Helen Dashwood egy teljesen átlagos lakója a kilencmilliós Londonnak: 78 éves, nyugdíjas, több macska gazdája, szabadidejében szívesen olvas detektívregényeket, biorobot szakon szerzett diplomát a Delfti Technológiai Egyetemen és háromszor tüntették ki a Brit Birodalom Érdemérmével.
A DedSec nevű titkos hackermozgalom épp most szervezte be a soraiba. A napjai innentől a brit fővárost teljesen az ellenőrzése alatt tartó, mindenhol jelen lévő és mindent látó Albion nevű magánhadsereg elleni szervezkedéssel telnek. Az árnyékban kell maradnia, ha túl akar élni, hiszen minden sarkon ellenőrzőpontok vannak, minden utcát éles lőszerrel felszerelt drónok őriznek, és a rendfenntartók bárkit bármikor elvihetnek indok nélkül. Helen a beszervezést követően azonnal elköt egy értékes sportautót, nagyjából 180-nal, de szigorúan a bal oldalon átszáguld a Piccadilly Circus-ön, a kocsiból közben bömböl a Valkűrök Lovaglása, elüt pár gyalogost és csak a Buckingham Palota kerítése állítja meg.
Watch Dogs Legion
Ez az október 29-én megjelent Watch Dogs Legion videojáték első órájában történt, és amennyire szórakoztató volt, annyira abszurd is. De nincs időnk hitetlenkedni, a sztori robog tovább: pillanatok alatt ötfősre duzzad a földalatti mozgalmunk, és nekikezdhetünk a belső kerületek visszafoglalásának. London szabadon bejárható, a játéktér hatalmas, a különböző városrészek jellegzetességei pedig annyira jól sikerültek, hogy bárki felismeri őket, aki már járt a városban. Emellett persze vicces, hogy aki jól ismeri a várost, az menthetetlenül el fog tévedni, hiszen a fejlesztők nem egy az egyben modelleztek le minden sarkot és épületet. Előfordulhat, hogy a munkahelyünket egy zsákutcára cserélték, de hiányérzetünk így sem lesz, lévén az összes jelentős látványosság kiköpött mása az eredetinek.
Az utcákat emberek népesítik be, akik változatos akcentussal beszélik meg problémáikat, és ha nem sajnáljuk az időt és energiát, be is szervezhetjük őket, hogy aztán kedvünk szerint váltogathassunk köztük. És tényleg bárkit meggyőzhetünk, hogy csatlakozzon: a Westminster környékén sétálgató országgyűlési képviselőtől kezdve az Albion szolgálatában álló rendőrökön és katonákon keresztül az építékezések mellett cigiző munkásokig. Van aki könnyen, van aki nehezebben áll kötélnek, a játék elején viszont érdemes figyelni arra, hogy változatos háttérrel és képességekkel rendelkező tagokat toborozzunk a London felszabadításáért küzdő DedSec számára. Nagyban megkönnyíti például az életünket, ha egy építkezésen eltűnt újságíró után nyomozva simán besétálhatunk a sárga mellényes emberünkkel.
Persze dönthetünk úgy is, hogy a kihívás növelése érdekében a küldetéseket nem a leginkább passzoló karakterrel oldjuk meg. Így lett az én „légióm” egy nyugdíjas kommandó. Szerencsére Londonban a titkos ügynökök és a bérgyilkosok is nyugdíjba mennek, így a koruk ellenére ütőképes csapatot hoztam össze. A sikeres beszervezéshez szükséges küldetések között meglepő módon nem volt ismétlődés, pedig nagyjából harminc csapattagnál jártam, mire a fő sztori végére értem.
Ez lehetne a játék egyik legnagyobb hátulütője is, hiszen egy ekkora csapatnál nincs igazi főhős, akihez kapcsolódni tudnánk. Szerencsére az ügyünket segítő NPC-k kellően karakteresek, másrészt állandó társunk a szervezetünk Bagley névre hallgató mesterséges intelligenciája, ami annyira jól kidolgozott és vicces, hogy ha lehetne választani egy dolgot, ami a következő öt évben megvalósulhat a játékból, akkor gondolkodás nélkül rá szavaznék. Sokat segített az is, hogy rengeteg extra információt csepegtet a játék a körülöttünk zajló eseményekről: az autórádióban különböző podcastokat hallgathatunk, ha valamilyen nagyobb fordulóponthoz érünk a történetben, akkor viszont láthatjuk magunk az esti híradóban. A játék folyton érezteti velünk, hogy kézzelfogható eredménye van a tevékenységünknek.
