Joszip Jelasics horvát bán előrenyomulásának megállítása Pákozdnál 1848. szeptember 29-én fordulópontot jelentett az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc történetében. Itt vált végérvényesen világossá, hogy az uralkodó által is szentesített áprilisi vívmányok békés, törvényes megvédése lehetetlen, a bécsi udvar minden addigi megállapodást és ígéretet felrúgva fegyverrel is kész hazánk korábbi alávetettségét visszaállítani.
Bár Batthyány Lajos és kormánya nem került kisebbségbe az országgyűlésben, a lakosság bizalmát sem vesztette el az egyre feszültebb helyzetben, sőt, anyagi csőd sem fenyegette, Bécs az alkotmányos „játékszabályok” felrúgásával azonban lehetetlenné tette a kormányzást. A miniszterelnök érezte, hogy elfogyott körülötte a levegő, ezért október 2-án beadta lemondását, és képviselői mandátumát is visszaadta. Szinte pontosan egy évvel később, 1849. október 6-án pedig már holtan feküdt a pesti Újépület fala mellett, két golyó a mellkasába fúródott, egy harmadik a homlokába. Mai szóhasználattal élve koncepciós per áldozata lett.
Idén volt 175 éve, hogy Batthyány Lajos megkapta a miniszterelnöki kinevezést. A 24.hu-n Dr. Melkovics Tamás történész, az ELTE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének oktatója segítségével sorozatot indítottunk Batthyány életének bemutatására. A folytatásban arról lesz szó,
A hazát dúló ellenséggel szemben
Miután Batthyány Bécsben benyújtotta lemondását, hazautazott Ikervárra. Felmerült, hogy feleségével, Zichy Antóniával – a „legbőszebb honleányt” itt mutattuk be részletesebben – és a gyerekekkel együtt elhagyja az országot, de az emigráció gondolatát hamar el is vetette. Ehelyett magához vette a fegyvereit, és október 10-én köznemzetőrnek állt Vidos József közeli, hegyfalui táborában.
Elképzelhetjük a megrökönyödést, amikor az ország egyik leggazdagabb embere, az ősi arisztokrata, a volt miniszterelnök egyszerű közkatonának jelentkezik – csupán annyi volt a kérése, hogy lovon szolgálhasson. A sors azonban másként akarta:
Már másnap lovasbalesetet szenvedett, megbokrosodott lova ledobta, kificamodott a karja, egy időre alkalmatlanná vált a kardforgatásra
– mondja a 24.hu-nak Melkovics Tamás.
Ő maga így nyilatkozott erről: „hiszem, miként rövid idő alatt ismét gyülekszik e roncsolt karba annyi erő, hogy a hazát dúló ellenséggel szembeszállhassak, s a győzelem dicsőségében, vagy ha lenni kell, a gyászos de nagyszerű temetkezésben részt vehessek”.
Egy héttel később még felkötött karral találjuk Móga János tábornok táborában, Parndorfban, ahol épp azon dilemmázott a magyar vezetés, hogy a sereg átlépje-e az osztrák határt. Természetesen Batthyány véleményét is kikérték, aki – bár szabadkozott, hogy itt és most ő csak egy a több ezer közkatona közül – végül a visszavonulás mellett tette le a voksát.
Vissza az országgyűlésbe
Lemondása után Batthyányt keményen támadták a radikálisok, talán ez is hozzájárult ahhoz, hogy visszatérését követően mérsékelt, megegyezésre törekvő politikát kívánt folytatni. Eredeti, sárvári kerületében újraválasztották, december 31-én jelent meg először az országgyűlésben, amit akkoriban a későbbi ágyútűznek áldozatul esett Redoute koncerttermében (a mai Pesti Vigadó helyén) tartottak.
A legfőbb probléma éppen Ferdinand zu Windisch-Grätz herceg, császári főparancsnok seregének közeledése volt a főváros felé. Itt határozták el a Honvédelmi Bizottmány és az országgyűlés Debrecenbe költöztetését, miközben a honvédsereg nagy kitérőt téve a Tisza mögé húzódva erőt gyűjt, és felkészül a támadásra. Így is történt.
Elfogadták Batthyány javaslatát, miszerint békemissziót küldjenek Windisch-Grätzhez. Az egyik levezető elnök Perényi Zsigmond – szerepéről és bátran, szivarozva vállalt mártírhaláláról itt írtunk korábban – figyelmeztetése dacára a küldöttségnek Batthyány is tagja lett, helyet kapott benne Deák Ferenc egykori igazságügy-miniszter, Majláth György főrendiházi elnök, országbíró, Majláth Antal korábbi főkancellár és Lonovics József egri érsek.
