Kultúra

Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta

Jászberényi Sándor
Jászberényi Sándor

újságíró, haditudósító, író. 2016. 02. 08. 13:57

A tragikus hirtelenséggel múlt hét pénteken elhunyt író legutolsó, a Jelenkor kiadónál márciusban megjelenő regényéből, Az ítéletidőből közlünk részletet. Kőrösit egész írói pályája során egyedül Magyarország érdekelte. Az országnak volt nagy szerelmese, minden a nacionalista retorikát jellemző giccs nélkül. Műveinek ismeretében kijelenthető, hogy utolsó írása, már témájából is kifolyólag az életmű méltó lezárása. Hiánytalan, gigászi kísérletet hagyott ránk Magyarországunkról, hogy kezdjünk vele valamit.

Huszonöt nap múlt el azóta, hogy a betonkeverő tartályának teljes tartalma beömlött a Skoda szélvédőjén át, huszonöt éjszaka telt el Apa és Anya balesete óta, öt napja létezett már a Mester utca és az Angyal utca sarkán az égi-földi átjáró, amikor kialudtak a villanyok.

Előbb csak ott, s aztán máshol is.
Az áramszünet úgy terjedt ki a városra, mintha egy titkos, földalatti földrengés koncentrikus körei hullámoztak volna szerteszét: előbb a Tölcsér közvetlen környékén aludtak ki a lámpák, álltak meg a gépek, némultak el a készülékek, majd egyre gyorsulva átcsapott az áramtalanság a Ferencvárosra, egyidejűleg hatolt át a Belvároson és Budán, végigsöpört a Soroksári út mentén és az Üllői út túloldalán.

Egy napja még világosság volt, estére sötétségbe és némaságba borult a város.
Nem elég, hogy az áramtalanság okát nem tudták megnevezni a szakemberek, vagyis arra se adhattak választ, hogy vajon meddig tart a hiány, de azt se mondhatta meg senki, vajon mekkora területet érint majd a csapás.

Másnapra aztán kiderült, hogy nagyobb a baj: nem csak a hálózati áram tűnt el megmagyarázhatatlan módon, de a mindenfajta elektromos eszközök is felmondták a szolgálatot, se a zseblámpák, se az autók reflektorai, se a laptopok, se a mobiltelefonok, se kávéfőzők, se biciklilámpák, semmi nem működött, ami addig az elektromos árammal élt. S kiderült az is, hogy az áramhiány elhatolt egészen az országhatárig, minden égtáj felé beterítette a magyar földet, a határon viszont nem csapott tovább. Mintha a rejtélyes katasztrófa a közigazgatási határokhoz igazodott volna, eddig és ne tovább. Elég volt a zöldhatárnál áttolni egy biciklit a túloldalra, akár Ausztria, akár Szlovákia, bármelyik határ felé, rögvest működni kezdtek az elemek, feléledtek a mobiltelefonok, zümmögtek a gépek, s elég volt visszalépni egy lépést, s máris halotti némaságba, mozdulatlanságba burkolóztak megint.

Kilyukadt a térkép, és Magyarország kiesett rajta.

A megmagyarázhatatlan jelenség természetesen számtalan magyarázatot és magyarázót hívott elő: voltak, akik természeti csapásnak tekintették az áramtalanságot, mások éppen a természetellenességről beszéltek, vagy arról, hogy a megbántott természet követeli vissza rajtunk az oly régóta csorbított jogait. Mert nem lehet büntetlenül visszaélni azzal, amit csak kölcsönbe kaptunk, vessünk végre számot azzal, mi várhat az unokáinkra, ha eltékozoljuk az erőforrásokat, s oktalanul csak pusztítunk magunk körül.

Akárhogy is: a gépek és motorok híján olyan sötétség és olyan csend köszöntött a városra és az országra, amilyent évtizedek óta nem hallhatott errefelé senki.
Tiszta volt az ég, éjszaka is felhőtlen maradt, szikrázva ragyogtak a csillagok.
Ami egyébként nem is olyan rossz dolog.

