A szakértők ma úgy vélik, hogy a hunok 5. századi támadássorozata volt az első lépése annak a folyamatnak, melynek végén a Nyugat-Római Birodalom darabjaira hullott. A lovas nép fellépése ugyanis megnyitotta az utat a többi keleti nomád csoport előtt.
A korabeli kútfők szerint Attila csapatai elképesztő pusztítást vittek végbe. A modern tudós azonban nem lenne tudós, ha nem dolgozna benne a kritikai érzék: a Cambridge-i Egyetem szakértői úgy döntöttek, érdemes régészeti szempontból is megvizsgálni a kérdést. A kutatók ezért belekezdtek a pannoniai leletek elemzésébe, hogy megtudják, hogyan viszonyultak a helyiek a hunok érkezéséhez.
A fogak és csontok biokémiai vizsgálatával a tudósok következtetni tudtak a korabeli emberek étrendjére és mobilitására. Az eredmények alapján a csapat arra jutott, hogy néhány, a birodalom peremterületéről származó földműves megunhatta a gazdálkodást, és maga is áttért a hunok nomád életmódjára – talán még fegyvert is fogott.
Susanne Hakenbeck, a Cambridge-i Régészeti Osztály szakembere és az új kutatás vezetője szerint a hunok olyan életmódot hozhattak be a térségbe, amely sok helyinek vonzó volt – igaz, egyes nomádok is megszerethették a letelepedést és gazdálkodást. A felfedezés emellett azt is bizonyítja, hogy valóban létezett az a folyamatos beszivárgás, amely végül elősegítette a birodalom bukását.
Tudjuk a korabeli beszámolókból, hogy ez az a korszak volt, amikor a törzsek és a rómaiak szerződéseket kötöttek és törtek meg, amikor hűséget esküdtek és szegtek meg
– állapította meg Hakenbeck. A kutató szerint a csontvázak alapján rekonstruált életmód is a válság hipotézisét támasztja alá.
Így hihetünk a római történetíróknak
A PLOS ONE-ban megjelent tanulmányban Hohenbeck kollégáival – többek közt Fóthi Erzsébettel, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársával – öt különböző magyarországi római kori lelőhely, így Keszthely-Fenékpuszta, Hács-Béndekpuszta, Győr-Széchenyi tér, Mözs és Szolnok-Szanda csontvázait mutatja be. A csapat a vizsgálat során a maradványok szén-, nitrogén-, stroncium- és oxigénizotóp arányait elemezte.
Az adatokat végül összehasonlították korabeli közép-németországi, valamit szibériai és mongóliai mintákkal – előbbi helyszínen tipikus letelepedett földművesek, utóbbi régiókban pedig nomádok éltek ekkor. Ezzel a szakértők felmérhették, milyen jellegzetességek alakultak ki a helyiekben az eltérő életmódokkal.
Hakenbeck szerint az efféle áttérésre az 5. századi Európában nincs máshol példa. A kutató hozzátette, nincs egyértelmű kapcsolat az életstílus, illetve a nemek, sírmellékek és a hunokra jellemző koponyaforma közt.
Ami az étrendet illeti, Hakenbeck szerint a földművesek meglehetősen “unalmasan” étkeztek – elsősorban búzát, zöldségeket és hüvelyeseket, illetve némi húst, és még annál is jóval kevesebb halat fogyasztottak. A nomádok sokkal több állati fehérjét és halat ettek, sőt, a köles jellegzetes szénizotópos nyomát is sikerült azonosítani a csontokban – a növény igen szívós és gyorsan megnő, ezért szerethették a vándorló népek.
Ammianus Marcellinus, 4. századi történetíró például azt írta, a nomád nép tagjai egyáltalán nem értenek a földműveléshez, csak húst esznek és tejet isznak.
Hakenbeck úgy véli, hogy bár a római elit számára a hunok érthetetlen barbárok voltak, a birodalom határának népei mégis képesek lehettek interakcióba lépni velük, a különböző kultúrák tagjai még tanulni is tudtak egymástól.
(Via: Past Horizons)
