Ha szeretnénk érteni, hogy sokak számára (beleértve engem is) miért csalódás a február elején megjelent Suicide Squad: Kill the Justice League, ahhoz vissza kell repülnünk az időben jó néhány évet. A játék fejlesztése valamikor 2017-ben kezdődött, mikor a mozis szuperhősláz a tetőfokára hágott: a Marvel Studios ekkoriban évente jelentkezett egyre sikeresebb filmekkel, és a DC karaktereket birtokló Warner Bros. is elkezdte építeni a saját mozgóképes univerzumát, amiben elég gyorsan egymásnak eresztették Batmant és Supermant, hogy aztán összeálljon az Igazság Ligája.
Bár a fogadtatás vegyes volt, ekkor még a nagy jóindulattal is csak közepesnek nevezhető filmek termelték a százmilliókat, így jó ötletnek tűnhetett, hogy a pénzben mérhető sikert a Warner Bros. videójátékos ága, a WB Games is meglovagolja.
Ekkor születhetett meg a 2022-ben debütált, meglehetősen középszerűre sikeredett Gotham Knights ötlete, illetve a Rocksteady Studios ebben az időszakban vágott bele a tesztalanyunk elkészítésébe. A fejlesztőknél ugyanakkor érdemes egy pillanatra megállni, hiszen ez volt az a csapat, ami a 2009-es Batman: Arkham Asylummal új szintre emelte a szuperhősjátékok színvonalát, a 2011-es folytatással, a Batman: Arkham City-vel pedig megalkották a műfaj egyik ékkövét, ami aztán olyan szuperprodukciókat inspirált, mint a Marvel’s Spider Man első és második része.
Mikor az első információk kiszivárogtak a netre az Öngyilkos Osztag körül bonyolódó játékról, mindenki bizakodó volt, még annak ellenére is, hogy mind a két hasonló témájú film komoly bukta lett. Akkor még úgy tűnt, hogy egy már bizonyított stúdió dolgozik egy ígéretes projekten, amiben nemcsak rosszfiúk irányítására lesz lehetőség, de mindezt a barátainkkal közösen tehetjük. Idővel aztán kiderült, hogy a Suicide Squad: Kill the Justice League címen érkező játék úgynevezett live service program lesz (ezt mindjárt kifejtem részletesebben is), ami hallatán sokan kongatni kezdték a vészharangokat, és a szkepticizmust csak erősítették az első játékmenet-videók.
Addig fejni a játékosokat, amíg lehet
Említettem, hogy a Suicide Squad: Kill the Justice League egy úgynevezett live service program, ami a videójátékok világában kevésbé jártasak számára némi magyarázatra szorulhat. Azokat a játékokat nevezzük így, amik nem abban a szellemben készültek, mint a klasszikus videójátékok, hogy az árért cserébe kapunk egy kampányt, aminek van eleje és vége. Ehelyett a fejlesztők/kiadók biztosítanak egy alapot (ami lehet sztorikampány vagy különböző pályák és játékmódok gyűjteménye), amit hosszú távon, akár éveken át bővítenek tartalmakkal, amik egy része ingyenes, egy részükért viszont fizetni kell – természetesen az „alapjáték” általában 25 ezres árán felül.
Tesztalanyunk esetében ez úgy néz ki, hogy kapunk egy szabadon bejárható világot (Metropolis városát), amihez tartozik egy történet alapú, egyedül, vagy akár négyfős csapatban is végigjátszható kampány, aminek a teljesítése után vissza lehet térni a pályára, hogy újabb és újabb küldetéseket oldjunk meg, fejlesszük a karaktereinket, a jövőben pedig újabb irányítható szereplők, kozmetikai cuccok érkeznek majd a programhoz, illetve a történet is folytatódik. Esetünkben a program mögött álló cég csak a különböző ruhákért és egyéb külsőségekért kér pénzt, az új küldetésekért és karakterekért nem számolnak fel további összegeket.
Ez elméletben jól hangzik, és vannak is olyan programok (Fortnite, Warframe, Sea of Thieves, Path of Exile, vagy a frissen megjelent Helldivers 2), amik sikeresen alkalmazzák ezt a modellt, a Suicide Squad ugyanakkor beleesett ugyanabba a csapdába, mint a már emlegetett Marvel’s Avengers: a történet alapú kampány még hellyel-közzel elviselhető, mert van egy sztori, amire kíváncsi az ember, de a játékmenet annyira repetitív és ötlettelen, hogy a sztori „végeztével” nagy elhivatottság kell ahhoz, hogy visszatérjünk ugyanazon feladatokat ismételgetni.