Kár, hogy a kezdeti nyugtalanságot és bizonytalanságot előbb zavarodottság, majd felháborodás, aztán meg kétségbeesés váltotta fel.
Meddig tarthat még ez? S mi lesz, ha nem is ér véget?
Lehet élni áram nélkül egyáltalán?
S tud valaki arra bármi elfogadható magyarázatot, hogy miért éppen a magyarokkal történik ez?
Miért mindig a magyarokkal?
Amikor még a szerbeknek és a románoknak is van villanya?
S most már akkor így kellene élni?
Villanykörték és számítógépek nélkül?
Ez egetverő marhaság.

Különben is, honnan tudja azt egy természeti csapás, hogy hol húzódik a trianoni határ?
Nem ez a kérdés, válaszolták sokan. Hanem az, hogy mit vagy kit nevezünk természetnek és lehet-e sejtelmünk arról, vajon mi a terve velünk.

Az áramszünet első napján, amikor még erősebb volt a meglepetés és megdöbbenés, mint a rémület, a miniszterelnök, megelőzendő a még nagyobb káoszt, s persze azt is, hogy az ország állapotáról mit se tudó kormányt el ne söpörje a népharag, nagygyűlésen fordult a néphez, a szavait láncba szerveződött kikiáltók juttatták el az emberekhez. Az még könnyű nap volt: a Parlament előtt összegyűlt tömeg lelkesen skandálva és ütemes tapssal fogadta a miniszterelnök kitartásra és helytállásra buzdító szavait, értette a cinkos kacsintással elejtett poénokat a külföldi ármánykodásokról és az itthoni áskálódókról, s a jelenlétével biztosította mind a miniszterelnököt, mind a kormányt, hogy a legnagyobb vészek idején is mögötte áll.

Hogy a világvége beletartozna-e ezen legnagyobb vészek sorába, arról a nagygyűlésen nem esett szó.

Arról sem, hogy az áramszünet természetesen mindent megváltoztatott.

A csend volt a legváratlanabb, a mélységes, szokatlan, átható csend.
Az a másik élet, amit már elfelejtettek, vagy soha nem is tapasztaltak az emberek. Az a csend, amiben nem csörgött a villamos és nem szóltak a rádiók, nem recsegtek a motorok és nem vijjogtak a mentők, nem zúgtak a liftek és a számítógépek, nem járt a metró és nem kongtak a harangok sem.
Az a süketítő, riasztó, felébresztő csend, amiben hallani lehetett a lépéseket és nevetéseket, a folyó vizét és a szél mozdulását, hallani lehetett egy közeledő ember lélegzetét és a mechanikus órák ketyegését.

Olyan csend volt, amiben megváltozott az idő is, megnyúltak az esti órák, gázfáklyák és gyertyák, petróleumégők lobogtak mindenfelé, ráérősen sétáltak az emberek s az idegenek is szóba álltak egymással, hajnalban ébredtek és este korán elaludtak.
Olyan csend volt, ami tele volt várakozással.
Olyan csend volt, mint egy betonszobor mélyén.

Aztán persze másfajta zajok jöttek, s a várakozást felváltotta a düh, a hallgatást a kiabálás, a csendet az üvegcsörömpölés.

A kivilágítatlan kirakatok szinte felkínálták magukat, már a második napon megkezdődtek a betörések, lopások. Minden fajta üzletbe bementek, a sötét élelmiszerboltokba éppen úgy, mint az elhagyott és védtelen ruházati áruházakba, kisebb-nagyobb csapatok fosztogattak, eleinte még az éjszaka leple alatt, titokban, később már csaknem nyíltan, s csak akkor hátráltak meg, ha erősebb rendőri különítménnyel kerültek szembe. Nem volt már biztonságos napnyugta után az utcára merészkedni, nem csak azért, mert nem lehetett kiszámítani, vajon a szembejövő kezében mikor csillan meg valamilyen fegyver, vagy mikor bukkannak fel a kapualjakból és az oszlopok, fák mögül az addig ott rejtőző társai, hanem mert a szemétszállítás akadozásával pillanatok alatt árasztotta el előbb a járdaszéleket, majd a házak előtti részeket, a parkokat és az utcákat a szemét, mindenféle törmeléke annak az életnek, ami nem oly rég még működött, s most megmutatta magát, rémisztően és undorítóan, s megmutatva azt is, hogy milyen mennyiségben folyt át a városon nap, mint nap. Aki arra kényszerült, hogy a sötétség ellenére az utcára menjen, hiába nézett a lába elé, aligha kerülhette el, hogy akár gusztustalan, akár veszélyes dolgokba ütközzön, s még mindig jobb a szart lekaparni a cipő talpáról, mint hanyatt esni üvegcserepeken, nem is beszélve a vészes gyorsasággal szaporodó kóbor kutyákról, s a sötétség leple alatt szabadabban mozgó egyéb állatokról, vagy az állatoknál veszélyesebb gazemberekről.

