Az 1848-as pesti forradalom napja, március 15. egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk. Hazánk legjelentősebb rendszerváltásának, a polgári Magyarország születésének is emléket állít, amelyet a szinte a semmiből létrehozott honvédsége képes volt meg is védeni – legalábbis addig, amíg a 200 ezer fős orosz hadsereg el nem árasztotta az országot. A két nagyhatalom vérbe fojtotta a magyar szabadságot, méltatlanul durva megtorlás következett, de az átalakulást már nem lehetett sem visszafordítani, sem megakasztani.
Árnyaltabb igazság
A politikai és közéleti megemlékezések rendre a pesti eseménysort emelik ki az átalakulás kezdeteként, ahol a Petőfi Sándor vezette márciusi ifjak kirobbantottak egy forradalmat, majd 12 pontba szedett követeléseik elfogadtatásával győzelemre is vitték. A politikusok inkább úgy jelennek meg az emlékezetben, mint akik sok hezitálás után végül megalkudtak az uralkodóval a forradalom farvizén, és a törvény erejével szentesítették a változásokat.
Ez a történetmesélés azonban épp a lényeget taszítja homályba. Az igazság ugyanis az, hogy a máig egyedülálló vívmányokat a magyar országgyűlés érte el nagyjából 20 évnyi kemény munkával törvényes reformok útján, a pesti tömeg „csupán” az áttöréshez szükséges nyomatékot – de jelentős nyomatékot – biztosította az utolsó pillanatban. A márciusi és áprilisi eseményeket nem lehet egyszerű logikával csupán forradalomként definiálni, a történészeknek kifejezőbb elnevezést kellett alkotni.
Mielőtt azonban bárki azt hinné, hogy a célunk valamiféle magyarellenes nimbuszrombolás, hőspusztítás és nemzetveszejtés, kiemeljük: a teljes kép még nagyszerűbb.
Szeretnénk eloszlatni a közkeletű tévhitet, ami március 15-én csak a pesti ifjakat emeli pajzsra, miközben hagyja elfeledni a politikus főszereplőket. Dr. Melkovics Tamás történésszel, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatójával beszélgettünk.
Kossuth és Petőfi „vitája”
Kiindulásként kezdjük a két alapfogalommal, a forradalommal és a reformmal. Előbbinek bármilyen meghatározását nézzük, mindegyik lényege valamilyen tömegmozgalom által, döntően erőszakos úton kikényszerített változás, míg utóbbi, a reform békésen, alkotmányos módon eszközölt átalakulást jelent. A 12 pont és a Nemzeti dal cenzori engedély nélküli kinyomtatása után a tömeg feloszlott azzal, hogy később, némi ebédszünet után találkoznak. Délután csatlakozásra bírták a város vezetését, illetve a Helytartótanácsot, majd a sajtószabadság jegyében kihozták Táncsics Mihályt a börtönből, a nap pedig a Nemzeti Színházban ért véget.
A történtek kategorizálásáról már rögtön az események után megindult a narratívavita, maguk a szereplők is megosztottak voltak a kérdésben. Petőfi március 21-én így fogalmazott Arany Jánosnak küldött levelében: „Forradalom van, barátom, s így képzelheted, mennyire vagyok elememben!… Sokan el akarják mozgalmainktól e nevet disputálni, és miért? Mert vér nem folyt. […] Én forradalomnak tartok minden erőszakos átalakulást, márpedig mi erőszakkal vívtuk ki a sajtószabadságot és Stancsics kibocsáttatását”.
Amíg az ellenzéki követelések törvénnyé formálásának munkája zajlott, hogy majd az úgynevezett áprilisi törvények uralkodói szentesítésével teljessé tegyék az új Magyarország megszületését, Petőfi türelme fogyott.
