Hunyadi Mátyás az egyik legnagyobb uralkodónk, „utolsó nemzeti királyként” szokás emlegetni – már ha eltekintünk Szapolyai János és fia, János Zsigmond szerepétől –, miközben személye egyben a magyar-román nacionalista ellentétek legikonikusabb alakja. A dilemma egyszerű: magyar volt vagy román? A kérdés nemcsak a két tábor ultráit tüzeli, de a mérsékelt hazafiakban is dacot vált ki: „azért nehogy már Mátyás román legyen”. Megfordítva nyilván ellenkezőleg, ott úgy tanítják az iskolában.
Mátyás csak nézne értetlenül
A modern nemzetfogalom megszületése a XIX. század elejétől rengeteg feszültséget szült a Kárpát-medencében nemzetiségeink vélt és valós sérelmeitől az 1848–49-es véres eseményeken keresztül Trianonig, majd az utódállamok sokszor durva, elnyomó kisebbségi politikájáig, kitelepítésekig és pogromokig hosszú a sor.
Azelőtt évszázadokon át senkit nem érdekelt, hogy valaki románul, tótul, csehül vagy magyarul káromkodik, miközben az országra törő aktuális hódítót üti, közös volt az érdek és a cél, Közép-Európa népei nem élték volna meg a modern kort egymás segítsége nélkül. A XIX. század viszont gyökeres változást hozott, a mindenkori politika megbocsáthatatlan bűne történelmi személyek, események kisajátítása úgy, hogy közben saját koruk értékrendjét, elvárásait húzzák rá.
Nyilvánvalóan ezek a kreációk szivárognak át a közvéleménybe is ezernyi formában, és csak egy hang marad hallhatatlan, az objektív történettudományé. Márpedig a tudomány olyan egyszerűen ragadja nyakon a Mátyás származását firtató dilemmát, miként Nagy Sándor oldotta meg a gordiuszi csomót:
Ha valaki időutazóként bebocsátást nyerne Mátyáshoz, és faggathatná arról, hogy magyarnak vagy románnak vallja-e magát, nem kapna választ. A király csak nézne rá csodálkozva, magát a kérdést sem tudná értelmezni
– mondja a 24.hu-nak Dr. Horváth Richárd történész, az ELKH BTK Történettudományi Intézetének tudományos főmunkatársa.
A szakértővel Mátyás 1443. február 23-ai születésének évfordulóján beszélgettünk arról, hogy mit mond a mai, objektív történettudomány az uralkodó származásáról.
Az oláhnak mondott Hunyadi János
Érdemes az oklevelekkel kezdeni, a família családi levéltára fennmaradt. Történt ugyanis, hogy 1505-ben elhunyt Corvin János öt esztendős fia, Kristóf, a Hunyadi család ezzel kihalt. Az örökös nélkül maradt vagyon ilyen esetekben a koronára szállt vissza, amit a király általában továbbadományozott alattvalói becses szolgálataiért cserébe. A Hunyadi birtokokat II. Ulászló a német földről származó unokaöccsének, Brandenburgi Györgynek adta, aki feleségül vette Corvin özvegyét, Frangepán Beatrixot. Az adományozás hivatalos formába öntésének része volt, hogy a birtokokhoz tartozó dokumentumokat is az új tulajdonosra bízták, ezek olyan szerepet töltöttek be, mint ma a földhivatalok által kezelt tulajdoni lapok.
Az asszony 1510-es halála után György még sokáig Budán maradt, egy ideig a kis II. Lajos nevelője is volt, majd 1525-ben visszatért a Német-római Birodalomba, és magával vitte az iratokat: ez a nagy szerencsénk, mert itthon feltehetően Vajdahunyadon őrizték volna, és a török hódoltság idején nagy eséllyel megsemmisülnek.
Így azonban megvan mindegyik szépen sorszámozva az 1-es példánytól kezdve – ez a család első okleveles említése, Zsigmond király Serba fia Vajknak, Hunyadi János édesapjának adományozza benne Hunyad várát 1409-ben. János aztán az uralkodó szolgálatában katonáskodott, megjárta Itáliát, hűsége és tehetsége egyre inkább Zsigmond kegyeibe emelte, és itt jutunk el egy, a témánk szempontjából fontos 1435-ös királyi adománylevélig:
Az oláhot akkoriban nem kísérte a mai negatív felhang, előkelők, nemesek is viselték ezt a melléknevet, egyszerűen annyit jelentett, az illető a Kárpátokon túlról származik. Mai tudásunk szerint Vajk Havaselvéről érkezett a Magyar Királyságba, de ottani társadalmi státuszáról nem ismerünk részleteket, de minden bizonnyal előkelő származású volt.
Fontos megjegyezni, hogy az „oláh származás” nem jelent a román etnikumot, a két vajdaság (Moldva és Havasalföld) lakossága ugyanis rendkívül vegyes képet mutatott akkoriban, és nem ismert, Vajk melyikhez tartozott, mi volt az elsődleges anyanyelve. A kortársakat azonban ez nem is érdekelte, a havasokon túlról jött ember oláh volt és kész.