A Boráros téri műmárvány borítása alól például csapatokban bukkantak elő a patkányok, kíváncsian és éhesen szimatoltak, családi életet éltek a lépcsősor és a biciklis lejáró közepén. Eleinte még el-eliramodtak, ha arra ment valaki, de annak is elterjedt a híre, hogy egy kisgyerekes nőt kora reggel megtámadtak a vasrácsoknál, s csak azért menekülhetett meg, mert a szatyrait eldobva felkapta a gyerekét, úgy futott. Igaz, ahogy néhányan megjegyezték, a szatyrát aztán nem a patkányok, hanem a járókelők lopták el nyomtalanul.

Akkor, az áramszünet harmadik napjára már egyáltalán nem volt ritkaság, hogy alkonyat felé a fák tövében vagy a kapualjaknál a szükségüket végző emberek kuporogjanak. Mivel a lakásokban nem működött a vízszolgáltatás, a legtöbben egyszerűen gyakorlati megfontolásból végezték el a dolgukat az utcán és a bokrok alatt, vagy a rakparton, a lefolyóknál, még mindig jobbnak gondolták, ha ott, a csatornák körül bűzölög az ürülék, mint odafent, a le nem öblíthető vécében. Viszont ahogy az egyéb hulladékot, úgy az ürüléket sem takarította fel senki, és hamarosan megjelentek a legyek. Soha nem látott mértékben leptek el mindent: érthetetlennek tűnt, honnan kelhettek ki ilyen gyorsan, nagy, fekete és zöld, vastag szárnyú, szemtelen legyek, odatapadtak mindenhez, amiből nedvességet szívhattak, az utcán rohadó szeméthez éppen úgy, mint a csatornanyílásnál kínlódva ürítő emberek ánuszához.

A kormány tehetetlennek bizonyult. Már az első napon is megerősítették a rendőri járőrözést katonai segédcsapatokkal, de akkor még, hogy elkerüljék az esetleges baleseteket, töltetlen fegyvereket adtak csak a felszereléshez. Amikor aztán a második járőrtől is elvették utcai bandák a fegyverüket és a felszerelésüket, a katonákat és a rendőröket pedig pucérra vetkőztették, nem is volt kérdéses, hogy éles lőszerekkel kell ellátni őket. Éjszakánként lövések hangja, sőt, géppisztolysorozatok szaggatták fel a csendet, a villanások olyanok voltak a sötétségbe burkolózott házak között, mintha villámok csapkodnának.
Az újságok sem adtak ki tájékoztatást arról, hogy ezeknek az éjszakai lövöldözéseknek vajon voltak-e áldozatai, és ha igen, akkor hányan és kik sebesültek meg, ki lőtt kire, de a belvárosi utcákban, az áruházak és a bevásárlóközpontok előtt reggelente nem lehetett nem észrevenni a még friss, feketéllő vérfoltokat.
Aki előbb lő, az biztosabban életben marad.

Kőrösi Zoltán 1962-2016

1962. március 14-én született Budapesten 1987-ben diplomázott az ELTE BTK magyar-történelem szakán, 1990-től 2007 utolsó napjáig a Magyar Rádióban dolgozott, 1995-től az Irodalmi szerkesztőség vezetője volt, 2002 és 2007 között a Művészeti Főszerkesztőség főszerkesztője volt, 2008 és 2010 között az egri Gárdonyi Géza Színház dramaturgja és a Litera irodalmi portál főszerkesztője volt. 2010 április végétől a Magyar Mozgókép Közalapítvány elnöke volt a szervezet 2012 decemberében történő megszűnéséig. Sok más díj mellett 2006-ban József Attila-díjat és Jelenkor-nívódíjat kapott.