Némileg a véleménye is megváltozott, amikor április 1-jén azt írta naplójába, hogy szerinte a várakozás: „Szégyen, igenis, de e szégyen nem illeti az ifjúságot. Ne keveredtek volna csak jámbor békés Lafayettek közénk, hagyták volna azokra az ügyet, akik kezdeni mertek, nem esett volna e csorba dicsőségünkön! … Meglehet, hogy vér folyt volna, de ti vérontás nélkül akartok átalakulni? Isten segítsen, hanem semmi sem lesz belőle. A földnek, hogy termékeny és virító legyen, nemcsak esőre, hanem koronként vérre is van szüksége, és ha idején nem itatjuk meg, később, midőn nagyon megszomjazik, majd kétannyit követel.”
Ezzel szemben Kossuth Lajos már március 19-én, amikor a pozsonyi alsótábla fogadta a pesti forradalmi irányító szerv, a Közcsendi Bizottmány küldöttségét, világossá tette, hogy a március 15-ei utcai eseményeknek nem volt döntő hatása a reformkövetelések bécsi elfogadtatására
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Ezt erősítette meg a Függetlenségi Nyilatkozat elfogadásához fűzött beszédében 1849. április 14-én: „Az 1848-ki törvények erős meggyőződésem szerint, Magyarországon nem revolúció szüleménye. Az 1848-ki törvényekkel a magyar nemzet nem tett revolúciót, nem volt az semmi egyéb, mint biztosítása azon jogoknak, melyek papiroson, és ha királyok esküje a papiros malasztjánál több volt volna, a királyok esküjében s a velök kötött alkukötésekben mindig sajátunk volt Isten s világ előtt”.
És egy utolsó idézet, Kossuth reakciója a forradalom első évfordulójára, az 1849. március 15-ei ünnepségre: „Ti ma március 15-két ünneplitek, mi pedig – értem seregeink – mennek a német ellen. Hogy tulajdonképpen mit ünnepelnek március 15-kén, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom, de hogy azon a napon, melyen a hadsereg megmenti a hazát, lesz mit ünnepelni, azt tudom”.
Akkor most forradalom, vagy reform?
Nyilván politikai célú, kisarkított vélemények ezek, hiszen Kossuthéknak különösen fontos volt, hogy az átalakulást teljesen legitimnek nyilvánítsák, de az tény, hogy a párizsi és más európai forradalmakhoz, de még a március 13-ai bécsi forradalomhoz képest is a pesti események inkább békés felvonulásnak tűnnek. Ettől függetlenül reform vagy forradalom kérdésében a történészi értékelés szerint mindkét félnek igaza van:
Melkovics Tamás hozzáteszi: a vér nélküli, úgynevezett törvényesített forradalom nemhogy elvesz, hanem éppenséggel hozzáad a magyar 1848 nagyszerűségéhez. Kuriózum, hiszen hasonló sehol nem történt Európában. Máshol is kezdeményezték, hogy összehívjanak alkotmányozó nemzetgyűléseket, és azok legitimálják az átalakulást, mire azonban ezek összejöttek, vagy befejezték volna feladatukat, a legtöbb helyen már győzött az ellenforradalom. Magyarországon viszont április 11-én maga az uralkodó szentesítette a forradalmi követelésekkel megegyező, az országgyűlés által kidolgozott törvénycsomagot.
Nézzük hát a teljes képet, hogyan működött együtt és épített egymásra a magyar politikai elit és a „nép” egy történelmi pillanatban.
Csak rebellió ne legyen
Mindazok, akik a megelőző két évtized országgyűlésein változást szorgalmaztak, vagyis a reformellenzék tagjai az alsó- és a felsőházban is a kezdetektől axiómaként kezelték: a megújulást törvényes eszközökkel kell elérni. Egyrészt azért, mert ez biztosíthatta a dinasztiával való tartós együttműködést, illetve a külföldi hatalmak támogatását. Másrészt az 1831-es koleralázadás megmutatta milyen az, ha a jobbágyság kapára, kaszára kel, lincsel és gyújtogat, az ország jövőjét nem így akarták biztosítani.
