Stephanie Meng / Biosphoto
Tudomány zöldövezet

Tényleg szárnyas ördög a kárókatona?

A kormoránok tényleg okoznak gazdasági károkat, de rengeteg a félreértés és tévhit, a reakció pedig nem lehet a természet további pusztítása. Ember és állat mind szorosabb együttélése elkerülhetetlen konfliktusokkal jár, de a békés együttélés az emberiség jól felfogott érdeke is: eljött az idő, amikor valamit vissza kell adni a természetnek abból, amit elvettünk.

Ahogy az ember egyre nagyobb területről szorítja ki a természetet, egyes fajok kipusztulnak, míg mások még egyedszámuk csökkenése mellett is egyre jobban összezsúfolódnak, de az állatvilág sem hátrálhat a végtelenségig. Egyre több faj találja fel magát emberi környezetben, pontosabban azokon az egykori élőhelyeiken, amit az ember kisajátított a maga részére.

Ha pedig egy természeti erőforrást egymástól függetlenül többen is használnak, az törvényszerűen vezet összeütközésekhez az „érdekcsoportok” között. Az egyik oldalon gazdasági kárként jelenik meg az, ami a másikon egy védett, őshonos faj mindennapi, természetes viselkedése. A konfliktusok parttalan vitákká, ellenségeskedéssé fajulnak, vagy ami még rosszabb, az állatok pusztításához, üldözéséhez vezetnek.

Kárókatona, a szárnyas ördög?

Mivel talán a legfontosabb természet adta kincsünk a víz, a vizek egészségének záloga pedig ökológiai sokféleségük, ezért indítottunk sorozatot a vizes élőhelyekhez kötődő, úgynevezett „konfliktusos állatfajokról”. Az ELKH Ökológiai Kutatóközpont Vízi Ökológiai Intézetének (VÖI) kutatói segítségével mutatjuk be a problémás fajokat, károkozásukat, az őket övező esetleges tévhiteket, illetve igyekszünk olyan, tudományosan megalapozott megoldásokat is felvázolni, amelyek ember és állat érdekei mentén is elfogadható.

Az előző részben Dr. Lukács Balázzsal beszélgettünk arról, hogy miért fontosak a magyarországi vizes élőhelyek, milyen tényezők fenyegetik egészségüket, és állapotromlásuk hogyan függ össze ember és állat konfliktusaival. A folytatásban már két konkrét faj, a kárókatona és a kis kárókatona következik Dr. Lovas-Kiss Ádám, a VÖI tudományos munkatársának segítségével. Van miről szót ejteni, a közbeszédben igen hosszú a kárókatona „bűnlajstroma”:

iszonyatos károkat okoz a halgazdaságoknak, mindent elkap vagy megsebez, ami él és mozog, kipusztítja a fákat, ráadásul nem is őshonos.

Igaz vagy hamis játékot nem tudunk és nem is akarunk játszani, de a szakember lényegesen árnyalja a képet.

Alex Plavevski / MTI / EPA

Egyikük fokozottan védett

Hazánkban két faj fészkel, és mindkettő őshonos Magyarországon: a kárókatona, és a kis kárókatona, a megkülönböztetés méretbeli eltérésre utal. A kis kárókatona testhossza 45-55 centiméter, a faj a nagy folyószabályozások és lecsapolások eredményeként eltűnt hazánkból. Természetes úton, mondhatni „önszántából” tért vissza az 1980-as évek végén, jelenleg 600-800 pár alkotja a fészkelő állományt.

Először a hortobágyi halastavaknál jelent meg, ma már a Tisza-tó környezetében, a Tisza mentén, a Kis-Balatonnál, a Velencei-tónál a Dinnyési-fertőn, illetve a tömörkényi Csaj-tónál ismert az előfordulása. Fokozottan védett faj, kilövése és riasztása is tilos, természetvédelmi eszmei értéke 100 ezer forint.

Közvetlenül a vízparti nádasban fészkel együtt a gémekkel és kócsagokkal, táplálékát pedig a vízből szerzi: kisebb halakat, rákokat, puhatestűeket. Rendkívül jó úszó, gyors és kiválóan lát a víz alatt

– mondja a 24.hu-nak Lovas-Kiss Ádám.

Egy-egy fa áldozatul esik

Képességek terén nem marad el rokonától a 80-100 centi testhosszú kárókatona – a neve „hivatalosan” kárókatona, és nem nagy kárókatona – sem. Széles körben elterjedt Eurázsiában, Észak-Amerikában és Ausztráliában is, hazánkból soha nem tűnt el, jelenlegi állományát 2500-2600 fészkelő párra becslik, de az utóbbi időben folyamatosan csökken az egyedszám.

Vízparti, mocsaras területeken költ nagy kolóniákban, ilyenkor figyelhető meg a fák pusztulása, amit sokan rónak fel károkozásként.

Való igaz, hogy a madarak ürüléke erősen savas, és amikor az este nyugovóra térő vagy együtt fészkelő kolónia több tucatnyi tagja együtt bombázza a környéket, azt az adott fa komolyan megsínyli. Idővel valóban elpusztul, ám itt egyes fákról vagy 2-3 szomszédos egyedről van szó, nem erdőkről. A kárókatonák „hűségesek”, mindig adott fára telepszenek még akkor is, amikor az már elpusztult a guanótól – persze csak addig, amíg ki nem dől, de ez évek kérdése.

A nagy kárókatona hazánkban védett, külön engedéllyel szabad riasztani a csapatokat, és ritkítani is szabad őket időről időre újból meghatározott és területenként eltérő számban.

