Lenyűgöző rövidfilmet készített Adam Dylewski arról, hogy milyen lesz 2033-ban a virtuális valóság, a közösségi támogatás, a remixkultúra, a nagyobb lemezkiadók halála és a nagysebességű internet összeolvadása – azaz, hogyan fognak gyermekeink a hálószobájukból több tíz-, száz- vagy ezer fős közönségnek koncertet tolni a barátaikkal.
A film érdekessége, hogy Tilt Brushban, a Google által tervezett kreatív VR-programban gyártották: ebben szó szerint a két kezünkkel tudunk tárgyakat, szobákat, teljes színtereket létrehozni, kialakítani, megfesteni. Úgyhogy akármennyire is tűnhet primitívnek a fentebb megnézhető film grafikája, egy pillanatig se felejtsük el, hogy kézműves virtuális valóságról van szó, ráadásul egy ember munkájáról, telepakolva ötletekkel.
Érdemes áttekinteni a film első öt percében hallható narráció fontosabb pontjait: az például első ránézésre kiderül, hogy 2033 estéinek fontos alapkövei lesznek a másnaposságmentes kézműves sörök, valamint a Radiohead és Grimes még mindig menőnek számít majd, hogy a Half-Liferól ne is beszéljünk (de az sajnos nem derül ki, hogy 16 éven belül megjelenik-e a harmadik rész vagy sem). A jövő Észak-Amerikájáról annyi is kiderül még, hogy már van alanyi jogon járó jövedelem és Bostonban már ki van építve a Google Fiber, az a bolondbiztos és szupergyors kapcsolat, amin már lehet akár többezer rajongónak is koncertet celebrálni a virtuális valóságban úgy, hogy többen is vagyunk a zenekarban és egyszerre játszunk, úgyhogy egy tizedmásodperces csúszás sem lehet az élőzenében – és nincs is.
A filmben elhangzik, hogy a főszereplő, Sara bankszámlájára egy koncert után többezer dollár is befolyhat, ami elég ahhoz, hogy csak a zenélésből meg lehessen élni és még részidős munkát se kelljen vállalni (itt azért minden zenész szeme könnybe lábad egy kicsit), mindehhez pedig a Patreont kötik – azt a crowdfunding, azaz közösségi támogató oldalt, ahol az alkotókat és kreatívokat közvetlenül tudjuk támogatni eseti vagy rendszeres átutalásokkal. A virtuális valóságban megszervezett koncerteknek pedig számos előnye is elhangzik: nemcsak azért jobbak az élő koncerteknél, mert kevésbé környezetszennyezőek vagy olcsóbbak a jegyek, hanem azért is, mert a világ bármely pontjáról elérhetőek, nem kell sorbanállni, a rendszerszerűen jelentkező kötekedőkkel bajlódni, valamint nem is áll elénk senki, ha alacsonyak vagyunk, ha pedig introvertáltak is vagyunk mindezek mellett vagy helyett, ez a legbiztosabb módja a tömegprogramoknak. Az elhangzó zenék amúgy teljesen ingyenesen letölthetőek és Creative Commons licensz alatt fel- vagy átdolgozhatóak, képzeli el a jövőt Dylewski, olyanannyira, hogy a zenészek külseje (ami gyakorlatilag csak egy 3D objektum meg egy textúracsomag hozzá) is remixelhető és átdolgozható, a pénz úgyis a koncertjegyekből jön. A koncertek során olyannyira fontos külsőségek pedig tetszőlegesen állíthatóak, pár gyors kattintásból kijönnek a speciális látványelemek meg a pirotechnika, a medúzamaszk vagy az új külsőnk, ami lehet öt méter magas önmagunk, egy szomorú fejű hal vagy… bármi.
Mindehhez a technológiai háttér sem kifejezetten bonyolult: a VR-kesztyű mellett egy mixed reality szemüvegre van szükségünk (tehát valamire, ami képes szimultán kezelni a virtuális valóság bevetített látványát és az igazi húsvalóság tárgyait), valamint a szobánk sarkaiba elhelyezett kamerákról, amelyek figyelik, rögzítik és továbbítják mozdulatainkat. A stúdióként, próbateremként és színpadként egyszerre funkcionáló virtuális valóságban számos olyan elem van, amelyre a zenészek bólintani fognak: a fellépéshez Sara és zenésztársa Abletont használnak, a használt hardverek között pedig szembeköszön az Akai MPC-széria és a Push controller is: mindezek pedig VR-kompatibilisek is. Ha pedig körbenézünk a zeneipar fejlesztéseire, az érintőképernyős felületekre vagy akár a Behringer DeepMind 12 kiterjesztett valóságban használható kezelőfelületére, azonnal bólinthatunk: nem nagyon lesz szükségünk 16 évre ahhoz, hogy a fenti videó megvalósuljon.