Ha egy-egy ügynökünket átmenetileg el is veszítjük, mert lekapcsolják, akkor sincs semmi, hiszen amíg nem szabadul a kórházból vagy a fogdából, a csapat bármely másik tagjával büntetlenül folytathatjuk a civileket sem kímélő ámokfutást. Utóbbi mondjuk sokszor elkerülhetetlen, mert a városlakók elég gyakran viselkednek önveszélyesen: bármikor próbáltam kikerülni az utcán bóklászó gyalogosokat, szinte minden alkalommal a motorháztető közepére vetették magukat elugrás helyett.
Van, amin lehetett volna még csiszolni
Szóval van csapatunk, van városunk, meg akarjuk dönteni a rendszert, de mi a helyzet a hogyannal? Játékmechanikailag az előző Watch Dogs-játékokhoz hasonlóan elég bugyután lett megoldva a hackelés. Minden telefont, riasztót, kapcsolószekrényt célba vehetünk, két gombnyomással átvehetjük az irányítást bármilyen jármű, drón és kamera felett, viszont az elég behatárolt, hogy mit kezdhetünk velük. Általában egy lehetőségünk van, például hatástalaníthatjuk a riasztót, vagy megcsörgethetjük a telefont ezzel elterelve a célpont figyelmét. Ez alól a drónok az egyedüli kivételek: eltéríthetők vagy lebéníthatók, így kicsit kreatívabbak oldhatjuk meg az előttünk álló problémákat.
A harcrendszer szintén elég egyszerű: kevés gyakorlással puszta kézzel vagy felfegyverkezve is viszonylag gyorsan és hatékonyan meg lehet szabadulni az ellenfelektől, egyedül a komolyabb túlerő okozhat problémát. Persze adott a lehetőség alternatív módszerekkel élni: csapdákat aktiválhatunk, az ellenfél drónjait átállíthatjuk a saját oldalunkra, egy pókdroiddal a szellőzőkön át észrevétlenül juthatunk be épületekbe, de ha nincs kedvünk pepecselni, akkor a nyers erőszak is működik szinte minden esetben.
Normál fokozaton sebezhetetlennek tűnik a karakterünk: ha például motorral nekiszállunk egy betonelemnek, csodálatos ívben hosszú másodpercekig repülünk, majd a becsapódás követő a több méteres csúszás végén szinte sértetlenül pattanunk fel, ruhánk ráncmentes, járókeretünkön egy karcolás sincs. Emiatt a sztori vége felé már inkább hagyatkoztam egy hangtompítós pisztolyra és egy csőkulcsra, mint a felderítés és lopakodás kombinációjára.
Itt érdemes megjegyezni, hogy a Watch Dogs Legion sem csak London felszabadításáról szól, még a DedSec ügynökei is kikapcsolódhatnak néha. Szállíthatunk csomagokat (ki ne akarná kipróbálni, milyen motoros futárként melózni?), esetleg elmehetünk pusztakezes bokszolni egy vágóhídra. Ha nincs tériszonyunk, Zöld Koboldként felpattanhatunk egy eltérített teherdrónra, a Temze fölött repkedve átvehetjünk az irányítást a hajók felett. Esetleg tökéletesíthetjük a focitudásunk a városban elszórt labdákkal, amikkel egyre nehezedő trükköket kell bemutatni.
Bár a játék messze nem tökéletes, a gyengeségek ellenére jól sikerült folytatásról beszélhetünk. A beszervezés nagyszerűen feldobja a korábbi két részben megismert hackelős formulát, már csak azért is, mert a fejlesztők sokszor elég kreatívak voltak a karakterek tulajdonságait illetően. A nagyon idősekkel például nem lehet focizni, mert nem bírják, és akadnak olyan londoniak, akik akció közben szellentéssel és böfögéssel buktatják le magukat. Sőt találtam olyan embert is, akiknek az volt a különleges képessége, hogy időzített bombaként bármelyik pillanatban elhalálozhat. Az ilyen apróságoknak is köszönhető, hogy remekül szórakoztam az Ubisoft disztópikus játszótéren – ha decemberben kijön a beígért többjátékos mód, akkor a nyugdíjas barátaimmal még biztos visszatérek Londonba.
Szerző: Fecske Lóránt
