A szőrös, dundi, kapafogú hód mesék, rajzfilmek szerethető, kedves figurája, a természetfilmeket nézve pedig tervező- és építőmérnöki tehetsége kelti fel az ember rokonszenvét. Sokaknál viszont csak addig, amíg testközelből meg nem ismerik Európa legnagyobb rágcsálójának „kártételét”: megrágott törzsek a faültetvényekben, elárasztott mezők, akadályok az árvízi védekezésben, esetenként átlyuggatott töltések, és a sort hosszan sorolhatnánk.
Ma már mindez hazánkban is problémát jelent ott, ahol a hódok visszatértek természetes környezetükbe, és sokaknak meggyűlik velük a bajuk. A történet a szokásos: adott a terület, amit az ember és a természet is magáénak érez, saját javára használna, így aztán súrlódások keletkeznek. Olyan „érdekellentétek”, amelyek mindkét fél számára megnyugtató megoldása rendkívül bonyolult.
A vízi ökoszisztémák működésében azonban az eurázsiai hód munkássága fontos szerepet tölthet be, hozzájárulhat a vizes élőhelyek komplexitásának és biodiverzitásának növekedéséhez, valamint a tájban való vízmegtartáshoz. E szempontból a folyók, patakok és tavak kapcsán ne csak a vízhez köthető élmények jussanak eszünkbe, hanem a vízmegtartás ökológiai és gazdasági szempontú jelentősége is.
Egyes állatok képesek gazdasági károkat okozni, hatásaik azonban sokkal összetettebbek, és a fajokkal való tervezés során nem csak az ember szempontjait kell figyelembe venni – ezért indítottunk sorozatot a vizes élőhelyekhez kötődő, úgynevezett „konfliktusos” állatfajokról. Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont (ÖK) kutatói segítségével mutatjuk be a problémás fajokat, károkozásukat, az őket övező esetleges tévhiteket, illetve igyekszünk olyan, tudományosan megalapozott megoldásokat is felvázolni, amelyek ember és állat érdekei mentén is elfogadhatók.
A magyarországi hódokról Juhász Erika biológussal, az ÖK Ökológiai és Botanikai Intézetének külsős munkatársával beszélgettünk.
Visszatért a legnagyobb rágcsálónk
A hód rágcsáló, rendszertanilag (többek között) az egerek, pockok rokona, aminek a laikus számára is könnyen azonosítható jele a két pár tekintélyes méretű metszőfog. Ezek folyamatosan nőnek, és ha az állat nem „rágcsál” eleget, az bizony az életébe is kerülhet a fogai túlnövekedése miatt – illúzióromboló lehet továbbá, hogy szóban forgó fogak csak a reklámokban csillogó hófehérek, a valóságban pedig narancssárgák.
Az eurázsiai hód őshonos faj Magyarországon, az intenzív vadászat pusztította ki hazánkból még a XIX. században. Szőrét a kalapgyártásban használták, a húsát fogyasztották, és a hódpézsma szintén értéket képviselt – túl sokan fogtak puskát, állítottak csapdát, egyszerűen „elfogytak”… Az 1990-es és a 2000-es években azonban a természetvédelmi erőfeszítések hatására elkezdték visszahódítani a kontinenst, egyúttal a Kárpát-medence ránk maradt területeit is.
Célzott magyarországi visszatelepítési program is zajlott, de valószínűsíthető, hogy a hazai állomány jelentős része spontán terjedéssel települt be Ausztria és Horvátország irányából.
Ökoszisztéma-mérnöknek nevezzük, mert nagy mértékben képes átalakítani élőhelyét, amivel komoly hatást gyakorol az emberi használatba vett és a természeti területekre egyaránt
– mondja a 24.hu-nak Juhász Erika. Mielőtt azonban rátérnénk a hód mesterségbeli tudására, valamint ebből fakadó „hasznára és kárára”, ismerjük meg kontinensünk legnagyobb termetű rágcsálóját.
Szerető férj, de kemény ellenfél
Tömzsi testük akár az egyméteres hosszt is elérheti, erre jön még a 30-40 centis farok, súlyuk gyakran meghaladja a 20 kilogrammot, a természetben is több mint nyolc évig élhetnek. Ellentétben a rágcsálókról kialakult általános képpel, a hód egyáltalán nem csélcsap és szapora jószág: életre szólóan választ egyetlen párt magának. Évente egyszer hoznak világra két-három utódot, a hódcsaládot az előző évi fiatalok és az új kölykök alkotják.
Amikor pedig elérik az ivarérettséget, elhagyják a szülői otthont, és alkalmas folyó-vagy patakszakaszt, holtágat, tavat keresnek maguknak: az optimális élőhely után kutatva ilyenkor több tíz kilométert is megtehetnek a vízfolyások mentén. Az adott terület „minősége” a fő szempont, vagyis az, hogy van-e elég táplálék, kotorékásásra alkalmas partszakasz és így tovább. Az élőhelyek telítődésével párhuzamosan csökken azok kínálata, és kompromisszumokat kell kötni – így jelennek meg a hódok belvárosokban, szinte fátlan területeken vagy nagyon sekély csatornákban.
