Magyarország első felelős miniszterelnöke lemondása után alig egy héttel, 1848. október 10-én köznemzetőrnek jelentkezett. A fegyveres önvédelem ekkor már megkezdődött, a kormányzás törvényes folytatása lehetetlenné vált, az osztrákok hadiállapotot hirdettek Magyarországon. Batthyány Lajos úgy vélte, ebben a helyzetben hátrébb kell lépnie, de fegyverrel, egyszerű közlegényként szolgálhatja a hazáját.
Új katonai „kalandja” – politikai pályája előtt a reguláris hadseregben szolgált – azonban nem tartott sokáig, december 31-én visszatért az országgyűlésbe. Sejthette, hogy „baj lesz”, a dinasztia bosszút fog rajta állni, de környezete tanácsa és az intő jelek sokasodása ellenére sem volt hajlandó menekülni. Bízott a jogban, bízott ártatlanságában, de 1849. január 9-én letartóztatták. Még ezek után is alkalma lett volna a szökésre, büszkeségből nem élt vele – erről szólt előző cikkünk.
Idén volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban arról lesz szó,
Előre eldöntött ítélet
Batthyányt a tavaszi hadjárat győztes honvédei elől Laibachba szállították. Nyáron aztán Pozsonyba, majd Komárom közelsége miatt Olmützbe költöztették át, a kihallgatások augusztus végéig folytak. Innentől sorsa a hadbíróság és a fiatal hadbíró, Ludwig Leuzendorf százados kezébe került, aki egyszemélyben volt az ügyész, a bíró és a védőügyvéd is. Nem megyünk bele a részletekbe, a felhozott 12 vádpontból hármat rögvest a bíró is elvetett, de világossá tette, hogy Batthyány hiába nem volt már hivatalban az ostromállapot kihirdetésekor, őt az előzmények miatt is felelősségre fogják vonni.
Az említett ostromállapotot 1848. október 3-án vezették be az osztrák hatóságok Magyarországon. Addig a napig a magyar kormány uralkodói felhatalmazással, az udvar által is elismert törvények alapján működött, jog szerint az azt megelőző időket senkin nem kérhették volna számon, Batthyányval azonban kivételt tettek. A vádpontok a következők voltak:
- Magyar bankjegyek uralkodói szentesítés nélküli kibocsátása.
- Uralkodói szentesítés nélküli újoncállítás.
- A külső hatalmakkal való diplomáciai kapcsolatteremtés.
- Jellasics bánnal szembeni ellenállás, figyelmen kívül hagyva a bánt rehabilitáló szeptember 4-i uralkodói kéziratot.
- Az ellentétek rendezésének elmulasztása Horvátországgal, figyelmen kívül hagyva az erre vonatkozó uralkodói utasítást.
- A császári-királyi csapatok megvesztegetése, hogy álljanak át a honvédseregbe.
- Az uralkodói rendeletek ellenjegyzésének megtagadása.
- A magyar kormány törvénytelen intézkedéseinek jóváhagyása a had-, a pénz- és a kereskedelmi ügyek kapcsán.
- Az október 6-i bécsi forradalom előidézésében való aktív részvétel.
- Népfelkelés szervezése, belépés a fegyveres felkelők sorába, részvétel a császári csapatok elleni harcban.
- Nyílt levél az ország lakosaihoz, amelyben felkelésre és az uralkodó elleni nyílt lázadásra szólít fel.
- Visszatérés az uralkodó által feloszlatott országgyűlésre.
A 4-es, a 6-os és a 7-es pontot maga Leuzendorf is elvetette. Valójában azonban mindegy is, hogy mivel vádolták, a hadbíró világossá tette: „a felségárulás bűnét már azzal is magára vonta volna, ha Magyarországnak Ausztria feletti szupremáciáját, egy magyar-osztrák monarchia létrehozását, s a korona egységét pusztán az uralkodó személye révén tűzte ki célul, s bűnös lépéseinek megtételére emiatt vállalkozott volna.”