Miként egykori tisztségük sejteti, a két Majláth elkötelezett kormánypárti, esetünkben „udvarpárti” politikát folytatott a reformkorban, részvételük az országgyűlési küldöttségben fontos bizonyítéka annak, hogy a magyar elit egységesen hitte és vallotta: törvényes úton jár. Céljuk az volt, hogy tűzszünetet kötnek a herceggel, majd azon nyomban tovább utaznak, majd Ferenc Józseffel megállapodnak a konfliktus békés rendezésében. Csakhogy már az első pillanatban kudarcot vallottak.
Pár hitvány év miatt csak nem leszek szökevény!
Windisch-Grätzet Bicskén érték el január 3-án, a főparancsnok fogadta a küldöttséget – Batthyány Lajos kivételével, akivel nem volt hajlandó tárgyalni. Érdemben valójában a többiekkel sem, mondván: a parlamentet feloszlatták, ostromállapot van érvényben, nem ismeri el a jelenlegi magyar vezetést, és egyébként is: számára kizárólag a feltétel nélküli megadás fogadható el.
Az első éjszakán országunk nagyjai ráadásul rendkívüli megaláztatást voltak kénytelenek elszenvedni. Az öt embert ugyanis egy kétágyas szobában szállásolták el,
Talán még ebből is rendkívüli büszkeségét olvashatjuk ki, ő bizony nem fog egy székért vagy lócáért vitatkozni: ide nekem a legrosszabbat, elviselem! Másnap rendeződött a helyzet, Batthyány és Deák egy szobába került (külön ággyal), a négyszemközt töltött éjszakán a két férfi komoly beszélgetést folytatott. Deák visszaemlékezését hosszabban idézzük.
„Gondolod-e, folytatá némi szünet után, hogy életem veszélyben foroghat-e? E kérdésre, válaszoltam, csak úgy felelhetek, ha őszintén megmondod négyszemközt, tettél-e olyasmit, amiről nekem nincs tudomásom: különösen volt-e részed az olasz mozgalom és a bécsi forradalom előmozdításában? Batthyány becsületszavával erősítette, hogy mindezekben nem volt része. így nem gondolnám, felelém, hogy életed veszélyben foroghatna. Azonban, tevém hozzá, jobban meggondolva a dolgot, ilyen lázas időkben senki sem tudhatja, mi történhetik. Ha Windisch-Grätz bánásmódja után ítélve, tartasz valamitől: legegyszerűbb dolog, most innen elmenni. Künn jártamban, séta közben meggyőződtem az iránt, hogy sehol sem tartanak szemüggyel. Bizton menekülhetsz. Ha nem hoztál elég pénzt magaddal, vedd ami nálam van. Ah, kiálta föl erre Batthyány egész határozottsággal, egy pár hitvány év miatt csak nem leszek szökevény. Azt hitte, egy pár év fogságnál a legrosszabb esetben sem érheti nagyobb baj.”
Nevemhez és múltamhoz méltón fogok elveszni
E következtetés azonban csak részben igaz, Batthyány Lajost igenis foglalkoztatta a halál gondolata, és már eljutott hozzá a híre, hogy vagyonát zár alá vették. Ugyanezekben a napokban, egész pontosan január 6-án feleségének ezt írta:
Egyelőre megvéd engem parlamenter minőségem, amelyben Windisch-Grätzhez jöttem, de hogy később mi történik, nem tudom; én mindenre készen vagyok, dacára tiszta öntudatomnak, hogy éppen én voltam az, aki minden antidinasztikus törekvésnek ellenállott. De ha engem mindenkép azért akarnak vértanúvá tenni, mert a márciusi törvényekhez ragaszkodtam, ám legyen; nevemhez és múltamhoz méltóan fogok elveszni.
Melkovics Tamás szerint Batthyány úgy gondolta, ha egy rendes törvényszék folytat ellene korrekt, törvényes eljárást, akkor a jog győzedelmeskedik, és tényleg csak „néhány hitvány évvel” kell számolnia. Számot vetett azonban már azzal is, hogy azt a bizonyos eljárást a politikai bosszú fogja befolyásolni, úgy pedig akár a halálbüntetés is elképzelhető – ha így kell lennie, vállalja a mártíromságot.
