A Mohács utáni másfél évtized, a Magyar Királyság kettő, majd három részre szakadása hazánk történetének rendkívül izgalmas, eseménydús, ám annál szomorúbb epizódja. Szinte fel sem száradt a király, tucatnyi országnagy és több ezernyi vitéz vére a síkon, amikor I. (Nagy) Szulejmán szultán Visegrád várát elfoglalva megszerezte a magyar államiság megtestesítőjét, a Szent Istvánnak tulajdonított koronát.
Szulejmán akcióját a Magyar Tudományos Akadémián 2012 óta működő “Lendület” Szent Korona Kutatócsoportja térképezte fel és hozta szélesebb körben nyilvánosságra egy nemrég elkészült koronafilmben. A részletekről a kutatócsoport vezetőjét, Pálffy Géza történészt, az MTA BTK tudományos tanácsadóját kérdeztük.
Magyar király vagy erős király?
Ott vesszük fel a fonalat, hogy a mohácsi csatában meghalt II. Lajos magyar király és az ország számos előkelője, így az oszmánok teljes nyugalomban bevonultak Budára, majd hatalmas pusztítás után egy hónap múlva elhagyták az országot. A rendek élve a szabad királyválasztás jogával Szapolyai János erdélyi vajdát választották királlyá, fejére a nyitrai püspök 1526. november 11-én Székesfehérvárott helyezte a Szent koronát.
János király koronázása annak ellenére is teljesen legitim volt, hogy az ezt biztosító, jól ismert három feltétel közül egy, jelesül az esztergomi érsek közreműködése nem teljesült. Ő ugyanis, Szalkai László hősi halált halt a mohácsi mezőn, posztja üresen állt. A rangban utána következő Tomori Pál kalocsai érsek is életét adta a török ellen.
A magyar előkelők egy másik, hasonlóan befolyásos csoportja ugyanakkor úgy vélte, hazánk önerőből képtelen feltartóztatni az oszmán áradatot, ezért Jánossal szemben a magyar trónigénnyel fellépő Habsburg Ferdinándot támogatta. Ő ugyan a magyar koronára jogalapot elsősorban a korábbi Habsburg-Jagelló szerződések alapján formált, végül 1526. december 16-án János királyhoz hasonlóan szintén teljesen törvényes királyválasztással (1526. dec. 16., Pozsony), később koronázással került hatalomra.
A Habsburgok ekkoriban álltak hatalmuk csúcsán: Ferdinánd bátyja V. Károly német-római császárként és spanyol királyként a korabeli Európa legnagyobb hatalmú uralkodója volt és messze a leggazdagabb, hiszen őt gyarapította az Amerikából tonnaszám érkező arany és ezüst. A nagy császár árnyékában azonban Ferdinánd király lehetőségei Magyarországon igencsak korlátozottak voltak.
Egy ország életveszélyben
Ráadásul az osztrák főhercegnek fegyverrel kellett megküzdeni a magyar trónért. Fellépése nyomán Magyarországon a két törvényes király között polgárháború kezdődött, amely során 1527 végére János király és hívei Erdélybe szorultak vissza.
Ekkor Várday Pál személyében ugyan már volt új esztergomi érsek, akit János király nevezett ki, ám ő még nem volt püspökké szentelve, és a pápa sem erősített meg, így Ferdinánd koronázása is teljesen törvényes volt. 1527 végén tehát különleges patthelyzet alakult ki, a főhatalomért két, minden szempontból teljesen legitim király küzdött egymással – magyarázza a professzor. A helyzetet viszont a Magyar Királyság számára életveszélyessé tette, hogy az ország az oszmán-törökök által legyőzve, annak torkában vergődött…
De miként került a Szent Korona Ferdinándhoz? Az ereklyét ekkor már hagyományosan Visegrád várában őrizték, ahonnan János koronázása után, 1526 végén – tekintettel a kialakult ingatag helyzetre – Perényi Péter koronaőr saját birtokán, Füzér várában helyezte biztonságba. Ferdinánd sikerei hatására azonban a karrierjét építgető fiatal arisztokrata a Habsburghoz pártolt, és a Szent Koronánál jobb “ajánlólevelet” nem is vihetett volna magával.
Pálffy Géza óva int attól, hogy Perényit ezért “hazaárulónak” bélyegezzük. A zűrzavaros, polgárháborús időszakban majd’ mindenki csak a saját érdekét nézte, bevett szokássá vált a pártváltás minden irányban, akár többször is. A kortársak birtokainak, családjaiknak a jövője, sőt sokszor még életük is azon múlt, milyen gyorsan és milyen sikerrel szerzik meg a folyton változó, de éppen aktuális hatalom kegyét.
