Az iskola gonosz hely, de megmentheti az életed

Moszkva tér – avagy az iskola nekünk

Ez itt egy teljesen vállaltan szubjektív cikk, ez meg rajta a teljesen szubjektív iskolafogalmamat legjobban lefestő magyar film: a Moszkva tér a ’90-es évek után születetteknek nagy eséllyel majdnem semmit nem mond, mindazoknak viszont, akik a rendszerváltás utáni első pár évben voltak gyerekek, alapvető generációs mozi. Iskola-fogalomban meg éppenséggel nem csak nekik: az érettségiről meg a ballagásról szóló jelenetek visszamenőleg még egy-két generációra ugyanolyan nosztalgikusan hatnak. Mégis csak időtlen idők – de legalábbis a kádárizmus – óta ugyanúgy el kell terelni a vizsgaelnök figyelmét a nyekegő nebulóról, és a ballagási énekek és dekorációk sem változtak sokat az átkos óta.

Az iskola itt a világ természetes velejárója, de azon túl nem különösebben fontos, hogy ezen intézményekben tárolják a haverokat és a potenciális becsajozási/pasizási célszemélyeket, meg hát mégis csak el kell ütni valamivel az időt két hétvégi házibuli, unalomból randalírozás vagy nyári kaland között. Fun fact: azért a férfivágy lebbenő szépségű tárgya – a női főszereplő – többnyire mégis csak ambiciózus jó tanuló, amiből most próbáljunk nem levonni messzemenő következtetéseket a kor nőképéről. Késő. Ugyanitt várok szeretettel egy mozit, ami a mai általános/középiskolások életét festi meg hasonló hűséggel.

Bármelyik amerikai tinifilm – avagy az iskola klikkes (nem úgy!), gonosz, szexi

Ide besorolható az elképzelhető nagyjából összes tengerentúli film vagy sorozat, amiben az iskola mint olyan megjelenik. A Meglógtam a Ferrarivaltól a Különcök és stréberekig ugyanazt a témát masszírozzák az amerikaiak, jelesül, hogy az iskolák erősen klikkesedettek, ahol a menők vs bénák szembenállása határoz meg mindent, hogy ezen aztán lehessen hamisan moralizálni. Ahol a gazdag szülőkkel járó menő cuccok és a szépség biztosíthatja a menők közé bekerülést, feltéve, ha kellő flegmasággal és rosszindulattal párosul, amire viszont főhősünk nem hajlandó, ám személyével rávilágít, hogy e két csoport között nincs is olyan nagy különbség, mert például a menő fiú béna lányba szeret, hogy ezen aztán lehessen hamisan moralizálni. Ahol a bénák zaklatása mindennapos, de azért, minthogy nem akarjuk rontani a hangulatot, inkább csináljunk belőle viccet, mert tényleg tök poén, amikor valakivel fanszőrrel dekorált pizzát etet meg a helyi menő – de végül is egy még gyengébb védelmébe tette, haha, micsoda móresre tanítás, és ugye, már lehet is hamisan moralizálni. És ahol a románcok körül forog a világ – bár, minthogy az egész filmművészet, tovább megyek, az egész művészet java részben ugyanezen a témán ugrándozik, így ezt nem biztos, hogy külön ki kell emelni.

A téma feldolgozásában legfeljebb olyan árnyalatnyi fókuszkülönbségek vannak, mint a nem is amerikai, hanem ausztrál – az eltérés alighanem ebből adódik – Szívtipró gimi, ami erősen szexközpontú, ha úgy tetszik a tiniszériák Grace klinikája, vagy mondjuk a Grease. Előbbi szintén a kora ’90-es években felnövekvő magamfajtáknak lesz ismerős, a sorozat az akkor még monopolhelyzetű M1 egyik kihagyhatatlan programja volt, ha emlékeim nem csalnak, vasárnaponként ment, hogy aztán legyen miről beszélni hétfőn a suliban, utóbbit meg ugyebár nem kell bemutatni senkinek, itt az egész iskolai hangulatot nyakon öntötték a generációs divathullámmal meg a musicalműfaj cukiságával.