Pestre visszatérve az évek óta bérelt Cziráki-palotába nem mehetett, azt már osztrák tisztek foglalták el, így sógora, Károlyi György fogadta be a ma is álló Károlyi-palotába, ami jelenleg a Petőfi irodalmi Múzeum épülete. Itt tartóztatták le 1849. január 9-én.
Bízott az uralkodó szavában
Miért tűrte el a meghurcoltatást? Több alkalommal is távozhatott volna akár Debrecenbe, akár külföldre, erre buzdította családja, barátai, és mint láttuk, a jogban és politikában igencsak jártas Deák szintén. Tudta, hogy nem követett el semmi törvénytelent, jogosan csak legfeljebb olyan „technikai törvénysértésekkel” vádolhatják meg, mint a szentesítés nélküli papírpénz-kibocsátás vagy az újoncozás, amiket az ország jogos önvédelmével tudott igazolni. Őszintén meglepődött, amikor Windisch-Grätz elutasította, miközben tudta, hogy az október 6-án kitört harmadik bécsi forradalomért, közvetve pedig Latour hadügyminiszter meglincselésében is felelősnek tartják, illetve vagyonának lefoglalása is komoly intő jel volt.
Tiszta volt a lelkiismerete, mégis úgy érezte, felelősséget visel a kialakult helyzetért, mindent meg kell tennie, hogy helyreállítsa a békét. Bízott a jog erejében, az uralkodó szavában, és már csak büszkeségből sem akart elszökni a következmények elől
– magyarázza a történész.
Kihallgatása január 24-én kezdődött, a március 26-áig tartó „első körben” kilenc „elbeszélgetésen” vett részt, védőügyvédnek Deák Ferencet szerette volna felkérni. Tételesen cáfolta a vádpontokat, elmagyarázta, mit miért tett, és ezek miért számítanak törvényesnek, illetve szükséges rossznak nevezve elismerte a „technikai törvénysértések” többségét, igaz, néhol a felelősség egy részét Kossuthékra hárította.
Emellett kijelentette, hogy miniszterelnökként egyedül a magyar országgyűlésnek felelős, illetve az 1848. október 3-án meghirdetett ostromállapot előtti időket jog szerint nem kérhetik rajta számon – addig a napig ugyanis a magyar kormány uralkodói felhatalmazással, az udvar által is elismert törvények alapján működött. (Ráadásul a 3-ai manifesztum a magyar közjog szerint törvénytelennek minősül.)
Asszony mögé bújva nem
Budán tartották fogva, Antónia és a gyerekek gyakran látogatták, de a hatóságok elutasították, hogy szabadlábon védekezhessen. Viszonylag kényelmes fogságán sógora testvérével, Károlyi Istvánnal osztozott. A tavaszi hadjárat sikerei hatására április végén az osztrákok lába alatt forró lett a talaj Pest-Budán is, a zűrzavart kihasználva Antónia újfent azt kérte, szökjön meg.
Senki nem figyel rá, beöltözik inasának, csak kisétál a kapun, és Pesten kényelmesen bevárja a magyar hadat. Batthyány továbbra is hajthatatlan maradt, Melkovics Tamás szavaival „bosszantó és egyben imponáló fafejű büszkesége kerekedett ismét felül.” Azt mondta:
Jó lovon, karddal a kézben szívesen, de így asszony mögé bújva, ahhoz nem tudom [magamat] elhatározni.
A foglyokat Laibachba költöztették, útközben, Jánosházán ezerfős, kaszákkal felfegyverzett tömeg követelte Batthyány szabadon bocsátását: neki kellett meggyőznie a sokaságot, hogy ezzel nem csak a foglyokét, de saját életüket is komoly veszélybe sodorják. Feleségét hosszabb szünet után július 26-án Pozsonyban láthatta újra, ekkor már egy bedeszkázott ablakú szobában tartották fogva, Antónia beszámolója alapján lesoványodott és megőszült.
Pontosan mivel vádolták, és miért gyűlölte őt különösen Ferenc József? Miként próbált meg két őr „szeme láttára” öngyilkosságot elkövetni, hogy elkerülje a megalázó akasztást? Hogyan történt pontosan a kivégzése a mai Batthyány-örökmécses helyén, és milyen csellel tudták titokban eltemetni? Erről szól sorozatunk következő része.