A “fényes padisah” lovának nyoma
Ékes bizonyítéka ennek a folytatás is. Szapolyai János ellenfele, Ferdinánd király törvényes koronázásával politikailag is szinte “mattot kapott”, elszigetelt helyzetéből egyetlen kiút kínálkozott: ha szövetséget köt az oszmánokkal. Így lett az 1526 előtti törökellenes harcok egyik vezéralakja immár magyar királyként a török szultán vazallusa 1528 márciusában. Noha a kor viszonyai között ez még a lehető leglazább függés volt, mégis az önállóság egy jelentős részének feladásával járt.
Nyugodt korunk fotelből gerjedő indulatait azonban itt is le kell állítanunk: uralma megőrzése szempontjából János királynak nem volt más választása, a diplomácia szintjén ment el addig, amíg tehette. A jövőbe pedig semmiképp nem láthatott, nem tudhatta, mi lesz e lépésének következménye évek, majd évtizedek múltán; mint ahogy az is igaz, valójában ezzel alapozta meg, hogy az ország keleti területeit soha nem szállta meg a török – fejti ki a történész.
Szulejmán szultán végül gyorsan számolt és cselekedett: 1529-ben közel 100 ezer fős had élén indult János király “megsegítésére”. Fő célja az “új” magyar uralkodó, I. Ferdinánd megtörése volt, azaz Bécs elfoglalása, egészen addig nem is ütközött komoly ellenállásba.
A Habsburg király viszont érthetően Bécs védelmére összpontosított, a Budán jelentéktelen őrséggel magára hagyott Nádasdy Tamásnak ezért nem maradt esélye a sokszoros túlerővel szembeni ellenállásra.
“Pogány” kézen a Szent Korona
A szultán elfoglalta Visegrádot is, ahol a régi szokáshoz híven ekkor is őriztették a Szent Koronát. A vész hírére parancs érkezett Ferdinánd királytól a korona Győrbe mentésére, de elkésett, így a magyar felségjelvény Szulejmán kezére került – nem tudjuk pontosan, a továbbiakban mit tett vele.
Elvitte magával Bécs alá a táborba, Visegrádon hagyta török őrségen, vagy rögvest Budára küldette? Jelenleg még nincs információnk róla, hol volt a korona 1527 nyarán.
Az újabb kutatásokból azonban kiderül, hogy a Bécs sikertelen bevételi kísérlete után hazafelé tartó szultán magával vitte – hadizsákmányként Konstantinápolyba indult vele. Útközben azonban meggondolta magát, és október végén, a Pesttől 60 kilométerre fekvő Tass településen megváltoztatta korábbi elhatározását.
Akié a Szent Korona, azé Magyarország
Nem tévedés: Szulejmán szultán visszaküldte a Szent Koronát Budára, Szapolyai Jánosnak. Miért tette ezt? Feltehetően udvarának magyar ügyekben jártas főemberei vagy még inkább magyar hívei meggyőzték:
Röviden szólva tehát: még a világhódító Nagy Szulejmán szultán is megértette, az általa támogatott Szapolyai János király és utódai csakis akkor bírhatják Magyarországot, ha övék a Szent Korona, azaz ha a felségjelvény Magyarországon marad.
A Tasson tartott haditanács után tehát a szultán visszaküldte Budára az ereklyét, és nem is akárhogyan. Kíséretéül a túszul ejtett esztergomi érseket, Várday Pált és Perényi Péter koronaőrt választotta – Szapolyai kegyelmébe ajánlva szabadon engedte őket.
Hajszálon múlt
Akkor és ott, politikailag Szulejmán pillanatnyi érdekből döntött, a korona visszaküldésével mégis óriási szolgálatot tett az utókor magyarsága számára. A szultáni kincstárba került keresztény tárgyak túlnyomó többsége ugyanis mára eltűnt. Nem zárható ki, hogy koronánknak is örökre nyoma veszett volna – mondja Pálffy Géza.
Az első részletes, hiteles és ráadásul színes ábrázolás ugyanis csak a 16. század ötvenes éveinek közepéről való, miként nemrég ezt is feltárták a kutatók.
Szerencsére nem így történt, az viszont tény, hogy Szulejmán 1529 nyarán-őszén magával akarta vinni a koronánkat Isztambulba – nyilván hadizsákmányként, trófeaként. De pragmatikus politikusként meggondolta magát, és úgymond “meghajolva jelentősége előtt”, végül mégis visszaadta magyar híveinek.
Amit pedig ezek után tudunk róla az az, hogy az 1530-as években a koronát ismét Visegrádon őrizték, és maradt is “keleten”, míg az újabb sorscsapások terhe alatt Fráter György, Erdély helytartója 1551 nyarán végül vissza nem adta I. Ferdinánd királynak.
(Kiemelt kép forrása: A Szent Korona és koronázási kincseink nyomában, FilmLab)
