“Ezt Aradért kapod!” – Londonban megverték Haynaut

Az 1848-49-es szabadságharc leverése után nem volt gyűlöltebb személy Magyarországon Julius Jacob von Haynaunál. Indokolatlan és túlzó volt a terror, amit az ország katonai kormányzójaként bevezetett, a szabad Európa közvéleménye is mélyen megvetette érte. Nem szabad viszont elfelejteni, hogy Haynau Ferenc Józseftől kapott teljhatalmat, tettei végső soron az uralkodót terhelik.

A kiegyezés után viszont a “jó király” ideáljába nem igazán fért bele a megtorlás szigora, így tudatosan is igyekeztek mindent Haynau nyakába varrni. Pedig Haynau nem volt más, mint báb, egy brutális és kegyetlen ember, a császár nem véletlenül uszította épp őt Magyarországra.

Olyan, mint egy borotva

Már 15 esztendősen beállt a császári hadseregbe, ahol fényes karriert futott be, a táborszernagyi rangig vitte. Önfejűségéről és kegyetlenségéről vált híressé: az Itáliai Bresciában betegágyukon gyilkoltatta meg a sebesült forradalmárokat, asszonyokat korbácsoltatott meg nyilvánosan. Joggal érdemelte ki a bresciai hiéna melléknevet.

1849 májusának végén vette át a magyarországi seregek főparancsnokságát, és rögtön új, tudatosan megalázó és kegyetlen módszereket vezetett be.

Visszaállította és alkalmazta is a magyar oldalon harcoló császári tisztekkel szemben az akasztást, de nem kímélte a civileket sem, papokat, lelkészeket, elöljárókat küldött a halálba a legkisebb vétségért is.

A fegyverletétel után mindent megtett, hogy a forradalmi hajlamot kiirtsa, az eszközökben nem válogatott. Százakat végeztetett ki, ezreket ítéltetett a lassú sorvadással, halállal felérő várfogságra. Szadizmusa idővel a császár számára is kellemetlenné vált, így 1850. július 8-án leváltotta az addig teljhatalommal bíró katonát.

Parancsnoka, Radetzky tábornagy ekkor így fogalmazott”Haynau olyan, mint egy borotva: mihelyt elvégezte dolgát, tokba kell tenni”

Az angolok megadták neki

A 64 éves Haynau számára ez azt jelentette, hogy visszavonult a jutalompénzén vásárolt magyarországi birtokára. És utazgatott. Bécsben díszpolgári címmel tüntették ki, Berlinben ünnepelték. Brüsszelben viszont majdnem pórul járt, a haragos tömeg nők megkorbácsolását vetette a szemére, Párizsban pedig csak a hatóságok teljes készültségének köszönhetően kerülte el a verést.

Nem úgy Londonban, 1852-ben. Egy sörgyári látogatás során a munkások felismerték, és “Ezt Aradért kapod!” felkiáltással nekiestek. A vasárnapi Újság 1903-ban írta meg igen részletesen “Haynau londoni kalandját” – a teljes cikk itt olvasható, a 3. oldal végén kezdődik.

Legelőször egy zsupp szalmát, vagy egy kötés szénát ejtettek reá a padlásról s a munkástömeg erre nagy lármával megrohanta, megdobálták árpával, mindenféle szeméttel, lim-lommal és kezdték páholni söprűkkel, stb. Mindenfelől ordította a tömeg, hogy «Down with the Austrian butcher!» (Le az osztrák mészárossal) Haynau és társai erre keresztültörtek a haragos embertömegen s kiszaladtak a gyárból, de ismét vesztökre, mert odakünn már mintegy 500 főnyire becsült csőcselék várt reá, többnyire munkások, kőszénhordók (coal-heavers), utczai gyerkőczök és még asszonyok is, kik szitkolódva káromkodva ütötték-verték, letépték kabátját a hátáról és hosszú sárga bajuszánál fogva hurczolták még végig a Bankside nevű úton, mely a Themse partján húzódik végig. A tábornok esze-veszetten futott, míg végre eljutott egy korcsmához, a George public house-hoz, melynek nyitott ajtaján át bemenekült a házba, a korcsmárosné, Mrs. Benfield, nagy ámulatára és itt elrejtőzött egy ágy alatt. […] Meg is ölték volna talán, ha a megrémült korcsmárosné nem küldött volna gyorsfutárt a rendőrségért.

Élve temették el?

A Haynau iránti gyűlöletet jelzi, hogy még halálában is valamiféle elégtételt kellett látni, ha másképp nem, hát a fantázia segítségével. Köztudott volt, hogy a táborszernagy egy korábbi fejsérülése miatt néha elvesztette az eszméletét. Ez történt 1853. március 14-én is, amikor előkelő barátaival épp az észak-itáliai forradalom leverését ünnepelte.

A rosszullétet agyvérzésnek értékelték, Haynaut hamar már a boncasztalra is fektették, amikor az orvosok eltávolították a koponya felső részét, elborzadva látták, hogy agyveleje még lüktet. Egyikük elájult, a másik kést vágott a bresciai hiéna agyába, hogy “kegyesen” segítse át a másvilágra.

Egy másik változat szerint a tetszhalott Haynaut élve temették el, és amikor lánya kérésére négy nappal később exhumálták, hason fekve, találták, körmeire vér száradt – kétségbeesetten próbált menekülni a föld alól.

Az igazság viszont az, hogy Haynau nem adta meg azt az elégtételt, hogy ennyit szenvedjen. A bálon valóban agyvérzése volt, a halál beálltát már ott teljes bizonyossággal megállapította a kiérkező orvos.