Az elfoglalt territóriumán belül egy-egy család több száz méteres, de akár két kilométeres folyó- vagy patakszakaszt is aktívan használhat a táplálékszerzés során, a territóriumot pedig elszántan védelmezi fajtársaival szemben. Legfontosabb természetes ellensége, a farkas Magyarországon nem annyira elterjedt, hogy képes lehessen szabályozni a hódállományt.
Gátak, várak és vízmélység
Az eurázsiai hód építési hajlama a médiában fellelhető téves információkkal ellentétben nem különbözik jelentősen a kanadai rokonáétól: mindkét faj épít gátat, várat, amennyiben szüksége van erre. Alapesetben azonban a hód a vízfolyások partjába ásott, tágas üregben húzza meg magát. Ha a kotorék beszakad, vagy a terep nem alkalmas a tökéletes otthon kialakítására – mert lapos a part vagy vízzel telített a talaj –, faágakkal fedi búvóhelyét, ezt nevezzük várnak.
Fontos, hogy az üreg bejárata víz alá nyíljon, ehhez viszont szüksége van egy minimum 80 centis-egy méteres vízmélységre, részben ez indokolja a duzzasztást. Másrészt pedig szereti birodalmát úszva, a biztonságos közegben mozogva bejárni, ami ugyancsak megkívánja e feltétel teljesülését. Minderről pedig ő maga gondoskodik faágakból, lágyszárú növényekből, kövekből, sárból rakott, tapasztott gátakkal – a hódcsalád munkaidejének jelentős részét foglalja le a „műtárgyak” állandó erősítése, javítgatása.
Szélesebb folyókon meg sem próbálkoznak torlaszt emelni, a nagy keresztmetszet és a sodrás ellenében úgysem járnának sikerrel, de nincs is rá szükség, hiszen a vízmélység nem csökken a kívánt szint alá. Kisebb vízfolyásokon sem feltétlenül látványos a hód jelenléte ott, ahol magas a partoldal, mivel ilyen helyeken a patak a gát ellenére sem lép ki a medréből.
Egyes helyszíneken azonban időszakosan vagy állandó jelleggel kisebb-nagyobb területek kerülhetnek víz alá, az elárasztás eredménye pedig lehet hódtó, hódmocsár vagy hódrét, a víz mélységének és a vízborítás állandó vagy időszakos jellegének függvényében. Közös bennük, hogy mindegyik fajgazdag, rendkívül értékes élőhellyé válhat, amelyet ízeltlábúak, kétéltűek, hüllők, madarak és emlősök tömegei népesítenek be.
Konfliktusok: elöntés és töltésrongálás
Csakhogy a hód tevékenysége sokszor nem egyezik az ember elvárásaival, ilyenkor konfliktusok jelentkezhetnek.
Ha már eddig vizeztünk, maradjunk is itt az egyik legfontosabb konfliktusforrásnál, az „elárasztásnál”. Megvan a lehetőség a hódgátak árvízvédelmi, vízügyi célokkal összhangban való felszámolására, sőt egyes térségekben a hód ezen szempontok mentén történő gyérítésére is. Ám ez védett faj, az élettevékenységébe való bármilyen beavatkozáshoz – gátbontáshoz, befogáshoz, elpusztításhoz – minden esetben szükség van a természetvédelmi hatóság engedélyére.
Az engedélyezési folyamat lassú, ez a kérelmezőnek okoz nehézséget. Térségi szintű kérelmek esetén pedig a kérelmező által ismertetett probléma mérlegelése mellett számolni kell a hód helyszín-specifikus ökológiai hatásaival is, amivel kapcsolatban gyakran hiányosak az ismeretek. Ez a természetvédelem számára jelent kihívást
– mondja Juhász Erika.
A szakember szerint a hód kedvező és kedvezőtlen hatásaival való átgondolt tervezésre lenne szükség, az intézményrendszernek protokollt kell kialakítania a helyszínspecifikus és gyors döntések meghozatalára.
Léteznek az üregásásból eredő konfliktusok is, melyeket szintén figyelemmel kell kísérni. Egyrészt arról van szó, hogy ha a hódok a csatornákat, patakokat kísérő vízügyi felvonulási sáv alá ássák az üregeiket, akkor azok váratlanul beszakadhatnak a nehéz munkagépek alatt.
Másrészt pedig a folyószabályozások során drasztikusan átalakított területeken gyakran túl keskeny a hullámtér. Az árvízvédelmi töltés néhány folyónk esetén szinte érintkezik a mederrel. Itt nagy kihívás az árhullámok elleni védekezés, és ennek a problémának egy újabb jelentős eleme az, hogy már a hóddal is számolni kell. Ha a hódot „kimossa” a víz az eredeti üregrendszeréből, akkor magasabb pontot kell találnia, és olykor nincs ott más, csak az árvízvédelmi töltés, amelyet az üregásással valóban meggyengíthet.