Vagyis a perszonálunióra – ahol a két önálló államot csak az uralkodó személye köti össze – való törekvés is felségárulás, főbenjáró bűn, kötél általi halállal és vagyonelkobzással büntetendő. Augusztus 30-án született meg az ítélet, amihez a hadbíró – mint a vádlott ügyvédje is – rögtön kegyelmi kérvényt csatolt: „végezetül legalázatosabban megjegyezni kívánom még, hogy a haditörvényszék valamennyi bírája egyöntetűen, s a legcsekélyebb befolyásoltatás nélkül a legmelegebben folyamodott az elítélt számára kegyelemért.”
Leuzendorf tehát megfelelt a kapott utasításoknak: elrettentés céljából meghozta a lehető legszigorúbb ítéletet, ugyanakkor egy meggyőző kegyelmi kérvényt is szerkesztett. Feltehetőben ő maga is úgy vélte, hogy Batthyányt majd uralkodói kegyelemben fogják részesíteni. Csakhogy Magyarország első alkotmányos miniszterelnökének meg kellett halnia, így az enyhítés elmaradt
– mondja Melkovics Tamás.
Az utolsó találkozás
Batthyány Lajost továbbra is sógora testvére, Károlyi István társaságában szeptember 12-én Pestre, az Újépületnek nevezett kaszárnyába vitték, cellájukat saját bútoraikkal rendezhették be, emberi körülmények között tölthették mindennapjaikat. Felesége, Zichy Antónia – róla, mint „a legbőszebb honleányról” itt írtunk bővebben – és a gyerekek látogathatták, és eleinte azzal tartották magukban a lelket, hogy amíg Klapka György és Komárom tartja magát, addig sorsuk jobbra fordulására is megvan az esély. A remény szeptember 27-én, az erőd kapitulációjával foszlott szét.
Zichy Antónia visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy október 4-ei találkozójukon Batthyány még nem készült a halálra. Pontosabban a kivégzésére nem, egy elkeseredett pillanatában feleségétől ugyanis mérget kért, mert, mint mondta, 10–15 évnyi várfogságot nem fog tudni elviselni. Másnap a hadbíróság ítéletet hirdetett:
Az időzítés nem véletlen, a hazánkban teljhatalommal felruházott Julius von Haynau táborszernagy szimbolikus módon az október 6-ai bécsi forradalom első évfordulójára időzítette Batthyány és a 13 magyar katonai vezető kivégzését. A miniszterelnököt azonnal a siralomházba vitték.
A hír hallatán Antónia elájult, majd rokonához, Batthyány rabtársának testvéréhez, a császárhű Károlyi Lajoshoz sietett, hogy mindenképp eszközöljön ki egy utolsó találkozót. Közben beszélt férje régi harcostársával, Szapáry Antallal, aki azt mondta, ha ő lenne Batthyány helyében, nem tudná elviselni a megaláztatást, az is jobb lenne, ha egy barátja szúrná szíven. Nagy valószínűséggel e gondolat ütött szöget az asszony fejébe, és miután a találkozót engedélyezték, egy apró tőrt csempészett a siralomházba: miközben elbúcsúztak egymástól, észrevétlenül átcsúsztatta Batthyánynak.
