Dzsudzsák Balázs kőművesként megbukott

Lassú de határozott lépésekkel haladunk afelé, amit titokban mindig is megvalósulni sejtettünk: itt bizony előbb-utóbb fizetni fognak nekünk azért, hogy nézzük, amit a pénzünkből saját elhatározásukra megvalósítani gondoltak, de nem sikerült. (Az egyenlítő „életnagyságú” bőr mása lett volna, de így csak egy kutyanyakörv. Az első elképzelés áráért.)

Ahogy a pisai ferde torony, úgy persze a magyar futball is lehetne a maga groteszkségében látványosság, de úgy tűnik a sportban inkább megkérdőjelezhetetlen elv a „gyorsabban, erősebben, magasabbra”, mint az építészetben. A futballban pedig a gól, mint bármilyen statikai okoskodás.

Ha az architektúra egyik legnagyobb luftrúgásához hasonlóan a futball egy igen jelentős ferde tornya, az Andorra elleni vereség is tömegeket vonzana, nem kellene levinni az árakat a következő tervezett remekművek bemutatásakor, és az építésznek nem kéne a saját zsebébe nyúlkálva esküdöznie: ez most, ígérem, nem borul fel!

Az andorrai zakó 200 millás gondot okozott az MLSZ-nek

A válogatottat elkisérő szurkolók meghívása a soron következő két hazai vb-selejtezőre és a jegyárcsökkentés nem várt bonyodalmakhoz vezet.

Igazságtalan az élet. Amit szabad Bonanno Pisanonak (ha egyáltalán ő volt a mérnök), azt nem szabad Storcknak és mégannyira sem, a pusztán kőművesként megbukó, Dzsudzsáknak és társainak, mert rögtön mindenki megjegyzi.

Ami viszont a további lehetőségeket illeti, azok számosak.

A valószínű – de nem kívánt – forgatókönyvek között szerepel például, hogy esetleg Lettország és/vagy a Feröer-szigetek is meglepetést okoz egy újabb önmagába-futó-csigalépcsőként felhúzott magyar válogatott teljesítmény nyomán, így az olcsó vagy ingyen belépővel a helyszínre csalogatott sokaság még messzebbre tántorodik a meccsjegyért fizetés gondolatától.

A szövetség vagy valamely alkalmazottja ismét elnézést kér, de most még mélyebb meghajlással (ez bizony már nem törzsdöntés, hanem törzshajlítás lesz, bokafogással), és még mélyebb zsebbenyúlással.

Az új stadionok és az örökké a jövőnek – a teljes középkoron és egy kicsit még az új korban is épített székesegyházak mintájára – épülő válogatott nem maradhatnak publikum nélkül. Ennyi befektetett energiáról és anyagi erőforrásról nem bizonyosodhat be, hogy elköltésük defenesztrációval ért fel. A néző pedig, akárhogy is, de igazol. Ha van, van miért költeni is.

Lehet persze, hogy a fizetés nem történik meg, inkább az iskolai programba iktatás, kivezénylés hozza meg a várt eredményt, mert egy idő után nem lesz elég gombokat és nyalókát felajánlani a meccslátogatásért.

De bízzunk a legjobbakban.

Minden végiggondolásra érdemes.

Miénk lehetne az első labdarúgó-rendszer, amelyet nemhogy nem a fizetőképes kereslet tart el, hanem pont, hogy profi nézőket fizet önigazolásból. A meccsbeszámolók elején nem a fizető, hanem a fizetett néző kifejezés után írnák a jelenlévők számát.

A perspektíva ezzel tovább nyílhatna, hiszen egyértelmű, hogy az értékesebb szurkolók, nagyobb hanggal, szellemesebb rigmusokkal, nagyobb eredménybe-hajszolási kvalitásokkal többet kaphatnának egy idő után, hiszen ezek a gazdasági törvényszerűségek.

Így a szisztéma kitermelné előbb a maga elitjét, a jól fizetett drukkereket, aztán egyenesen a sztárjait, azokat, akiket minden alkalommal megmutatna a rendező is. Mint Manolo, a híres spanyol dobos-drukker. A tévét is már inkább az ismert nézőtéri arcok miatt figyelnék az emberek. Gyerekek nőhetnének fel olyan ideával, hogy egyszer felnőttként híres szurkolók lesznek.

Nem árulok zsákbamacskát, erre is lehetne akadémiákat alapítani.

Addigra már mind hálásak leszünk a fejre állított ferde tornyokért.