Rágás és a fák
Emberi szempontból a másik nagy konfliktusforrás a rágás. A fadöntés elsődleges célja a vékony ágak elérése: a hódok friss rügyekkel, levelekkel, vékony ágakkal, fakéreggel, hánccsal táplálkoznak, a vegetációs időszakban pedig nagy mennyiségű lágyszárú növény is felkerül az étlapjukra. A fásszárúak közül a puhafákat részesítik előnyben, legnagyobb mennyiségben fűzeket és nyárfákat fogyasztanak.
Logikus módon főként a vékonyabb törzsű, fiatalabb egyedeket kedvelik, de ha a preferált fajokból ilyenek nem állnak rendelkezésre, akkor a törzs átmérője nem akadály. Általában a vízparti 5-10 méteres sávban szerzik be élelmüket, de a jó falatért hajlandóak jelentősebben is eltávolodni a víztől:
E probléma mérséklése szintén hatalmas kihívás, érthető módon nem lehet kerítéssel lezárni minden vízpartot, ez nemcsak a gazdálkodónak lenne kedvezőtlen, hanem a természetvédelem számára is. A kiskertek esetén a megoldás valamelyest egyszerűbb: a fák egyedi körbekerítése nyújthat védelmet.
Természetvédelmi előnyök és természetvédelmi konfliktus
A hódok tevékenysége a természetre nézve is kettős, egyszerre jár pozitív és negatív hatásokkal, utóbbiakat viszont az emberi tevékenység mozdítja elő. Egyértelmű pozitívum, hogy egyes területek elárasztása hatalmas haszon a klímaváltozással járó szárazodás ellenében, és a víz megtartása nagyban hozzájárul a biodiverzitás növeléséhez.
A hód által elárasztott rétek herpetofaunáját kutatva munkatársaimmal kimutattuk, hogy egy ilyen, néhány hektáros vizesélőhely több ezer kétéltűegyed szaporodásának biztosíthat helyszínt, miközben ezen védett fajok populációi napjainkban Európa-szerte hanyatlást mutatnak
– mondja Juhász Erika, aki kollégáival a hód általi visszaduzzasztás és elárasztás más gerinces és gerinctelen fajcsoportokra gyakorolt hatásait is vizsgálja.
Az éremnek van azonban egy másik oldala. A kutatók egy 2020-as publikációjukban rávilágítottak arra, hogy a hód több agresszívan terjedő inváziós fásszárú fajt kifejezetten elkerül. Így pedig az idegenhonosok versenyelőnye növekszik, ami természetvédelmi konfliktushoz vezethet. Az őshonos állat az őshonos fákat kedveli, nyilvánvaló, hogy ezért nem a hód a hibás.
Az emberi tevékenység köztudottan az idegenhonos állat- és növényfajok terjeszkedésének fő mozgatórugója, a hód legfeljebb kissé kedvezőbb életfeltételeket teremt néhányuk számára, és gyorsítja a már elindult, eleve nagy sebességű negatív folyamatot. Hozzá kell tenni azt is, hogy jól működő természeti rendszerek esetén a hód rágása semmiféle kárt nem okoz, sőt sok esetben serkenti a fák sarjadását, megfiatalítja az állományt, miközben a rovarfauna szempontjából értékes holtfa képződik. Ha a hullámtéri élőhelyeken a természetes vízdinamika és a szabadabb felszínformálódás lehetősége biztosítva lenne, akkor az őshonos vegetáció sokkal sikeresebben tudna regenerálódni.
Nincs más választás: egymás mellett kell élnünk
A faj közel másfél évszázadon keresztül hiányzott a hazai emlősfaunából, a vizes élőhelyek megváltoztak ugyan, de visszafogadták őket: a hódok pedig köszönik, jól érzik magukat. Most rajtunk van a sor, hogy tervezzünk velük és a hatásaikkal. Ez a tervezés nem csak problémamegoldást jelent, hanem együttműködési lehetőségeket is tartogat: az emberi jól-létnek alapvető feltétele a természeti rendszerek, így többek között a vízi ökoszisztémák egészséges működése.
El kell döntenünk, mely területekre nem tudjuk „beengedni” ezt az állatot, és mit tudunk neki cserébe felajánlani, illetve hol tudunk egymás mellett élni. A szakember úgy véli, hogy utóbbi cél az élőhelyek döntő többségén megvalósítható. Léteznek megoldások például az ember és hód számára is megfelelő, stabil vízszint fenntartására a gátakba beépített túlfolyók, speciális szerkezetek formájában.
Sok kutatás, kísérlet szükséges a patikamérlegen kimért megoldások gyakorlati alkalmazásához, valamint a nagytestű, és élőhelyére nagy hatást gyakorló rágcsáló mind jobb megismeréséhez. A védekezésben nyújtott segítség, a helyi lakosság informálása, felkészítése, továbbá az érdekcsoportok közötti együttműködés és tapasztalatcsere egyaránt elengedhetetlen.