Nem csak a kormorán

A legfőbb probléma télen jelentkezik, amikor a hazai állomány mellé több ezer madár érkezik tőlünk északabbra fekvő területekről, és akár több százas csapatokban megtelepszik halgazdaságok tavainak közelében. Nyilván nem véletlenül, addig használják a számukra terített asztalt, amíg csak tudják. Apró kitérő, de ebből a szempontból is nagyon hátrányosak a klímaváltozással járó enyhe telek.

Ha ugyanis kemény mínuszok vannak, a tavak és folyószakaszok befagynak, a kárókatonák egyszerűen továbbállnak. Addig repülnek délnek, amíg számukra kedvezőbb időjárási körülményeket találnak, jellemzően a Földközi-tenger térségében

– jegyzi meg a kutató.

Tényleg jelentős károkat képesek okozni a halgazdaságokban, de hiteles tudományos kutatások, statisztikák híján mindössze általánosságokról beszélhetünk. Tudjuk, hogy főleg a ponty- és süllőfélékre jelentenek „veszélyt”, de megalapozott információink nincsenek például arról, hogy milyen méretű halat fogyasztanak, milyen mennyiséget és így tovább.

Saverio Gatto / Biosphoto / AFP

Így alakult ki több helyen a gyakorlat, hogy a halgazdaság várt és teljesült hasznának negatív különbségét egy az egyben a kormoránok számlájára írták. Pedig számos egyéb tényezőt is figyelembe kellene venni a különböző betegségektől a lopásig. Amint korábbi cikkünkben írtuk, itt kellene bevonni a kutatómunkát, amely eredményei alapján meg lehet adni a madarak okozta kár nagyságrendjét, amit aztán az állam kompenzál. Lovas-Kiss Ádám kiemeli: „a kártétel vitán felül áll, de egyrészt nem ismerjük annak mértékét, másrészt pedig a megoldás nem a folyamatos ritkítás – ez jól látszik a csökkenő egyedszámból”.

Őrült vagdalkozás a víz alatt

Mielőtt rátérnénk, hogyan lehet az állatok elpusztítása nélkül korlátozni a tevékenységüket, nézzünk még egy ide tartozó másik vádpontot: a kormoránok mindent el akarnak fogni, amit csak találnak. A víz alatt ez „őrült vagdalkozáshoz” vezet, mire a madár elkap egy halat, több másikat megsebesít, a sérült halak pedig vagy elpusztulnak vagy visszamaradnak a fejlődésben.

A kárókatona csapatban vadászik, remek taktikát alkalmaz: közös erővel egy csomóba terelik a halakat, majd lecsapnak a rajra, mindenki viszi, amit ér. Ilyenkor persze még kiváló képességeik ellenére is sokszor „mellényúlnak”, és okozhatnak sérüléseket.

Csakhogy kimutatták, hogy a tükörpontyok valóban megszenvedik, nehezen épülnek fel, ám a pikkellyel rendelkező halaknak semmiféle hátrányt nem okoz az ilyen sérülés.

Ebben a kérdésben is ott tartunk, hogy amennyiben egy elpusztult vagy gyengén fejlett hal testén forradás, friss seb látszik, rögtön megvan a bűnbak. Félreértés ne essék, a sebzés tényét senki nem vitatja, az ezzel okozott kár mértéke viszont kérdéses.

Mi hát a megoldás?

A világon és itthon is számos, jól bevált módszer létezik. Az egyik, amikor a tó körül direkt táplálkozóterületet alakítanak ki: egy kisebb víztest gazdaságilag értéktelen, egyébként is inváziós ezüstkárászokkal. Ezeket a halakat ugyanis jobban „szeretik” a kormoránok, elhagyják érte a nemes fajokat – sőt a kis kárókatona egyik jelentős ökológiai szolgáltatása, hogy megszabadítja vizeinket ezektől a komoly ökológiai fenyegetést jelentő, idegenhonos halaktól.

Marc Tisseau / Biosphoto / AFP

Kisebb tavaknál alkalmaznak a két part között kifeszített zsinórokat, rajtuk kis zászlókkal, ezzel megakadályozva a madarak leszállását a felszínre. A kormoránok elképesztő vízi mutatványainak az ára, hogy a levegőben nem éppen akrobaták, csak hosszú siklással tudnak leszállni a vízre.

Fontos a méret is, mert bár mint említettük, kutatás nincs rá, de nyilvánvalóan megvan az a fizikai határ, amely felett a kormorán már nem képes lenyelni a zsákmányt. Pontosabban a kis kárókatonáról ismert, hogy elsősorban 8-10 centis példányokra vadászik, és kilós halakkal azért már az egyméteres nagyobb rokon sem képes megbirkózni. A halivadékokat védhetjük úgy is, hogy csak tavasszal, a telelő kormoránok tömegének távozása után engedjük őket a nyílt vízbe.

A hazánkban költő kárókatonákkal viszont mindenképpen békében kellene élnünk, ez az ő otthonuk is, nem tehetnek róla, hogy a puszta létezésükkel sérthetik az érdekeinket. Fontos részei a természetnek, ragadozóként nagyban hozzájárulnak vizeink egészségéhez, végső soron ahhoz is, hogy ivóvizünk legyen. A hosszú távú megoldás alappillére mindenképp egy méltányos állami kompenzációs rendszer, illetve a megelőzést szolgáló beruházások támogatása, és mindemellett természetesen az EU irányelveivel összhangban területeket visszaadni a természetnek.

Ajánlott videó

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, a 24.hu Facebook-oldalán teheted meg. Ha bővebben olvasnál az okokról, itt találsz válaszokat.

24-logo

Engedélyezi, hogy a 24.hu értesítéseket
küldjön Önnek a kiemelt hírekről?
Az értesítések bármikor kikapcsolhatók
a böngésző beállításaiban.