Szókratész életéről meglehetősen keveset tudunk,és művei sem maradtak fenn közvetlenül, módszerét tanítványa, Platón dialógusai őrizték meg az utókornak. Krisztos előtt 470 körül született Athénban, ifjonti éveiben feltehetően szobrász édesapja mellett dolgozott. Athéni polgárként a nehézfegyverzetű gyalogság, a hopliták soraiban szolgált, több háborúban is harcolt.
A pusztítás, öldöklés látványa, a háború züllöttsége és egy belső, isteni hang fordította a filozófia felé. Igazi hitvallását abban látta, hogy az embereket gondolkodásra ösztönözze az élet értelméről, lelkük művelésére bírja. Maga is így élt: szegényesen, gondolatait az erkölcsi megújulásra összpontosítva. Nemes, emberszerető egyénisége sok tanítványt vonzott köré, de iskolája nem volt, sétálgatva tanított gondolkodni.
A házsártos feleség, mint a tüzes paripa
Kortársai igazi csodabogárnak tekintették. A filozófia önmagában élményt jelentett számára, képes volt gondolataiba merülve hosszú időre teljesen megfeledkezni a külvilágról. Egyszer például a katonai táborban egy helyben állva merengett 24 órán keresztül, észre sem vette, hogy közben a fél tábor rajta szórakozik.
Házassága is legendás, ötven esztendősen vette feleségül a házsártos, pörlekedős asszonyt, Xanthippét. A nő a férje által elhanyagolt asszony legendás alakja lett, Szókratész pedig a zsémbes feleség miatt szenvedő férjé. Egy alkalommal például a filozófus barátaival is hangosan veszekedve az éjjeliedény tartalmát öntötte Szókratész fejére.
Aki ezt is nyugodtan tűrte, mert:
Megfigyeltem, hogy azok az emberek, akik jó, tapasztalt lovasok akarnak lenni, nem jámbor, hanem tüzes paripát választanak maguknak. Abból indulnak ki, ha be tudják törni, a többivel könnyen megbirkóznak. Pontosan így jártam el én is. Miután szeretnék bánni tudni az emberekkel, elvettem Xanthippét, s meg voltam győződve, hogy ha vele boldogulok, a többi emberrel már könnyű dolgom lesz.
“Tudom, hogy semmit nem tudok”
Igyekezett magát távol tartani a politikától, hajlíthatatlan egyénisége nem volt képes pártérdekek szolgálatába szegődni, szókimondása pedig magában hordozta ahatalommal való összeütközés veszélyét. A törvény védelmében a népharagot is magára vállalta, a demokrata alkotmány feletti kritikájával, sokakat személyesen megsértő feddéseivel számos ellenséget szerzett magának.
Néhány szókratészi gondolat:
- Tudom, hogy semmit nem tudok.
- Tégy, ahogy jónak látod, úgyis megbánod, bárhogyan cselekszel.
- Mindenképpen házasodjatok meg; ha jó feleséget szereztek, boldogok lesztek – ha rosszat, akkor filozófusok.
- Ahogyan a múltunkat sokféleképpen magyarázhatjuk, jelenünket számtalan módon megváltoztathatjuk, és különféle lehetséges jövők állnak előttünk.
A politika Kr.e. 399-ben csapott le rá: koholt vádak alapján – ifjak megrontása, istentelenség – bíróság elé állították. Önérzetes magatartásával a bírák haragját is magára vonta, halálra ítélték. Lett volna lehetősége, de nem menekült el. Úgy vélte, a halál egy álomhoz hasonló nyugalmi állapot, vagy továbbélés a Hádészben, ahol bölcs férfiakkal folytathat eszmecserét. Egyik lehetőség sem aggasztotta.
Nyugodtan, bátran ment a halálba
Önként, teljes lelki nyugalommal ürítette ki a bürökből készített mérget. Platón szemtanúja volt mestere utolsó perceinek Kr.e. 399. február 15-én:
A fiú kiment és hosszú ideig maradt odakint, aztán bevezette azt az embert, akinek át kellett adnia a mérget, melyet egy csészében már kisajtoltan magával hozott. Mikor Szókratész meglátta az embert, így szólt hozzá: “Hát derék barátom, – hiszen te értesz ehhez – mit kell tennem?” “Semmi egyebet, – felelte az – csak idd ki és járkálj, míg a lábad el nem nehezedik, azután feküdj le; így majd magától is hat.” Ezzel átnyujtotta a csészét Szókratésznak; ő pedig átvette, egészen derülten, Ekhekratész, és sem nem remegett, sem nem látszott az arcszínén vagy arcvonásain semmi változás
[…]
S mikor ezt mondta, szájához emelte a kelyhet és nagyon nyugodtan, könnyedén kiitta. Mindeddig legtöbben valahogyan csak vissza tudtuk tartani könnyeinket, de mikor láttuk, hogy issza és hogy már ki is itta, már nem tudtuk, hanem magamnak is nagy erővel és feltartóztathatatlanul előtörtek a könnyeim, úgy hogy elfedve arcomat sirattam meg magamat: mert hiszen nem is őt, hanem a magam balsorsát sirattam, amiért ilyen barátot veszítettem el.
Kritón már énelőttem, minthogy nem tudta visszafojtani sírását, félreállt. Apollodórosz pedig már azelőtt is szüntelenül sírt és most hangosan felzokogott, sírva és méltatlankodva, s mindannyiunkat megindított, kivéve magát Szókratészt. Ő így szólt: “Mit míveltek, ti különös emberek! Hiszen leginkább azért küldtem el az asszonyokat, hogy ne haszontalankodjanak így; mert úgy hallottam, hogy csendben kell meghalni. Maradjatok hát nyugodtak és erősítsétek meg magatokat.”
Mi ezt hallva elszégyelltük magunkat és visszatartottuk a sírást. Ő pedig egy ideig járkált, majd miután megjegyezte, hogy a lába elnehezedik, hanyatt feküdt;
[…]
Már csaknem a köldökéig kihűlt, mikor kitakarva magát – mert idáig be volt takarva – így szólt, és ez volt végső szózata: “Kritón, Aszklépiosznak kakassal tartozunk: adjátok meg neki és el ne feledjétek.” “Meglesz, – felelte Kritón – de gondold meg, van-e még más mondanivalód.” De erre a kérdésre ő már nem válaszolt, hanem kis idő múlva megrázkódott, és az ember kitakarta, s tekintete már megtört; Kritón ezt látva, lezárta száját és szemét.
