyezett. Mindig vissza kell tehát utasítani a számunkra bántó, sértő vagy igazságtalannak tartott minősítést. Például úgy, hogy „Elvárom tőled, hogy tisztelettudóan beszélj velem, mert…” Lehet asszertív technikákat is alkalmazni, mely szerint „amennyiben így folytatod, neked nem fogok válaszolni, mert…” Ám mindenképp olyasmit ígérjünk, amit aztán be is tudunk és akarunk tartani. Ha van türelmünk inkább minden egyes alkalommal utasítsuk vissza a másik stílusát, és irányítsuk a figyelmet – ha van – a másik érdemi észrevételeire.

Talán úgy tűnik unalmas dolog egy velünk szemben személyeskedő emberre mindig úgy reagálni, hogy visszautasítjuk ezt, majd válaszolunk az érdemi észrevételeire. Higgyék el azonban, ez az egyetlen győztes stratégia. Ha mázlijuk van – mint például nekem – lesz a háttérbehúzódók közt legalább egy igaz ember, aki mégiscsak megszólal, és moderátorért kiált. Ő egymaga helyre tudja billenteni a dolgokat, de ha nincs szerencsénk nekünk kell továbbra is kitartóan küzdeni.

Második ajánlásom, hogy első beírásunk sose küldjük el azonnal. A facebook és az email távolsága belőlünk is kiszedi a rosszabbik énünk, és olyanokat írunk, amiket közönség előtt nyilvánosan, mikor a másik ott van velünk szemben mi se mondanánk, még akkor se, ha már első körben sem alkalmazunk személyeskedést. Az első szöveg biztos nem lesz tökéletes, viszont itt megvan az a lehetőségünk, hogy gondolkodjunk. Többször átfogalmazhatjuk a válaszunkat, elképzelve, hogy mi az. ami a másikat sértené, és azt vegyük ki.

A „dobd vissza kenyérrel, ha megdobnak kővel” keresztényi tanítás ott van lehetőségként a közösségi média kommunikációjában is. Ugyan úgy lehetővé teszi mert időt ad, mint ahogy a távolság kiváltja belőlünk indulataink szabad elengedését. Tőlünk függ melyik utat választjuk.

Utolsó szabály, ha még így is megsértettünk valakit, azt lássuk be, és kérjünk tőle elnézést. Ha mindezt be tudjuk tartani, máris elindultunk a vitatkozás angyali világába, és magunk mögött hagyjuk Lucifert az ő hatásaival.

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.