A millenniumra készülő ország nemzeti lázban égett, ekkor, 1894-ben határozták el a bányászok, hogy a német “Glück Auf!”, azaz Szerencse fel! köszöntést is magyarítják. A bányász és kohász egyesület Péch Antal tiszteletbeli tag “Jó szerencsét!” javaslatát tartotta a legmagyarabbnak, azóta hangzik így bányászaink köszöntése.
És talán nincs még egy szakma, ahol ennyi szükség lenne a szerencsére – nem csoda, hogy a bányászhimnusz is így kezdődik: “Szerencse fel, szerencse le”. A számos láthatatlan veszély közül az egyik legkomolyabb a sújtólégrobbanás, ami 1983. június 22-én egy szempillantás alatt 37 bányászt ölt meg Oroszlányban, a márkushegyi szénbányában.
Leállt a szellőző
Az oroszlányi szénmedencében barnaszenet bányásztak, a Márkushegyi Bányaüzemet az eocén program keretében létesítették, 1981. április 1-jén lépett termelésbe. A tragédia tehát csupán két évvel a bánya megnyitása után következett be.
Abban az évben június 21-éről 22-ére virradó éjszakán hatalmas vihar tombolt a térségben, heves zivatarokkal, villámlással. Nem sokkal hajnali három óra előtt, azaz már 22-én a személyszállító akna diszpécsere jelentette: áramszünet miatt leállt a fő szellőztető – emlékezett vissza 2008-ban, 25 évvel az események után az akkor már nyugdíjas márkushegyi bányász, Kőrösi Imre.
Gyűlt a metán
Amikor tehát abban a bizonyos Északi I-es mezőben leállt a szellőzés, a bent dolgozó 94 bányászt egy olyan helyre rendelték, ahol természetes légáram volt tapasztalható. Az akkori előírások szerint még három órát tartózkodhattak azon a területen, ahol az áthúzó légáram volt, eközben próbálták az áramot visszakapcsolni.
A robbanás egyik túlélője, Németi Tibor 2010-ben nyilatkozott a Magyar Nemzetnek:
Semmiféle előjelre nem emlékszem. Azt tanítják, hogy ha porfelhőt látunk felénk közeledni, vegyük fel a maszkot, és kapcsoljuk be a szűrőt tartalmazó önmentő készüléket, mert bármi lehet a levegőben, de ilyen se történt. A robbanás ereje letaglózott, s csak a kórházban tértem magamhoz.
[…]
A tatabányai kórház főorvosnője azt mondta, azért éltem túl a történteket, mert nem dohányzom. Ugyanis dohányosként eleve nagyobb mennyiségű szén-monoxid lett volna a véremben, s a robbanást követően annyi került bele, hogy így is élet-halál között voltam. A tízes vágat frontján, ahol a kitermelés folyik, nyolc-tíz tonnás marópajzsok voltak, amelyeket arrébb dobott a robbanás ereje. Akit ez az erő nem ölt meg, annak a szén-monoxid elől kellett menekülnie.
37 halott
A móri és a tatabányai kórház orvosai és nővérei szinte azonnal a helyszínre érkeztek, a bányamentők folyamatosan hozták felszínre a sérülteket: égések, törések, szénmonoxid-mérgezés, a környék hirtelen egy tábori kórházra kezdett hasonlítani. A tragédia híre hamar eljutott a környező településekre, jókora tömeg gyűlt össze: ki édesapját, ki férjét, fiát, testvérét kereste.
Másnap délig folyt a mentés, összesen 33 magyar és 4 lengyel munkás hunyt el, lakatosok, vájárok, aknászok, villanyszerelők, szállítók, gépkezelők – eleveníti fel emlékeit Kádas Miklós.
Öt súlyos és 12 könnyebb sérült került kórházba. Először hírzárlatot rendeltek el, majd a sajtó is beszámolt a tragédiáról:
Az Oroszlányi Szénbányák Vállalat Márkushegyi Bánya- üzem északi I-es bányamező 1. számú telepén 1983. június 22-én hajnalban kb. 4. 06-kor – még nem tisztázott okokból – robbanás történt. A bányamentők teljes erővel, nagy apparátussal megkezdték, s a déli órákra befejezték a mentési munkálatokat. Harminchat bányász életét vesztette, egy életveszélyes, öt súlyos, tizenkét könnyebb sérültet kórházban ápolnak.
A 37. áldozat később, a Honvéd Kórházban halt bele sérüléseibe.
(Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Fortepan)