Még hungarus-tudat sem létezett
A családnevek még épp csak kialakulóban voltak teljesen természetes folyamat részeként, a példa kedvéért gondoljunk egy közösségre, amelyben él 10 János, valahogy meg kell őket különböztetni. Lehet ez egy gúnynév, valami jellemző tulajdonság (a Balog például balkezest jelent), foglalkozás, ha pedig az illető beköltöző volt, adta magát, hogy származási helye szerint említették. Így ragadt a magyar közegbe érkező Vajkra „automatikusan” az oláh név – nem az etnikumát, hanem tágabb származási helyét jelölte.
A mai értelemben vett nemzet fogalmát a középkor embere nem is tudta volna értelmezni, még ennek egyfajta előfutára, az úgynevezett hungarus-tudat is csak a XVI. században jelent meg. Utóbbi a Magyar Királyság lakóinak közösségtudatát jelenti etnikai hovatartozásra való tekintet nélkül.
Ezen csúszik meg a magyar vagy román kérdése, ami nem más, mint XIX–XXI. századi vágyak visszavetítése a középkorra, a káros anakronizmus iskolapéldája
– fogalmaz a történész. Hozzáteszi, ha a Hunyadiak korában bárkit megkérdeztünk volna, hogyan határozza meg magát a világban, elsősorban a vallását, majd azt említette volna, melyik királyt vagy földesurat szolgálja.
És ha már nevek, Mátyásnál az oláh már szóba sem kerül. Magyarország királya volt, Rex Hungariae, majd hosszas és cirkalmas felsorolása következett azon területeknek, amelyek valaha a korona alá tartoztak, netán magyar uralkodó kifejezte rájuk igényét. 1458-as megválasztása előtt vélhetően János fia Mátyás, vagy Hunyadi Mátyás néven említhették „hivatalos” formában.
Hungarizmusokat használt
Van azonban még egy fogódzónk, ami ugyan továbbra sem válasz az „eredet” kérdésére, de érdekes adalék Mátyáshoz. Amikor 6–10 éves korában taníttatása aktuálissá vált, apja már Magyarország kormányzója volt, reális gondolat lehetett a dinasztia trónra emelkedése. Kisebbik fia ezért bátyjánál sokkal magasabb színvonalú oktatásban részesült, úgy is mondhatjuk, királynak nevelték.
Tudjuk, hogy beszélt németül, valamilyen szláv nyelven (valószínűleg csehül) és latinul – utóbbiról a pápai követ azt jelentette, hosszasan és magas szinten tudott eszmét cserélni a királlyal. Közvetett bizonyítékok alapján pedig azt is biztosra vehetjük, hogy a magyar volt az anyanyelve.
Rengeteg levél maradt meg uralkodása idejéből, ezek egy része cirkalmas szöveg, humanista szerzőre utalnak, nyilván a kancellária valamely vezetője fogalmazta. A dokumentumok egy másik csoportját a rövidebb, célratörőbb, politikai adminisztratív parancsok alkotják, amelyeket Mátyás maga diktált, vagyis az ő szóhasználatát őrizték meg.
Ezekben a latin szövegekben úgynevezett hungarizmusokat találunk, ami azt jelenti, hogy a szerző magyarul megfogalmazott gondolatait ültette át latinba
– fogalmaz Horváth Richárd.
Van is válasz és nincs is válasz
Összességében tehát annyit mondhatunk, hogy Hunyadi Mátyás nagyapja a Kárpátokon túlról, Havaselvéről származott, etnikumát azonban nem ismerjük. Maga Mátyás önmagát Magyarország királyaként határozta meg, ez vezette gondolkodását és tetteit, emellett pedig anyanyelveként beszélte a magyart vagy a magyart is. Identitását nem ismerjük, mint ahogyan felmenőiét sem, de ha megkérdezhetnénk tőlük, semmiképpen sem a magyar-román-kun stb. viszonylatban kapnánk választ.
A Corvin János és Kristóf maradványain a közelmúltban elvégzett DNS-vizsgálatok segíthetnek azonosítani Mátyás csontjait Székesfehérvárott, valószínűleg több érdekes eredményt hoznak majd a Hunyadiakkal kapcsolatban. A király identitásáról, „gondolatairól” azonban nem mesélhetnek.
Magyar vagy román helyett érdemesebb lenne Hunyadi Mátyásra úgy emlékezni, ahogy feltehetően önnönmagát látta: Közép-Európa egyik legjelentősebb uralkodója, sikerrel védte a régiót az oszmán világbirodalom előrenyomulása ellenében, udvarát a kor szellemi életének egyik központjává tette, a Magyar Királyságot pedig a térséggel együtt világpolitikai tényezővé emelte.