Félig-meddig kakukktojásként a hírénél sokkal zseniálisabb Glee is ide emelhető: a sorozatban az élet keretét meghatározó iskola nagyjából ugyanaz pepitában, mint a fentiek, ám már megteszi azt a lépést, hogy belemegy a sűrűjébe: nehéz témákról is beszél, és úgy nevel elfogadásra, hogy magasról tesz a tabukra, megmutatja, milyen, amikor kinevetik a hendikeppest vagy froclizzák az elnyomottat – miközben végig kiegyensúlyozza a hangulatot a musicales álomvilággal. Európában ezt a klikkesedést nem emelik ki ennyire, itt is megvannak persze az irigyelt menők, de a kontraszt jóval kisebb a bénákhoz képest, akiket enyhe lenézéssel, de azért befogadnak.

Precious meg a többiek – avagy az iskola mint a kitörés eszköze

A Gabourey Sidibét a térképre felrakó Precious – A boldogság ára, vagy az erősen hasonló Blind Side (A szív bajnokai), de még olyan kevésbé drámai hangvételű filmek is, mint az Apáca show 2., mind ugyanazt az egyébként vastagon támogatható üzenetet bontják ki, miszerint az iskola a jobb élet reményét jelenti. Preciousnél borzasztóbb gyerekkorról kevesen számolhatnak be: az elhízott, mélyszegénységben élő, írástudatlan, apja és anyja által is rendszeresen szexuálisan (is) bántalmazott fekete lány előtt ugyanúgy egy iskola és egy elhivatott felnőtt nyitja meg az emberhez méltó élet kapuját, mint a Blind Side hasonló körülmények közül származó fiáét, csak árnyalatokban különbség. A lóláb persze kilóg: minimális intellektussal össze lehet kombinálni, hogy Ámerika filmgyártása nem véletlenül mesél ilyen történeteket, hanem mert az ország egy létező problémájának – jelesül az afro-amerikai lakosság felzárkóztatása – megoldásában a tömegszórakoztatás által küldött üzenetek is segítséget jelenthetnek. Persze nem ők kezdték, hogy csak egy népszerű példát említsek, már az 1847-es Bronte-regény, a Jane Eyre – és nyilván a belőle készült fél tucat filmes feldolgozás – is azt üzente, hogy az iskola még egy magányos árva lányt is hozzásegíthet az emberi élethez. Mi több, ez a gondolat nem is csak rassz vagy gender alapján hátrányos helyzetben lévő hősök történetében jelenik meg, annyit mondok, Good Will Hunting és már érted is, mire gondolok.

Rocksuli és társai, avagy a művészet dicsérete

Ez az irány igazából az előbbi egy leágazása: iskola mint a kitörés eszköze, művészeti verzió. A tehetségfétis ugyanaz, és a gondolatban nincs különbség, jelesül, hogy tanulással ki lehet mászni a legmélyebb gödrökből is, csak azért emelem ki külön ezt a vonalat, mert a zenés és/vagy táncos film zsánere olyan hatalmas szeletét adja a filmművészetnek. A cél viszonylag egyértelmű: a fentebb kifejtett üzenetet, mint a keserű gyógyszert, bevonni valami édes-fényes bevonattal, hogy jobban csússzon, amire a zene, a tánc, a show-elemek tökéletesen alkalmasak. Lásd a fentebb említett Glee-t, amiből megtanuljuk, hogy a kóruséneklés elviselhetővé teszi a legkeményebb gimis éveket is, a klasszikus Billy Elliotot, ahol az őstehetség balett-táncos kisfiú az ír bányavidék kilátástalanságából tör ki, vagy a tavalyi év egyik legerősebb szériája, a Flesh and Bone – Kegyetlen tánc, ahol hősünk, a Stockholm-szindrómás családon belüli erőszak elől menekül a profi balett csúcsára.

Az iskolák non plus ultrája, a Harry Potter Roxfortja

Itt is vannak irritáló, pénzes agresszorok, fájdalmasan viszonzatlan gyerekszerelmek és igazságtalan tanárok – nem beszélve arról, hogy főhősünket épp a világ legveszélyesebb feketemágusa akarja likvidálni – azért mégis, aki csak olvasta a könyveket vagy látta a filmeket, az kérdés nélkül bármikor benevezne pár évre a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Intézetbe. Ki ne akarna? Elvégre menő kastélyban lehet nemcsak tanulni, de lakni is, ahol mozognak a lépcsők, (besz)élnek a festmények, varázslények jönnek szembe minden sarkon, és ahol végtelen habzsi-dőzsi a menza. És ezek csak a formaságok: a tananyag is igen izgalmas, mert kérem, tegye fel a kezét az a potterhead, aki nem szeretné kipróbálni magát kviddicsben vagy aki nem kíváncsi rá, milyen állat alakját venné fel a patrónusa. Na ugye.