A kormány a bűnözés megfékezésére éjszakai kijárási tilalmat vezetett be, fokozta a fegyveres erők jelenlétét, ám hiába, az éjszakai csaták nem ültek el.
Viszont az egyre átláthatatlanabb helyzetben hirtelen visszatért az újságok jelentősége, legalábbis azoké, akik képesek voltak megjelenni, írógépeken megíratni a cikkeket, régi fotográfiai eljárásokkal képeket készíteni, majd a régről megmaradt, s most sebtében előbányászott, nem elektromos nyomdai gépeken előállítani az új számokat. Ahogy az egyik napilap írta szerkesztőségi cikkében, újra fontossá és értékessé lett az írott szó, s ez fontos dolog, elvégre csakis így, vagy élőbeszéddel juthatott el egyik embertől a másikig az üzenet. Márpedig üzenet akadt bőven: míg a miniszterelnök a harcról és küzdelemről, az ország határait ostromló vészről, a nemzet büszke öntudatáról és belső tartásáról, s ezzel szemben az új középkor fenyegetéséről beszélt, úgy az egymás után megszólaló ellenzéki politikusok a kormány és különösképpen a miniszterelnök azonnali lemondását követelték, a legnagyobb mértéktartással is azonnali felkelésre szólították fel a népet, az önkény kovácsolta súlyos rabiga lerázására és a rég óhajtott szabadság megszerzésére buzdítottak, tekintettel arra, hogy ahhoz kétség se férhetett, hogy az áramszünet elsődleges oka csakis a tévúton járó, s minden jóakaratú embert súlyosan megalázó, a demokrácia minden elemi normáját megcsúfoló kormányzás lehetett.
Amikor már végképp nem lehetett hallgatni tovább, egymás után megszólaltak az egyházak is. Gondosan kerülték ugyan, hogy magyarázatot próbáljanak adni a fizika törvényei szerint aligha megmagyarázható jelenségekre, beleértve a tudományos eszközökkel nem bizonyított szárnyas lények létezését, s még inkább kerültek minden célzást az idők végezetére és a világ sorsának bármi fordulatára, ellenben sűrűn emlegették az ember és ember között újraéledő testvériséget, a segítségnyújtás és könyörület fontosságát, a mértékletességet és az önuralmat, mint a legkívánatosabb és legfontosabb erényeket, s gyakorta részletezték a szabad akarat és az isteni gondviselés kettős természetét és az egyes ember feladatát és elhivatottságát.
Az ember a lehetőségek metszéspontja, még akkor is, ha semmiféle képessége nincsen már, hogy felismerje a lehetőségeit.
Az érthetetlen áramszünetet, akár a fokozódó zavarodottságot tekintve a legrémisztőbb azonban az volt, hogy azok a váratlan és kényelmetlen események, amelyek eleinte esetlegesnek és ideiglenesnek tűntek, kevéssel később már tartósnak látszottak, nem is csak látszottak, hiszen azok voltak, félretolhatatlanok és megkerülhetetlenek, és minden egyes pillanatban megkérdőjelezték mindazt, ami az ember életét addig jelentette.
Itt akarnak maradni a jelek szerint a szárnyas lények is, itt akar maradni minden és mindenki, amire semmi szükség nem lenne amúgy.

Miért úgy van vége a világnak, hogy közben csak szaporodik?

Túl sokan vagyunk, túl sokan.

Úgy vagyunk túl sokan, hogy ők rengetegen, egyre többen, mi meg egyre csak fogyunk.

(A részletet a család és a kiadó engedélyével közöljük.)

vissza a címlapra

Kommentek

Legfrissebb videó mutasd mind

Budapest, 2017. május 27.
A bajnok Budapest Honvéd játékosai a magasba dobják az olasz Marco Rossi vezetõedzõt az OTP Bank Liga utolsó, 33. fordulójában játszott Honvéd - Videoton FC labdarugó-mérkõzés végén a kispesti Bozsik József Stadionban 2017. május 27-én. A Honvéd 1-0-ra gyõzött, ezzel megszerezte története 14. bajnoki címét.
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
Nézd meg a legfrissebb cikkeinket a címlapon!
24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.