Azt sem akarták ugyanakkor, hogy II. József mintájára rendelettel, „felülről” érkezzenek az olyan reformok, mint például a jobbágyfelszabadítás. A magyar nemességnek el kellett magát helyeznie a feltartóztathatatlannak tűnő változások tengerében, a legjobb választásnak pedig az tűnt, ha maga áll az élükre.
Vita elsősorban nem a célok, hanem a módszerek körül forgott, miként viszonyuljanak a bécsi kormányzathoz, milyen társadalmi bázisra építsenek, milyen típusú reformokkal kezdődjön a nagy munka, illetve hogyan kerüljék el a forradalmat ezen az úton. Széchenyi azért akart lassítani, Kossuth pedig gyorsítani, hogy az országot megkíméljék a nagyobb társadalmi megrázkódtatástól
– nyomatékosítja a történész.
Innentől kezdve egyetlen lehetőség maradt: a rendi keretek adta szabályok szerint szétverni a rendi kereteket. Ehhez előbb többségre volt szükség az alsótáblán, majd valahogy egyezségre kellett jutni a nagyobbrészt világi és egyházi főméltóságokat tömörítő felsőházzal. Sőt, ha fáradságos munkával létre is jött a kompromisszum, még mindig ott volt az uralkodó, aki visszautasíthatta az országgyűlés javaslatait. A gyakorlatban tehát szinte lehetetlen volt a rendiség alapjait érintő reformok keresztülvitele, születtek ugyan részsikerek, de az áttöréshez „külső ösztönzők” is kellettek, azaz az 1848-as forradalmak.
Összefogott a politika és az „utca”
Kossuth a színfalak mögött már 1848 februárjában radikális lépést, a teljes ellenzéki program elfogadását sürgette, de ekkor még nem sikerült többséget szereznie. A hónap végén azonban forradalom tört ki Párizsban, ami komoly változás szelét vitte a pozsonyi diétára is, a véres események hírére Kossuth már biztos többség tudatában tette meg korszakalkotó javaslatát, az alsóház pedig szinte vita nélkül beadta a derekát. A felsőház viszont az udvar parancsára – mondvacsinált okokra hivatkozva, amelyekről itt írtunk részletesen – még csak meg sem tárgyalhatta a felterjesztést.
Nőttön nőtt a feszültség, Kossuth már a felsőtáblát is megkerülte volna, de Batthyány lebeszélte tervéről. Aztán március 13-án robbant a bomba: Bécsben forradalom tört ki, a császárvárosban barikádok emelkednek, az utcákon a tömegbe lőnek, a gyűlölt Klemens von Metternich kancellár elmenekült.
Amint megérkeztek a hírek Pozsonyba, a felsőtábla március 14-én azonnal, közfelkiáltással elfogadta a királynak küldendő felirati javaslatot, azaz a reformellenzék teljes társadalmi, gazdasági és politikai megújulást eredményező programját. A javaslatcsomag ráadásul mindkét birodalomfél számára alkotmányt követelt, tovább radikalizálva ezzel a bécsi forradalmárokat. Másnap, március 15-én a nádor vezetésével országgyűlési küldöttség indult a császárvárosba, hogy az uralkodó elé terjessze a feliratot.
Mindezt megelőzve az országos ellenzéket tömörítő Ellenzéki Kör – kis túlzással a mai párttagsághoz hasonlíthatjuk – küldöttsége már március 12-én az áttörés lehetőségeit kereste. Arra jutottak, hogy tömegnyomást kellene kifejteni, amire a nagyszámú embert megmozgató József napi vásár dátumát, március 19-ét látták a legalkalmasabbnak.
A megegyezés folyományaként készítette el Irinyi József a híres nevezetes 12 pontot, ami döntően az ellenzéki program pontokba szedett, leegyszerűsített és mindenki számára érthetővé tett formája volt
– emeli ki Melkovics Tamás.