Kinyírni az Igazság Ligáját
A játék in medias res dob be minket a dolog sűrűjébe: Superman egyik legnagyobb ellenfele, Brainiac megtámadta Metropolist, a Föld legnagyobb hőseit (Zöld Lámpás, Flash, Batman, Superman) az uralma alá hajtotta, és az A.R.G.U.S. vezetője, Amanda Waller négy szuperbűnözőt (Harley Quinn, Deadshot, King Shark, Boomerang) bíz meg azzal, hogy likvidálják a főgonoszt és a csatlósaivá vált szuperhősöket. Cserébe nem robbantja fel a fejükbe elhelyezett bombákat. A történet hat fejezetre oszlik, az említett karakterek mellett többek közt felbukkan még Wonder Woman és Lex Luthor is, napjaink trendjeinek megfelelően képbe kerül a multiverzum, és persze kiderül, hogy Brainiac legyőzése csak a kezdet. De erre még visszatérek.
Ez így még mindig nem hangzik rosszul, de a játékkal több nagyobb gondom is akadt. Az első, hogy nem egy alternatív univerzumban játszódik, mint a Gotham Knights, hanem konkrétan a Rocksteady-féle, kiválóan megírt Arkham-trilógia folytatása, ami az Arkham Knight után öt évvel veszi fel a fonalat. Mindez a küldetéseket megoldva derül ki, bicskanyitogatóan gyenge magyarázatok (pl. Batman hogyan tért vissza a halálból), és rengeteg visszautalás közepette.
A történet minőségét és a karakterek viselkedését illetően hatalmas a kontraszt a korábban megismertekhez képest, ami – szerintem joggal – rengeteg régi rajongót bőszített fel. A Gotham City-t három alkalommal is megmentő Sötét Lovag itt lényegében érdemi magyarázat nélkül válik ártatlanokat gyilkoló, önmagához képest is teljesen arrogáns bábbá, bemocskolva a korábbi játékok összes kínkeservesen elért eredményét. Mindez könnyedén elkerülhető lett volna, ha a játékot nem kötik össze az emlegetett trilógiával, de kiadó és a fejlesztők valamiért nem ezt az utat választották.
Viszont mindezt megfejelték azzal, hogy lusta módon kikukázták az Arkham-széria egyes elemeit (Rébusz kihívások) és karaktereit (Pingvin, a szintén feltámasztott Poison Ivy), áthelyezve őket Gotham Cityből Metropolisba, miközben immár a rendelkezésre állt a DC univerzum összes, a városhoz köthető szereplője.
Ha pedig már a város, Metropolis inkább tűnik szuperhősös szobrokkal telepakolt vidámparknak, mintsem olyan helynek, ahol tényleg emberek milliói élnek, amit csak tetéz, hogy megint egy olyan sivár „játszóteret” kapunk, amiben rajtunk és az elpüfölendő ellenfeleken kívül egy teremtett lélek sincs.
Ez főleg azért nevetséges, mert gyakorlatilag egy éppen zajló invázió közepébe csöppenünk, folyton látunk repkedő drónokat, amik embereket rabolnak el, de az utcák teljesen kihaltak, senkivel nem találkozunk, csak porszoborrá vált szerencsétleneket látunk. Fél évvel a Marvel’s Spider-Man 2 után, ahol a játék fináléjában szintén valami hasonlót élhettünk át, de egy élő, nyüzsgő, emberekkel teli New Yorkban, a Suicide Squad szabadon bejárható világa elképesztően bénának hat.
Puff, puff, puff
A fentiek persze részben elnézhetők lennének, ha emellé olyan játékmenet társulna, ami egy csapásra beszippantja az embert. Sajnos erről szó sincs. Az alkotók a külső nézetes looter shooter műfajt (a legyűrt ellenfelekből egyre jobb cuccok szerezhetők) ötvözték képregényekből származó karakterekkel, ami nem kicsit megy szembe a szereplők azon alapvető tulajdonságával, hogy ők valamiért különlegesek. Ez alól egyedül Deadshot kivétel, aki eredetét tekintve is a lőfegyverek mestere.