Mint láttuk, Batthyány Lajos kész volt büszkén vállalni a halált, ha kell, ám annak módja elfogadhatatlan volt arisztokrata büszkesége számára: a bitó az elvetemült köztörvényes bűnözők büntetése volt. Őrá nyilván a legnagyobb megaláztatás érdekében szabták ki. Többé nem találkozhattak, Batthyány már csak levélben tehetett hitet szerelme mellett, amiben feleségét óvandó kitért arra is, hogy egy kis tőrt a kezdetektől fogva magánál rejteget. Így zárta sorait:
…az én halálomnak a gyalázata előbb-utóbb azokra hull vissza, akik engem igazságtalanul és hálátlanul meggyilkoltak. Ebben az ünnepélyes órában megesküszöm, hogy a király és a monarchia elleni árulásnak soha egyetlen gondolata nem férkőzött lelkemhez, és hogy a hazához nem kevésbé hü voltam: ugyan ki hiszi ezt el most! És ezért halok meg: a törvény, a király esküje volt vezérfonalam, és sem jobbról, sem balról nem hagytam, hogy visszaéljenek velem. Viam meam persecutus sum [a magam útját jártam], ezért ölnek meg engem. Ennyit a gyalázatos politikáról, a Te vigasztalásodra, ámbár erre nincs szükséged, hiszen egyedül csak Te voltál az, aki mindig bíztál bennem.
Batthyány győzött
A kivégzés időpontját reggel hat órára tűzték ki, hajnali négykor még vizet kért, jól volt. Amikor azonban öt órakor a pap bement a cellájába, Batthyány Lajost már vérben úszva találták az ágyban fekve.
Elsőként az ugyancsak fogoly orvost, a modern sebészet hazai megalapítóját, Balassa Jánost riasztották, aki elállította a vérzést, megszűnt az életveszély, majd más doktorok vették kezelésbe. Szakvéleményük szerint azonban a nyaki sebekre való tekintettel akasztani nem lehetett – akármilyen szörnyű is volt a megtorlás, az osztrák tisztek azért nem voltak barbárok, nem akartak vérben úszó, kínnal teli jelenetet rendezni.
Haynau parancsa viszont egyértelmű volt a dátumot illetően, így a helyi parancsnok saját hatáskörén belül golyó általi halálra módosította az ítéletet. Ha így nézzük, a sikertelen öngyilkosság ellenére is Batthyány győzött.
Éljen a haza!
Az eredeti menetrendet sem lehetett tartani, mivel a vérveszteségtől legyengült Batthyányt csak estére tudták „elfogadható” állapotba hozni. Este hat órakor nyílt az Újépület kapuja, az elítéltet a komplexum északkeleti falához kísérték, nagyjából pont ugyanarra a helyre, ahol ma a Batthyány-örökmécses áll a Hold utca és a Báthory utca találkozásánál. A kivégzés nem volt meghirdetve, az utcán arra járó emberek döbbenten álltak meg bámészkodni – világos volt még, a Nap éppen csak kezdett eltűnni a budai hegyek mögött.
A szemtanúk beszámolója szerint Batthyány fekete nadrágban, fekete kabátban és fehér mellényben, megbilincselt kézzel, a papra támaszkodva jelent meg. Arca sápadt volt, de nyugodt, belső békét sugárzó. Kanczler hadbíró felolvasta az ítéletet, mire a foglár háromszor felkiáltott: „Kegyelem”! „Istennél a Kegyelem!” – jött a válasz. A fal mellé állították, majd letérdelt, bilincseit levették, szemét fekete kendővel bekötötték. Hat vadászkatona sorakozott fel előtte két sorban, puskával. Ahogy ereje engedte, Batthyány felkiáltott:
Az őrnagy lesújtott kardjával, mire három lövés dördült. Két golyó a mellkasába fúródott, ebből egyik a szívét járta át. A harmadik a homlokába csapódott, hátul kiszakította a tarkóját, szó szerint kiloccsant az agya.
Legalább a holttestét megmentették
Batthyány holttestét katonák állták körül, az előírásokat követve három órán keresztül feküdt ott helyben, a kövön közszemlére téve. Késő este volt már, amikor Károlyi Lajos közbenjárására a család orvosa felügyeletével a Rókus Ispotályba (a mai Rókus Kórház) szállították, ahol megvizsgálták, bebalzsamozták és koporsóba helyezték. Másnap megadták az engedélyt, hogy a tetemet a józsefvárosi temetőben egy jeltelen sírban elföldelhetik. Csakhogy Szántófy Antal józsefvárosi plébános és a ferences templom lelkiismeretes papjai már készültek.