A vértelen forradalom
A bécsi forradalom hírére Petőfi, Jókai, Vasvári és társaik eldöntötték, nem várnak József napig. Amíg az országgyűlési küldöttség Bécsbe indult, ők utcára vonultak, és mind a Városházával, mind a Helytartótanáccsal elfogadtatták a 12 pontot. Békésen zajlott minden, nem valósult meg a „véres, francia típusú” forradalom, amitől mindenki félt, sőt: a pesti forradalom nem a politikai elit ellen, hanem ellenkezőleg, annak, legalábbis nemzeti liberális részének, támogatására szerveződött.
A magyar küldöttséget lelkes jurátusok több száz fős hada kísérte, egész tömeg masírozott a Hofburgba, ahol V. Ferdinánd pozitív választ adott, de önmagában ez még nem jelentett győzelmet. A döntés joga ugyanis – a császár „elmeállapota” miatt – az udvari kamarillánál volt, és ez a birodalom legfelsőbb vezetőiből álló testület először hallani sem akart a követelések elfogadásáról.
A Pestről, természetesen útközben felerősödött hírek azonban számukra is nagy lökést adtak, a javaslatokra rábólintottak, de Batthyány miniszterelnöki kinevezésébe így sem akartak belenyugodni. A helyzetet végül István nádor vakmerő húzása oldotta meg: az uralkodó szóbeli jóváhagyásával ő maga nevezte ki Batthyány Lajost Magyarország miniszterelnökévé.
Deák István történész korábban törvényes forradalomként adta meg a definíciót, amit ma már inkább törvényesített forradalomként határoznak meg a történészek. Két évtized munkája feküdt abban, hogy amikor hirtelen eljött a lehetőség, minden készen állt, megvolt a tudás, a szakembergárda, a program és a vezetők ahhoz, hogy hazánk nagyobb megrázkódtatás nélkül térjen át a rendiségből a polgári keretek közé. És ne feledjük, a széles társadalmi támogatottság okán ezt meg is tudták védeni. A történész megismétli: európai kuriózumról van szó.
Sokkal könnyebb mindent leegyszerűsíteni és szembeállítani
Akkor miért él most is elsősorban a cikkünk elején vázolt leegyszerűsített kép ’48-ról? Évről évre miért szinte csak Petőfiék állnak az iskolai, politikai és civil megemlékezések középpontjában? Már az önkényuralom idején és a dualizmusban is március 15. rögzült nem hivatalos nemzeti ünnepként, Trianon után pedig főleg: a budapesti események jóval átélhetőbbek voltak, jobban kifejezték a nemzet egységét, mintha az elszakított Pozsonyt állították volna középpontba.
A pesti eseménysor pedig sokkal jobban elmesélhető volt, mint az országgyűlési politikai csatározások. A 12 pontot és a Nemzeti Dalt könnyebb idézni, mint Kossuth március 3-i felszólalását, vagy éppen az ellenzéki programot. Közben pedig ahogy nőtt Petőfi nimbusza, úgy tapadt hozzá március 15. egyre jobban, és veszett ki a reformkor és annak szereplői. A forradalom napja 1927-ben vált hivatalos ünneppé, a Horthy-korszakban a mítoszteremtés tudatosan igyekezett egymástól elválasztani a Széchenyi nevével fémjelzett reformkort, és a Kossuth égisze alatt futtatott szabadságharcot.
Az i-re a pont azonban 1945 után került fel. A kommunista narratíva nem ismerhette el a nemesi elit szerepét, azokban az évtizedekben az öntudatára ébredt, elnyomott nép hatalmas eredményének kellett tekinteni az átalakulást egyetlen hatalmas, szinte előzmény nélküli ugrással. A szabadságharcot meg nyilván az imperializmus ellen vívtuk.
Manapság pedig az a baj, hogy akkor könnyű átélhetőt, akár politikai haszonnal is járó történetet mesélni, ha leegyszerűsítjük, fekete és fehér mezbe öltöztetünk mindent és mindenkit. Csak így pont 1848 egyedülálló nagyszerűsége veszik a homályba.