Harley Quinn már kevésbé, Boomerang pont a speciális bumerángjai miatt kapta a nevét, King Shark meg lényegében egy félisten. Na, ehhez képest a játékban mindenki csak lövöldözni fog, bumeráng alig repked, Harley akrobatikus képességei csak utazás közben jönnek elő, a humanoid cápánál pedig a kinézetén túl szinte semmi nem utal arra, hogy az átlagos halandók felett áll. A karakterek egyedisége főleg az általuk használt eltérő közlekedési módokban érhető tetten (lengedezés, jetpack, speed force, Hulk-szerű hatalmas ugrások), harc közben mindenki csak a ravaszt nyomkodja, és várja, hogy az aktuálisnál jobb fegyver, pajzs, gránát miegyéb hulljon az ölébe.
Van, hogy alapból le kell lőni mindenkit, néha embereket kell megmenteni, miközben mindenki lő ránk, olykor objektumot kell védeni, miközben mindenki lő ránk, és akad olyan, hogy le kell lőni mindenkit egy generátor körül (miközben mindenki lő ránk), hogy az felrobbantható legyen. Ezt ráadásul meg kell csinálni néhányszor, hogy elpusztíthatóvá váljék a gép, ami a korábban szétlőtt generátorokhoz kapcsolódik. És ezeket ismételjük 7-8 órán át, szintén 4-5 ellenféltípussal szemben, akik egyre erősebbek, hogy tovább bírják az amúgy egyre erősebb fegyvereink lövéseit.
Mondanám, hogy a teljesen agyzsibbasztó monotóniát legalább megszakítja a „főellenfelek” (Zöld Lámpás, Flash, Batman, Superman, Brainiac) legyűrése, de az ő esetükben is csak jobbára ugrálva lövöldözünk, annyi különbséggel, hogy ezen alkalmaknál sokkal tovább tart a folyamat, mint a sima ellenfeleknél.
A nagyobb küzdelmek igazi káoszként írhatók le, főleg, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy a barátainkkal közösen, összedolgozva játszhatunk, és ez ideig-óráig még szórakoztató is tud lenni, hosszú távon ugyanakkor egyáltalán nem élvezetes lila szörnyekre lövöldözni egy teljesen jellegtelen, városra csak hírből emlékeztető helyszínen. Még úgy sem, hogy a karakterek fejlődési fája elég változatos, különleges szorzókkal és bónuszokkal, amiket rengeteg felszedhető és harc közben bevethető cucc és extra támadás egészít ki, megspékelve vezethető járművekkel és kedvünk szerint cserélgethető kiegészítőkkel, ruhákkal, emblémákkal.
Végjáték
A játék ennyit kínál: végeláthatatlan lövöldözés, ugyanazon 4-5 küldetéstípust ismételgetve, ugyanazon 4-5 ellenféltípussal szemben. Ha a sztori végén legyőzzük Brainiacet, akkor kiderül, hogy a jövőben ezt még legalább tizenkétszer meg kell ismételni (ugye a multiverzum!), viszont a közeljövőben érkező szezonokban az eredeti négy mellett újabb karakterek is bevethetők lesznek – például sokak kedvence, Joker.
Ezt viszont hozzám hasonlóan nem sokan találják szórakoztatónak. Legalábbis erre utal, hogy a Steam aktuális statisztikái szerint a játék megjelenése után kevesebb, mint egy hónappal naponta 600-1000 ember indítja el a játékot. Összehasonlításképpen: a szintén februári, ugyanúgy a live service kategóriát bővítő Helldivers 2-vel naponta 400 ezer ember játszik. És az is elég beszédes, hogy az idén tíz éves Batman: Arkham Knightot is közel tízszer többen indítják el manapság, mint ezt a friss játékot.
A Suicide Squad: Kill the Justice League csúnyán megbukott, már a Warner Bros. is elismerte, hogy a játék nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Vélhetőleg erre a programra is ugyanaz a sors vár, mint a Marvel’s Avengersre. Vagy ingyenessé teszik, vagy bekerül valamelyik előfizetéses rendszerbe (Xbox Game Pass, PlayStation Plus) ingyen elérhető játékként, hogy pár éven belül, jókora veszteségek után végleg leálljanak az ürességtől kongó szerverek. És ez jól is van így, hiszen a kiadók ebből talán megtanulják, hogy a mozikhoz hasonlóan már a videójátékok terén sem lehet bármit lenyomni a célcsoport torkán, csak azért mert szuperhősös köntösbe bújtatták
A Suicide Squad: Kill the Justice League 2024. február 2-án jelent meg PlayStation 5, Xbox Series X|S és Windows platformokra. Mi a PS5-ös kiadást teszteltük, a Cenega Hungary Kft. jóvoltából.