Szántófy szándékosan túl sekélyre ásatta a gödröt, majd amikor a halottas kocsi október 7-én este megérkezett, a silány munka feletti megdöbbenését hangsúlyozva kijelentette: ilyen körülmények között nem lehet temetni, a késői órára tekintettel pedig a sír mélyítése is képtelenség. Addig is vigyék a halottat a mai Ferenciek terén álló templomba.
Itt már várták a ferences testvérek, Dank Agáp házfőnök ünnepi öltözetben gyászmisét celebrált az altemplomban, és Batthyányt egy üresen álló kriptában helyezték el. A zárókőre a GBL betűket (azaz Gróf Batthyány Lajos) vésték, de csak az írással befelé merték felhelyezni – mindannyian nagyon komoly büntetést kockáztattak. A hivatalos verzió pedig az lett, hogy másnap a józsefvárosi sírásók kimélyítették a gödröt, Batthyány ott és úgy lett eltemetve, ahogy azt előzetesen meghagyták.
A pesti nép persze pletykálni kezdett a ferencesek templomáról, meg hogy a család kikérte a holttestet, de 1870-ig senki nem merte biztosan állítani, hol is nyugszik Magyarország mártír miniszterelnöke. A halála után 21 évvel, immár a kiegyezésnek köszönhető enyhülés után, hivatalos állami részvétel nélkül, a főváros és a család szervezésében, méltó külsőségek között temették újra immár a Fiumei úti sírkertben. Batthyány Lajos grófot közel 100 ezres tömeg kísérte el utolsó útjára.
Batthyánynak meg kellett halnia
A történész értékelése szerint Batthyány Lajos konstruált politikai per, ma úgy mondanánk, koncepciós per áldozatává vált. A szabadságharc leverése után Kossuth Lajos emigrációba menekült, Görgei Artúr az orosz cár garanciája miatt érinthetetlen volt a Habsburgok számára, a Bécs által lázadásnak bélyegzett események három legfontosabb vezéralakja közül egyedül Batthyányn tudtak bosszút állni. Azzal, hogy a hatóságok a hivatalosan nem bizonyítható konspirációk mellett (részvétel a bécsi forradalom kirobbantásában) elsősorban 1848. október 3-at megelőző, tehát az ostromállapot bevezetése előtti tevékenysége miatt ítélték el és végezték ki, a megtorlás belső logikájával is szembementek.
A mélyen militáns lelkületű Ferenc József joggal haragudhatott rá, hiszen Batthyány szinte a semmiből hozta létre annak a haderőnek az alapját, amely 1849 tavaszán megverte a fényes császári seregeket, és felszabadította az országot. Ezért kellett rettentő megalázó módon egy a külföld számára csupán »belvillongásként« jellemzett konfliktus miatt katonai segítséget kérni egy másik nagyhatalomtól, jelesül I. Miklós orosz cártól
– emeli ki Melkovics Tamás.
Minden szépítés nélkül utálta őt a császár édesanyja, a dinasztia nagyhatalmú asszonya, Zsófia főhercegné is – megírtuk róla, hogy Batthyány egyszerűen kiküldte a teremből, amikor nyugodtan akart szót váltani az uralkodójával – és hasonló érzelmeket táplált irányában Schwarzenberg herceg, birodalmi miniszterelnök és külügyminiszter is. Batthyány Lajos szimbólummá vált, kivégzésével az elnyomó hatalom példát statuált, megfélemlített és fenyegető üzenetet küldött a „rebellis” magyarságnak.
Nem telt el 10 év, hogy valóra váljon a titkosrendőrség megállapítása Batthyányról, az akkor még kezdő politikusról: az akasztófa tükröződik a szeméből, eszméiért hagyná magát kivégeztetni.
