A szupernóvát a 1,21 méteres Oschin Schmidt teleszkópja segítségével mérték be. Az SN2011fe katalógusjelű szupernóva fényessége ekkor 17,2 magnitúdó volt.
A következő héten luminozitása gyorsan emelkedett, és végső soron elérheti akár a 11 magnitúdót is, vagyis háromszázszor fényesebb lesz, mint amikor először észlelték. Szabad szemmel a 6,5 magnitúdónál fényesebb objektumokat lehet látni. A tudósok Ia típusúnak ítélték a csillagrobbanást.
A galaxis átmérője, amelyben “haláltusáját” vívja a csillag, 170 ezer fényév, ez az ismert legnagyobb “galaxiskorongok” egyike. A Messier 101 vagy Szélkerék-galaxis a Nagy Medve csillagképben, 24 millió fényévnyire található a Földtől.
A galaxist, amely a legalább kilenc csillagvárosból álló M101 galaxiscsoport legfényesebb tagja, Pierre Méchain fedezte fel 1781. március 27-én. Egyike annak a 18 galaxisnak, amelyet a Hubble űrtávcső kulcsfontosságú kutatóprogramja keretében figyeltek meg.
Eddig három szupernóvát észleltek az M101 csillagvárosban:
– a különleges típusú SN 1909A szupernóvát 1909. január 26-án,
– az SN 1951H, II típusút 1951 szeptemberében,
– valamint az SN 1970G katalógusjelű, II típusú szupernóvát 1970. július 30-án.
Utóbbit Lovas Miklós magyar csillagász fedezte fel a Piszkéstetőről. Az SN 1970G a rádiócsillagászatilag leghosszabb ideje folyamatosan nyomon követett szupernóva, amelynek “maradványai” a robbanás után 35 évvel még megfigyelhetők voltak.
Az Ia típusú szupernóva a szupernóvák egy alosztálya, szoros kettős vagy többes rendszerekben lévő fehér törpék végső robbanása.
A szoros rendszerekben keringő fehér törpék kísérőcsillaguktól – amely többnyire egy vörös óriás – akkréciós korong közvetítésével – anyagot kapnak.
Az idők folyamán több nóvakitörés is előfordulhat, melyek során a felhalmozott gázokból a hidrogén fuzionál és a magfúzió végtermékei visszamaradnak.
Ez a folyamat egészen addig tart, amíg a fehér törpe át nem lépi a Chandrasekhar-határt – a Nap tömegének 1,44-szerese – és a saját gravitációja alatt össze nem roppan.
